A rendszerváltás utáni Európa filmjei a múlt feldolgozását, a társadalmi átalakulásokat és az emberi felelősség kérdéseit állították a középpontba. Az elmúlt három és fél évtized a kontinens filmművészetében egyszerre jelentett technikai megújulást és mély önvizsgálatot – a realizmus, a történelem és a nemzeti identitás keresése határozta meg a korszakot.
A kilencvenes évek – A múlt feldolgozása és az új valóság
A rendszerváltás után Kelet- és Közép-Európában a film a szabadság és a történelmi szembenézés eszköze lett. A lengyel Krzysztof Kieślowski Három szín-trilógiája az erkölcsi és filozófiai dilemmák költői összegzése, míg Emir Kusturica Underground-ja a Balkán háborús múltjának tragikomikus tükre. Németországban Tom Tykwer (A lé meg a Lola) a modern városi élet ritmusát, Franciaországban pedig Luc Besson és Jean-Pierre Jeunet (Amélie csodálatos élete) az új vizualitást hozták el. A dán Dogma 95-mozgalom (Lars von Trier, Thomas Vinterberg) az őszinteséget és nyers realizmust állította a középpontba.
A kétezres évek – Realizmus, társadalom, identitás
A 2000-es években a filmek a társadalmi igazságtalanságok, az elidegenedés és az erkölcsi válság kérdéseit vizsgálták. A román újhullám (Cristian Mungiu – 4 hónap, 3 hét, 2 nap) a kommunizmus utáni erkölcsi összeomlást mutatta meg. Németországban Florian Henckel von Donnersmarck A mások élete című filmje a diktatúra megfigyelő rendszerét tárta fel, míg a francia Laurent Cantet (Az osztály) a bevándorlás és integráció problémáit elemezte. Oroszországban Andrej Zvjagincev (Visszatérés, Leviatán) a hatalom és az erkölcs konfliktusait formálta modern parabola formájában.
A 2010-es évek – Történelem, emlékezet és nemzeti önkép
A 2010-es években az európai film visszafordult a történelemhez és a közösségi identitáshoz. A lengyel Paweł Pawlikowski Ida és Hidegháború című filmjei fekete-fehér képi világukkal az emlékezet és a szerelem tragikumát egyesítették. A cseh filmek – például Agnieszka Holland és Jan Svěrák munkái – a személyes történelem és a társadalmi változások határvonalát rajzolták újra. Franciaországban Jacques Audiard és Bruno Dumont különböző módon, de hasonló kérdésekkel szembesítették a nézőt: mit jelent ma európainak lenni?
Magyarország – Hagyomány, történelem és nemzeti önreflexió
A magyar film a rendszerváltás után új irányokat keresett: Tarr Béla (Sátántangó), Fliegauf Benedek (Csak a szél) és Mundruczó Kornél (Fehér isten) a társadalmi és morális kérdések felé fordultak. Nemes Jeles László pedig a Saul fia (Oscar-díj, 2016) című filmjében a holokausztot új nézőpontból mutatta be, a Dogma 98 filmjeire jellemző vágás nélküli szereplőkövető kameramozgást idézve.
Az utóbbi években a magyar történelmi film is megújult: a Hunyadi sorozat a középkori hősies múltat, a Talpra magyar! pedig a szabadságharc és nemzeti öntudat új filmes megfogalmazását hozta. Ezek a művek a nemzeti identitás és történelem modern újraértelmezései, amelyek a magyar film új korszakát jelzik.