Az elmúlt egy évben látványos elmozdulás történt a magyar közéletben: olyan szereplők szólalnak meg politikai ügyekben, akik nem a pártpolitika klasszikus világából érkeztek, hanem zenészként, művészként, influenszerként építettek jelentős követőbázist. Ők azok, akik kulturális vagy érzelmi tekintélyüket viszik be a nyilvánosságba, és ezzel új színeket hoznak a közbeszédbe. A jobboldal és az ellenzék is saját „civil hangokat” emel be a politikai versenybe, hol szakmai érveket, hol inkább morális gesztusokat kínálva a nyilvánosságnak.
A jobboldalon az elmúlt időszak legfeltűnőbb példája kétségtelenül Dopeman. A rapper korábban a kormány heves kritikusaként vált ismertté, ám az utóbbi egy évben látványosan áthangolta magát. Már a nemzeti oldal védelmezőjeként szólal meg, és kíméletlenül támadja a Tiszát. Egy augusztusi interjúban úgy fogalmazott, hogy az elmúlt 200 évben nem volt példa hasonló életszínvonalra, mint amivel manapság találkozik az ember Magyarországon. Szerinte Magyar Péter pártja pusztán egy „jól kitalált pilótajáték”, amelynek a legjobb forgatókönyve, ha el sem indul a választásokon. Szavai túlmutatnak a zenei világon: gazdasági és politikai értékelésekkel lép be a diskurzusba, mindezt saját, nyers hangján.
Nagy Feró sem hagy kétséget hovatartozásáról. A „nemzet csótánya” rendre a kormány oldalán áll ki, és bár nem politikai szakember, szavai több generáció számára hitelesek. Apáti Bence esetében is ezt látjuk: a balettművészet világából érkezett, és a jobboldali sajtóban vált közismert véleményformálóvá. Megszólalásaiban kulturális imázsát használja fel arra, hogy ironikus, sokszor gúnyos hangnemben védje a konzervatív értékeket. Élesen kritizálja az ellenzéki oldalt és annak kulturális köreit, miközben a hagyományos értékek mellett emeli fel a szavát. Apáti fellépései nem pusztán politikai állásfoglalások, hanem kulturális üzenetek is: megmutatják, hogy a művészvilág egy része nyíltan kiáll a nemzeti oldal mellett.
A Megafon influenszerköre tudatosan épít a közérthető, de szakmaibb érvelésre. Tagjai bemutatják a brüsszeli döntések gazdasági következményeit, vagy egyszerű szavakkal magyarázzák a külpolitikai helyzetet. „Szakértői hangként” erősítik a jobboldali kommunikációt.
Az ellenzéki oldalon ott van Bródy János, aki kompromisszumokat kötött Kádárékkal, közben lázadónak állította be magát, majd összebútorozott az SZDSZ-szel, mégis úgy állítja be magát, hogy „független”. Mező Gábor (A kultúra megszállása) leírásaiból is tudjuk, hogy a „lázadó” Bródy több interjúban beszélt arról, miként cenzúrázta őt a kommunista hatalom, és okos, a hatalmat kijátszó lavírozásnak állította be azt, hogy sok minden megjelent tőle.
Az ellenzéki oldalon a tavaly februári Hősök terei tüntetés volt a fordulópont. A kegyelmi botrány után meghirdetett demonstrációt influenszerek, zenészek és civil szereplők vitték sikerre: Pottyondy Edina, Azahriah, Osváth Zsolt és Gulyás Márton közösen mozgatták meg a tömeget. A hangsúly itt a morális kiálláson volt, a gyermekvédelem ügyének zászlaja alatt. A Tisza Párt is egyre inkább épít a kulturális háttérre. A március 15-i nagygyűlésen például olyan művészek kaptak szót, mint Bódis Kriszta, Nagy Ervin vagy Rost Andrea. A színpadi produkciók és történelmi analógiák egyszerre adtak szakmai és érzelmi keretet a politikai üzeneteknek. A kulturális erő demonstratív bevonása jól mutatja, hogy a Tisza tudatosan keresi az érzelmi rezonanciát a közönségben. Ebbe a sorba illeszkedik Czutor Zoltán és Majka is. Előbbi adópolitikai kérdésekben is megszólal, utóbbi provokatív dalokkal és performanszokkal kapcsolja össze a popkultúrát a politikai kritikával. Mindkettejük esetében felmerül a kérdés: mennyire tekinthető ez szakmai érvelésnek, és mennyire inkább kulturális gesztusnak.
A jelenség lényege nem pusztán abban áll, hogy zenészek és influenszerek szót kérnek a közéletben, hanem abban, hogy a politikai verseny mindkét oldala tudatosan számít rájuk. A jobboldal kulturális legitimációt, az ellenzék tömegmozgató érzelmi energiát lát bennük. Az üzenetek részben szakmaiak, részben szimbolikusak, de minden esetben nagy nyilvánosságot kapnak. A végső kérdés így hangzik: a közvélemény szakértőként fogadja-e be ezeket a megszólalásokat, vagy inkább politikai-kulturális gesztusokként értelmezi őket? Egy biztos: a közéleti influenszerek és művészek súlya tovább nő, és a következő évek politikai játszmáiban egyre kevésbé lehet megkerülni őket.