A második világháború utáni évtizedekben az európai filmművészet forradalmi átalakuláson ment keresztül. Az olasz neorealizmustól a francia, angol, német, magyar, cseh és lengyel új hullámig olyan alkotók emelték új szintre a filmnyelvet, akik az emberi sorsokat és a társadalmi ellentmondásokat hitelesen kívánták bemutatni. Ezek az irányzatok nemcsak új formákat, hanem új gondolkodásmódot is hoztak a vászonra: a film többé nem csupán szórakoztatás, hanem önkifejezés, társadalmi tükör és morális kérdésfelvetés lett.
Az olasz neorealizmus a második világháború utáni társadalmi és gazdasági valóságot igyekezett hitelesen bemutatni, a hétköznapi emberek életén keresztül. A filmeket valós helyszíneken, gyakran a romokkal teli városi utcákon forgatták, természetes fényt és hangot használva. A szereplők között sok amatőr színész kapott lehetőséget, hogy a történetek autentikusabbak legyenek. Roberto Rossellini Róma, nyílt város című filmje a náci megszállás alatt élő rómaiak sorsát mutatta be, míg Vittorio De Sica Biciklitolvajok című műve a szegénység és a munkanélküliség mindennapi küzdelmeit ábrázolta. A neorealista filmek gyakran egyszerű, de mélyen érzelmes történeteket meséltek, rávilágítva a háború utáni társadalmi igazságtalanságokra, emberi sorsokra és a túlélés küzdelmeire, miközben új filmes nyelvet és látásmódot teremtettek.
A francia új hullám
A francia új hullám (Nouvelle Vague) az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején formálta át az európai filmművészetet, új, kísérleti stílust hozva létre. A mozgalom úttörői, mint Jean-Luc Godard, François Truffaut, Claude Chabrol és Éric Rohmer, elsősorban az ifjúság, a lázadás és a hétköznapi élet kérdéseit vizsgálták. A forgatási technikákban is innovatívak voltak: könnyű kamerákat használtak, természetes fényt alkalmaztak, improvizált helyszíneken dolgoztak, így a filmek dinamikus, spontán hangulatot kaptak. A narratíva gyakran megszakadt, a történetvezetés nem lineáris, a dialógusok és a cselekmény inkább a karakterek belső világát tükrözték, mint a hagyományos dramaturgiát. Jellegzetes példák: Truffaut 400 csapás című filmje, amely a serdülő Antoine Doinel történetét követi, és Godard Kifulladásig (À bout de souffle), amely a modern városi életet és a lázadó fiatalságot mutatja be. A francia új hullám nagy hatást gyakorolt nemcsak az európai, hanem a világ filmművészetére is, inspirálva későbbi generációkat, és hozzájárult a személyes, rendezői víziók és az új narratív formák elfogadásához.
Az angol free cinema
A brit Free Cinema az 1950-es évek közepén jelent meg, a személyes látásmódot és a társadalmi valóságot hangsúlyozva. A mozgalom természetes fényben, valós helyszíneken forgatott, hétköznapi problémákat bemutató filmeket készített. Tony Richardson Look Back in Anger (Dühöngő ifjúság) klasszikus példája a Free Cinema esztétikájának: a fiatal főhős lázadását, belső konfliktusait és az osztálykülönbségeket tárja fel. A mozgalom új realizmust hozott a brit filmművészetbe, amely a későbbi „kitchen sink” drámák előfutára lett.
A német új film
A német új film a hatvanas évek elején bontakozott ki, amikor fiatal rendezők – köztük Rainer Werner Fassbinder, Werner Herzog, Wim Wenders és Volker Schlöndorff – új irányt kerestek a második világháború utáni német filmművészetben. Elutasították a korábbi, felszínes szórakoztató filmeket, és a társadalmi, történelmi felelősség kérdéseit állították középpontba. A mozgalom 1962-es Oberhauseni Kiáltványa hirdette meg a megújulás programját: „A régi film halott. Hiszünk az újban.” A filmek gyakran az identitás, a bűntudat, a magány és a generációs szakadék témáit vizsgálták. Fassbinder Maria Braun házassága a háború utáni újjáépítés ellentmondásait mutatta be, Wenders Párizs, Texas című filmje pedig az emberi elidegenedést és a gyökértelenséget ábrázolta. A német új film intellektuális, mégis érzelmileg erős műveivel visszaadta a német mozinak a nemzetközi rangot.
A magyar új hullám
A hatvanas évek eleje a magyar filmművészetben is újat hozott, a magyar új hullám a politikai enyhülés és a kulturális nyitás időszakában született. A fiatal rendezők nemzedéke – köztük Jancsó Miklós, Szabó István, Kovács András és Gaál István – új témákat, formanyelvet és látásmódot hozott a magyar filmbe. A dokumentarista szemlélet és a szimbolikus ábrázolásmód ötvözésével a korszak filmjei a múlt és jelen társadalmi kérdéseit, az egyén és a hatalom viszonyát vizsgálták.
Jancsó Miklós Szegénylegények (1965) című filmje a szabadságharc utáni elnyomás allegóriáján keresztül mutatta be a hatalom működését, hosszú snittjeivel és koreografált tömegjeleneteivel forradalmasítva a filmnyelvet. Gaál István Sodrásban (1963) a fiatalság útkeresését és a közösség széthullását ábrázolta lírai realizmussal. Szabó István Apa (1966) és Szerelmesfilm (1970) pedig személyes hangvétellel vizsgálta a történelem és az egyéni emlékezet kapcsolatát.
A cseh új hullám
A cseh új hullám szintén a politikai enyhülés és a kulturális megújulás idején, a hatvanas évek elején bontakozott ki. A mozgalom központja a prágai FAMU filmiskola volt, ahol olyan rendezők nevelkedtek, mint Miloš Forman, Jiří Menzel, Věra Chytilová, Jaromil Jireš és Jan Němec. Filmjeik közös vonása az irónia, a hétköznapi emberekre irányuló figyelem és a társadalommal szembeni finom kritika volt.
Miloš Forman Tűz van, babám! (1967) című szatírája a kisvárosi közélet abszurditását és a hatalmi gépezet önkényét mutatta be, míg Jiří Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok (1966) az emberi gyarlóság és hősiesség keverékét ábrázolta egy háborús háttérben. Věra Chytilová Százszorszépek (1966) című filmje radikális formanyelvével és feminista hangvételével a korszak egyik legeredetibb alkotása lett.
A cseh új hullám sajátos humorral és mély emberismerettel mutatott rá a szocialista társadalom ellentmondásaira. Bár a prágai tavasz leverése (1968) után a mozgalmat elhallgattatták, hatása a későbbi kelet-európai filmkultúrában tovább élt.
A lengyel új hullám
A lengyel új hullám, más néven a „lengyel iskola”, az 1950-es évek közepén született a sztálinista időszak után kibontakozó kulturális nyitás idején. Kiemelkedő alakjai Andrzej Wajda, Andrzej Munk és Jerzy Kawalerowicz voltak. Filmjeik a második világháború traumáit, a hősiesség és morális felelősség kérdését vizsgálták, gyakran szimbolikus és realista eszközökkel.
Wajda Hamu és gyémánt (1958) című filmje egy korszakot lezáró mű, amely egy háború utáni fiatal partizán dilemmáján keresztül mutatta be a nemzeti identitás és a személyes erkölcs ütközését. Munk Eroica (1958) és Kawalerowicz Faraó (1966) című alkotásai szintén az egyén és hatalom viszonyát boncolgatták. A lengyel új hullám lírai hangvételével, történelmi önreflexiójával és filozofikus mélységével a kelet-európai filmművészet egyik legfontosabb irányzata lett.