A Magyar Péterről készült, a választásokra időzítve bemutatott Tavaszi szél című film kapcsán kialakult vita alapvető kérdése az, hogy egy politikai szereplőről szóló alkotás mennyiben tekinthető pusztán dokumentációnak, és mennyiben válhat politikai eszközzé. A máskor oly propagandaérzékeny Telex a jelek szerint úgy döntött, ez a vita az ő oldalukon nem fog folytatódni. A film készítőivel készült interjú azonban inkább az alkotók magyarázataira épít, mintsem a kérdés több oldalának feltárására. A beszélgetés szerkezete végig arra fut ki, hogy a rendező és producer elmagyarázzák, miért nem propaganda a film. Így a vita nem valódi mérlegelésként jelenik meg, hanem egy álláspont részletes bemutatásaként. Miközben a cikk hangsúlyozza a dokumentumfilmes szándékot, több olyan kérdés is háttérben marad, amely egy kiegyensúlyozott vizsgálatnál természetes módon felmerülne. A hiányzó kritikai kérdések pedig könnyen azt a benyomást kelthetik, hogy az interjú inkább a film értelmezését erősíti, mintsem annak vizsgálatát.
A beszélgetés egyik alapvető sajátossága, hogy az alkotók álláspontját részletesen ismerteti, miközben a kritikai ellenpontok kevésbé jelennek meg. A készítők elmagyarázzák, hogyan készült a film, milyen módszerekkel dolgoztak, és miért tartják munkájukat dokumentumfilmnek. Ugyanakkor nem jelenik meg olyan külső megszólaló – például filmkritikus vagy médiakutató –, aki független szakmai szempontból értékelné az alkotást. Ennek hiányában az olvasó lényegében csak az alkotók saját értelmezésével találkozik. Pedig egy ilyen vita esetében éppen az lenne lényeges, hogy a dokumentumfilmes műfaj kritériumai és a film konkrét megoldásai is vizsgálat tárgyát képezzék.
A cikk ráadásul kevés figyelmet szentel magának a filmnek és a felépítésének. Nem derül ki részletesen, milyen megszólalók jelennek meg benne, milyen arányban hallhatók kritikus hangok, vagy hogyan épül fel a főszereplő története. Ehelyett inkább az alkotói szándék kerül előtérbe. Csakhogy egy politikai témájú film megítélése nem az alkotók szándékán, hanem a mű tartalmán és szerkezetén múlik. Ha ezek nem kerülnek elemzésre, a propaganda kérdése sem vizsgálható érdemben.
A film „belülről követi” egy formálódó politikai és társadalmi mozgalom megszületését, „melynek arcává Magyar Péter válik”, az alkotók több mint egy éven át kísérték őt országjárásokon, kampányhelyszíneken és háttérbeszélgetéseken, sőt „csendes, intim pillanatokban” is jelen voltak, gyakran a saját otthonában. Ez nem tárgyszerű ajánló, hanem heroizáló felvezetés. A hangsúly nem azon van, hogy egy ellentmondásos politikai jelenséget vizsgáljanak meg kritikusan, hanem azon, hogy a nézőt belülről vezessék végig egy mozgalom „megszületésén”, és közben főhőst is adjanak neki. A hivatalos nyelv már eleve szereposztást kínál: van a történelmi pillanat, van a formálódó közösség, és van annak arca. A többi innen már jobbára dramaturgia.
A beszélgetésben az alkotók több érvet is felsorakoztatnak amellett, hogy filmjük nem propaganda. Dokumentumfilmes módszerekről, valós események bemutatásáról és egy politikai folyamat követéséről beszélnek. Ezek az érvek azonban alig kapnak kritikai visszakérdezést. Az interjú így inkább közvetíti, mintsem vizsgálja ezeket az állításokat.
Külön figyelmet érdemel az a párhuzam, amellyel a film ötletét magyarázzák. A történet szerint egy külföldön élő magyar férfi értesül egy felháborító esetről, amelyet politikusok és hatóságok próbálnak eltussolni, ezért hazatér, hogy felkutassa a felelősöket és mozgósítsa a közvéleményt. Ez a történeti váz már önmagában azt feltételezi, hogy a hatalom eltitkol egy súlyos ügyet. Egy kritikus interjúban természetes kérdés lenne, hogy mi támasztja alá ezt a feltevést, és nem válik-e a film politikai hőstörténetté. Az ilyen kérdések hiánya azonban azt sugallhatja, hogy az interjú elfogadja az alkotók kiindulópontját.
Hasonló problémát vet fel a Hősök teréhez kapcsolódó párhuzam is. A film egymás mellé vágja a fiatal Orbán Viktor rendszerváltás idején elhangzott beszédét és Magyar Péter tömeghez intézett szavait. A montázs azt a benyomást keltheti, mintha a jelenlegi politikai helyzet történelmi fordulópont lenne, és az új szereplő a rendszerváltó politikus szerepét venné át. A probléma az, hogy ez a párhuzam két teljesen eltérő korszakot kapcsol össze. 1989-ben egypártrendszer működött, szovjet csapatok állomásoztak az országban, és a demokratikus választások még nem léteztek. Ma többpártrendszer működik, Magyarország NATO- és EU-tagállam, a politikai konfliktus pedig demokratikus intézmények között zajlik. A két helyzet összevetése inkább dramaturgiai eszköz, mint történeti elemzés.
Az interjú egy másik érdekes pontja az időzítés kérdése. A film egy aktív politikai szereplőről szól, és a bemutató a választási időszak közelébe esik. Ilyen esetben a médiában általában felmerül a kérdés, hogy egy alkotás kulturális mű vagy politikai kommunikációs eszköz. A beszélgetésben azonban ez a szempont csak érintőlegesen jelenik meg. A cikk például elfogadja a Barack Obama életéről készült filmekkel való párhuzamot, miközben nem vizsgálja, mennyiben különbözik a két helyzet politikai környezete. Pedig egy választásokhoz közel bemutatott film esetében természetes kérdés lenne, hogy az alkotók mennyire számolnak a politikai hatással.
Az alkotók Telexnek adott interjúja különösen beszédes, mert benne nem külső kritikusok állítják a kellemetlen dolgokat, hanem maguk a készítők mondanak el olyan részleteket, amelyekből a kép szinte magától összeáll. Elmesélik, hogy a premiervetítés előtt két héttel megmutatták Magyar Péternek a filmet, voltak jelenetek, amelyeknél „forgatta a szemét”, és meg kellett győzni arról, miért fontos, hogy benne maradjanak. Formálisan persze hozzáteszik, hogy nem volt final cut joga. Csakhogy a propaganda szempontjából nem ez a lényeges. Nem az számít elsősorban, hogy papíron kié volt a végső vágás, hanem az, hogy a főszereplő politikai tényezőként jelen volt a folyamatban, akinek reakcióira figyelni kellett, akit győzködni kellett, akinek érzékenysége része lett az alkotói mérlegelésnek.
És aztán elhangzik az a mondat is, amely után tulajdonképpen minden további mentegetőzés fölöslegessé válik: „ártani nem akarunk ezzel a filmmel a mozgalomnak”. Ennél világosabban nehéz lenne összefoglalni, mi a baj a „nem propagandafilm” állítással. A dokumentumfilm készítője lehet együttérző, lehet kíváncsi, lehet személyesen is közel a tárgyához, de ha kimondja, hogy nem akar ártani egy politikai mozgalomnak, akkor már nem egyszerűen megfigyel, hanem óv. Nem csak rögzít, hanem vigyáz. Nem csak bemutat, hanem kímél. És innen már tényleg csak udvariassági kérdés, hogy ezt propagandának nevezzük-e, vagy keresünk rá valami kifinomultabb, politikailag korrektebb kifejezést. A lényeg ettől nem változik. Ha az alkotói szándék része a politikai közösség védelme, akkor a mű már nem pusztán leíró, hanem szolgáló viszonyba kerül a tárgyával.
Ugyanezt erősíti az a másik elszólás is, hogy Magyar Péter számára a forgatás „hasznos lehet”, és ezt a készítők „nem tagadják el”. Érdemes ízlelgetni ezt a mondatot. A politikus számára hasznos lehet egy róla készülő, kampányidőszakban bemutatott, bensőséges, heroikus ívű portréfilm. Igen, valóban, ez így van. És éppen ez az, amitől propagandaízűvé válik az egész. Nem attól, hogy valaki direkt utasítást ad a rendezőnek, nem attól, hogy állami pénz van mögötte, és nem is attól, hogy rosszul van elkészítve. Hanem attól, hogy a film és a főhős politikai érdeke ilyen feltűnően egy irányba mutat. Mindezt ráadásul az alkotói önjellemzés is megtolja, amikor a rendező arról beszél, hogy nem is maga a karakter a fontos, hanem az a „bátorság és kivételes munka”, amelyet Magyar Péter elvégzett. Ez már nem vizsgálat, hanem kanonizálás.
Ebben a helyzetben különösen érdekes a Telex szerepe. Mert ahelyett, hogy érdemi kritikai boncolást végezne a film működéséről, inkább teret ad annak, hogy a készítők szinte előre elhárítsák a propagandavádat. Maga a kérdésfeltevés is árulkodó: hogyan érvelnének azoknak, akik szerint ez propagandafilm? Ez nem elemző pozíció, hanem részben reputációmenedzsment. A beszélgetés hangulata inkább azt szolgálja, hogy a néző-olvasó megnyugodjon: nyilván nem propaganda, hiszen érzékeny alkotók csinálták, saját pénzből, és különben is dokumentálni akartak egy korszakot. Csakhogy a propaganda fogalmát nem az dönti el, milyen kedvesen beszélnek róla, és az sem, hogy mennyire kulturált a csomagolása. Sőt, a korszerű propaganda éppen attól korszerű, hogy nem parancsoló hangon szól, hanem értelmiségi önértelmezést kínál hozzá.
Összességében a beszélgetés inkább az alkotók szemszögéből mutatja be a dokumentumfilm körüli vitát. A kritikai ellenpontok viszont korlátozottan jelennek meg: hiányzik a független szakmai értékelés, a film szerkezetének részletes elemzése és a politikai környezet mélyebb vizsgálata. Így az interjú végül inkább a film értelmezését erősíti, mintsem a kialakult helyzet több oldalát tárná fel.
Egy politikai szereplőről szóló dokumentumfilm esetében a legfontosabb kérdés nem csupán az, mit állítanak az alkotók a saját munkájukról, hanem az is, hogyan illeszkedik az alkotás a politikai és médiakörnyezetbe. Ha ezek a szempontok háttérben maradnak, a vita könnyen egyetlen értelmezés bemutatására szűkül. Így pedig az olvasó végül ugyanahhoz a ponthoz jut vissza, ahonnan a történet indult: a propaganda kérdése nem eldől, csak megmagyarázásra kerül.