A gyűlölet ritkán kezdődik erőszakkal. Előbb szavakban jelenik meg, aztán tréfává, politikai jelszóvá, közösségi normává válik. A gyűlöletkeltő kommunikátorok kijelölik az ellenséget, a közönség pedig lassan megtanulja, hogy bizonyos emberek nem egyszerűen mások, hanem kevesebbet érnek. A folyamat szélsőséges esetben elvezethet a spontán erőszaktól a pogromon át az államilag megszervezett üldözésig és népirtásig. A történelem azonban azt is megmutatja: nincs olyan automatikus lépcső, amely minden társadalomban szükségképpen végigfut. A gyűlölet eszkalációját intézmények, politikai döntések és társadalmi ellenállás egyaránt fékezhetik.
A gyűlölet első sikere: amikor már nem tűnik gyűlöletnek
A társadalmi gyűlölet egyik legveszélyesebb tulajdonsága, hogy nem feltétlenül gyűlöletként mutatkozik be. Gyakran aggodalomként érkezik: „csak a közbiztonság miatt aggódunk”. Máskor védekezésként: „csak magunkat védjük”. Lehet belőle erkölcsi felháborodás: „ezek az emberek veszélyesek”, és persze fölbukkanhat az igazságtétel köntösében: „ezek az emberek ártottak nekünk”.
Formája is változatos lehet. Megjelenhet iróniaként, viccként, becenévvé rövidített sértésként vagy egy olyan általánosításban, amelyet a beszélő még „csupán véleménynek” tekint.
A döntő változás akkor következik be, amikor egy egész embercsoport egyetlen tulajdonságra redukálódik. Nem emberek vannak többé, hanem „a migránsok”, „a zsidók”, „a cigányok”, „az értelmiségiek”, „a kommunisták”, „a reakciósok”, „a kozmopoliták”, „a hazaárulók”, „a buzik”, „a libsik”, „a fasiszták”, a tiszások és a fideszesek – attól függően, hogy az adott véleményközösség kit jelöl meg ellenségként. A csoportnév ekkor már nem leíró fogalom, hanem erkölcsi bélyeg. Ez a gyűlöletpolitika egyik alapművelete: a sokféle egyént homogén tömeggé alakítja, majd ezt a tömeget valamiféle fenyegetésként mutatja be.
A gyűlöletkeltő kommunikátor különös társadalmi szerepe
A gyűlöletkeltő kommunikátor nem egyszerűen sérteget, hanem ellenséget teremt. Megnevezi azt a csoportot, amely állítólag felelős mindazért, ami rosszul működik. Gazdasági válságért, erkölcsi hanyatlásért, politikai vereségért, kulturális változásért, társadalmi bizonytalanságért. A klasszikus és rendkívül hatékony kommunikációs technika képes arra, hogy a bonyolult világot egyszerű képletté alakítsa. Mi jók vagyunk, ők rosszak. Mi szenvedünk, ők okozzák. Mi áldozatok vagyunk, ők agresszorok.
A kommunikátor így egyfajta érzelmi rövidzárlatot hoz létre: a társadalmi problémák elemzését felváltja az ellenség keresése. És minél több kommunikátor ismétli ugyanazt a mintát, annál kevésbé tűnik fel, hogy valami rendkívüli történik.
A normalizálás mechanizmusa
A gyűlölet terjedésének egyik legfontosabb lépése a normalizálódás. Az első alkalommal a szélsőséges kijelentés még felháborodást vált ki.A tizedik alkalommal már vitát. A századik alkalommal pedig csak egy vállrándítást. A társadalmi ingerküszöb közben folyamatosan emelkedik. Ami tegnap elfogadhatatlan volt, ma „kemény beszéd”; ami tegnap szélsőségesnek számított, holnap bekerülhet egy politikai műsorba; ami pedig korábban csak egy radikális csoport szóhasználata volt, később átkerülhet a mainstream politikai nyelvbe.
A normalizáció különösen veszélyes, mert nem szükséges hozzá, hogy az emberek többsége gyűlölni kezdjen. Elég, ha egyre többen megszokják, hogy vannak a társadalomban gyűlölködők, s normálisnak, hétköznapinak, jelentéktelennek tartják a verbális agressziót.
A náci Németország történetét vizsgáló Holocaust Encyclopedia például hangsúlyozza, hogy a náci propaganda nem egyszerűen gyűlöletet keltett: a zsidóellenes diszkriminációval és erőszakkal szembeni közönyt és elfogadást is elősegítette. A propaganda az ellenség kijelölését törvényekkel és intézményi eszközökkel kapcsolta össze.
Ez fontos tanulság: a népirtáshoz nem szükséges, hogy mindenki gyűlölje az áldozatokat. Elég lehet, ha elegen közömbösek lesznek a sorsuk iránt.
A gyűlölet átírja a gondolkodást
A folyamatos ellenségkép megjelenése egy társadalomban nemcsak a célpontot alakítja ki, de a gyűlölködő közösség gondolkodása is átalakul. A világ egyre inkább két részre oszlik: barátokra és ellenségekre. Az információk értéke nem attól függ, hogy igazak-e, hanem attól, hogy erősítik-e a saját csoportot.
Ha egy tény a „mieinket” igazolja, bizonyíték. Ha az ellenfelet igazolja, propaganda. A saját csoport hibája kivétel. Az ellenfél hibája bizonyíték a csoport egészének romlottságára.
Ez az úgynevezett motivált gondolkodás egyik szélsőséges politikai formája: az ember nem egyszerűen véleményt alkot, hanem olyan információs környezetet kezd keresni, amelyben a már kialakított erkölcsi és csoportidentitása sértetlen maradhat.
A kortárs közösségi média ezt még tovább erősítheti. A felháborodást kiváltó tartalom nagy figyelmet kap, a figyelem pedig további hasonló tartalmat generál. Így kialakulhat egy önmagát erősítő kommunikációs kör, klasszikus nyúlüreg, ahol az ellenség mind ellenségesebbé lesz, s ezzel nemcsak a személyes gondolkodás torzul, de a társadalom is egyre polarizáltabbá válik.
Megszületik a gyűlöletközösség
Egy ponton az emberek már nem csupán ugyanazt az ellenséget gyűlölik, hanem együtt gyűlölik. Ez pedig lényeges különbség. A közös ellenség ugyanis rendkívül erős identitásképző eszköz. Az összetartozás érzése nem abból származik, hogy „mit szeretünk”, hanem abból, hogy kit utálunk együtt, kitől van félnivalónk mindannyiunknak, kitől kell megszabadulnunk nekünk, kivel kell leszámolnia a mi közösségünknek.
Íme a gyűlölet-identitás. Az egyén számára itt már a gyűlölet már nem pusztán érzelem, hanem társadalmi önmeghatározás: „Az vagyok, aki felismeri, hogy ők veszélyesek.”
Aki pedig ezt megkérdőjelezi, az a közösség árulója, s ugyanolyan elbírálást érdemel, mint azok ott, a túloldalon. Ez megint fontos fordulópont. A csoport ugyanis ettől kezdve nemcsak külső ellenséget gyárt, hanem belső ellenséget is. Aki nem elég radikális, gyanús. Aki békülni akar, áruló. Aki vitatja a veszélyt, kollaboráns. Aki bizonyítékot kér, az „őket védi”. A gyűlölet így önmaga farkába harap, a kételyt is bűnnek minősíti, és belülről megkérdőjelezhetetlen, körkörösen érvelő, önfenntartó, sőt öngerjesztő rendszerré válik.
Erőszak előtt erkölcsi engedély
A társadalmi erőszak egyik döntő előfeltétele, hogy az erőszakot valamilyen módon erkölcsileg megengedhetővé tegyék. A gyűlöletkeltő propaganda ezért gyakran nem azt mondja: „Bántsuk őket!” Hanem inkább ezt: „Ők már régóta bántanak minket.” Majd: „Ők jelentik a veszélyt.” Majd:„Nekünk jogunk van megvédeni magunkat.” És végül: „A velük szembeni erőszak sajnálatos, de szükséges.”
Ez a retorikai fordulat pedig rendkívül jelentős. Az erőszak többé nem agressziónak, hanem reakciónak látszik. Aki üt, azt úgy mutatják be, mint aki „védekezik”. Aki üldöz, mint aki „rendet tesz”. Aki megöl, mint aki „megelőz egy nagyobb veszélyt”. A gyűlölet így létrehozza az erőszak erkölcsi előszobáját.
(Érdemes itt megjegyezni, hogy bár sokan azt hiszik, a dehumanizáció megalapozza a tömeges erőszakot a tudományos kutatások ezt nem támasztják alá. A kollektív erőszakhoz politikai, intézményi, történelmi és társadalmi tényezők egész sora kapcsolódik. Kétséges, mennyire tekinthető a dehumanizáció szükséges vagy elsődleges mechanizmusnak, míg egy társadalom eljut a fizikai erőszakig. Azaz nem kell a gyűlölt csoportot alsóbbrendűnek, állatiasnak vagy eltorzult lénynek gondolni ahhoz, hogy a gyűlölet fizikai erőszakhoz vezessen.)
Ellenség mint kategória
A francia forradalom története tanulságosan mutatja meg, hogyan vált az arisztokrácia gyűlölet tárgyává, hogyan vált a spontán utcai erőszak elfogadottá, szervezetté, végül törvényesen is támogatott terrorrá.
Az agresszió hullámokban borította el a francia társadalmat, egyre nagyobb hullámokban.
Bár a Bastille 1789. július 14-i ostroma látványos sikert hozott a felkelőknek, a védők fegyverletétele után a felbőszült tömeg brutális bosszút állt.: A vár kormányzóját Bernard-René de Launay-t megverték, leszúrták, fejét levágták és lándzsára tűzve hordozták körbe a városban. Néhány nappal később újabb lincselés törtét: Jacques de Flesselles-t, Párizs kereskedelmi elöljáróját árulással vádolták és lelőtték a nyílt utcán, majd az ő fejét is levágták, pár nappal Joseph-François Foullon de Doué-t, a pénzügyi miniszterhelyettest vádolták azzal, hogy a nép éheztetését tervezte, s miután lefogták, szénával tömték ki a száját, felakasztották, majd lefejezték. Hamarosan Párizs intendánsa került sorra, akit, megkínozták, szívét kitépték, fejét pedig Foulon feje mellé tűzték egy lándzsára.
A következő hullám már szélesebb kört érintett: 1789. nyarán a vidéki Franciaországban elterjedt a pletyka, hogy a nemesek külföldi zsoldosokat és rablóbandákat béreltek fel a parasztság és a termés elpusztítására. A gyűlölet eszkalációja borzalmas volt az „önmagát jogosan védő” parasztság udvarházakat, kastélyokat gyújtottak föl, tömegesen mészároltak le nemesi családokat, arisztokratákat…
Hamarosan az állam új vezetői álltak az agresszió élére. Miután 1792 nyarán a porosz és osztrák seregek betörtek Franciaországba, és Párizs felé nyomultak, a fővárosban eluralkodott a háborús hisztéria és a paranoia. Elterjedt a pletyka, hogy a börtönökben őrzött királypártiak és papok fellázadnak, amint a férfiak elvonulnak a frontra. Radikális újságírók és politikusok – különösen Jean-Paul Marat és Georges Danton aki egyébként éppen igazságügyminiszter volt – nyíltan uszítottak, s arra buzdították a népet, hogy „tisztítsák meg” a börtönöket a gyanús elemektől, mielőtt a frontra indulnak. A sans-culotte-ok tehát – persze megint csak színtiszta „önvédelemből” – megrohanták a fővárosi börtönöket, néhány perces színjáték-pereket tartottak és akit bűnösnek találtak, azt kilökték a börtönkapun, ahol a fejszékkel, kardokkal, vasrudakkal felfegyverzett tömeg azonnal darabokra szaggatta az áldozatok.
Végül a jakobinus hatalom intézményesítette az ellenség fogalmát. A Forradalmi Törvényszékek az „a nép ellenségei” kategóriájába olyanokat is bevonhattak, akik nem követtek el konkrét bűncselekményt. A terror igazolása szerint az új, erényes köztársaságot az ellenforradalmároktól kellett megtisztítani.
Ez a gyűlöletpolitika egyik klasszikus fordulata: a veszélyes emberből veszélyes kategória lesz. Nem azt kell többé bizonyítani, hogy X bűnt követett el. Elég azt bizonyítani róla, hogy X olyan embercsoporthoz tartozik, amely potenciálisan veszélyes. Innentől az állam már nem a konkrét cselekedetet bünteti, hanem a politikai identitást. A terror így saját logikát termel: minél több ellenséget talál, annál inkább bizonyítja, hogy valóban veszélyben van a forradalom.
Gyűlöletből állami program
A nácizmus még tovább vitte ezt a mechanizmust. A propaganda először meghatározta, ki tartozik a „nemzeti közösséghez”, majd kijelölte azokat, akik nem tartozhatnak oda. A zsidók mellett romák, fogyatékossággal élők, homoszexuálisok, politikai ellenfelek és más csoportok is célponttá váltak. A propaganda, a cenzúra és a jogalkotás egymást erősítették. A náci állam nem pusztán beszélt az ellenségről: jogi státuszt adott az ellenségnek. Ezután jöhetett a társadalmi kirekesztés, a megalázás, a vagyonelvétel, a deportálás és végül a tömeggyilkosság.
A ma Magyarországon ismét megjelent nyilvános megalázásnak is megvan a maga funkciója a gyűlöletspirálban. A Holocaust Encyclopedia szerint a zsidók és más üldözöttek megszégyenítése egyszerre szolgálta az áldozatok megalázását, a többségi társadalom megfélemlítését és azt, hogy látható távolságot teremtsenek az üldözöttek és a társadalom többi része között.
Ellenséges értelem
Különösen aggasztó a kínai Nagy ugrás példája. Nemcsak azért, mert megmutatja, hogy a gyűlöletpolitika nem kizárólag etnikai vagy társadalmi csoportok ellen irányulhat, de belső logikája annyira erős és kényszerítő jellegű, hogy civilizációs önpusztításba is fordulhat. (Na, nem mintha az eddigi példák a civilizációt építették volna.)
A Nagy Ugrás idején az értelmiséggel szemben megformált kommunista ellenségkép általánosabb antiintellektuális gyűlöletmozgalommá alakult, az értelmiségi ellenséges politikai kategóriává vált. A politikai megbízhatóság egyre inkább felülírta a gyanúsnak és alapvetően értéktelennek tartott szakmai kompetenciát; a nyugati tudást pedig „mérgező gyomként” kezdték kezelni.
A folyamatban különösen jól látható a gondolkodás végzetes eltorzulása. Ha a mérnök szakmai tudása ellentmondott az ideológiai elvárásnak, akkor nem az ideológia, hanem a mérnök a hibás. Ha a közgazdász azt állította, hogy a termelési cél irreális, akkor a közgazdász lett politikailag megbízhatatlan. A politikai dogma így fokozatosan immunissá vált a valóság visszajelzéseivel szemben. És ez már nemcsak erkölcsi probléma, hanem civilizációs veszély is.
Széthulló valóság
A történelem persze számos példát ismer arra, hogy a gyűlöletközösség végső soron nemcsak az „ellenségétől” fosztja meg a társadalmat, de saját tagjait is megfosztja a valóság ellenőrzésének képességétől. Mert ha egy rendszerben minden kudarcot ellenséges szabotázs magyaráz, akkor nincs szükség önkritikára. Ha minden probléma azért van, mert „az ellenség” akadályozza a sikert, akkor minden újabb kudarc újabb ellenség keresését eredményezi.
A gyűlölet utolsó hazugsága
A gyűlölet végül mindig ugyanazzal a hazugsággal próbálkozik: azt állítja, hogy az erőszak majd egyszerűbbé teszi a világot. Eltüntetjük őket – és minden rendbe jön. Elhallgattatjuk őket – és megszűnik a vita. Kizárjuk őket – és egységes lesz a társadalom. Megbüntetjük őket – és igazság lesz. Megsemmisítjük őket – és béke lesz.
A történelem három nagyon különböző példája – a jakobinus terror, a náci népirtás és a maoista politikai kampányok – éppen ennek az ellenkezőjét mutatják. A gyűlölet nem egyszerűsíti le a társadalmi problémákat, hanem újabb és újabb problémákat szül. Előbb-utóbb saját híveit is maga alá temeti, sőt – ha nem sikerül megfékezni – maga alá temetheti az egész társadalmat. Mert aki egyszer elfogadta, hogy egy embercsoport felelősség tehető a társadalmi nehézségekért, annak újra és újra meg kell határoznia, hogy ki a felelős a bajok el nem múlásáért. A gyűlöletközösség ezért ritkán tud megállni annál az ellenségnél, amelyet eredetileg kijelölt. Mindig új ellenséget keres.
A humánum szava
Ugyanakkor azt is érdemes látni, hogy a gyűlöletspirál nem megállíthatatlan. A folyamat nem törvényszerű. Nem minden sértő beszédből lesz pogrom. Nem minden polarizált társadalomból lesz diktatúra. Nem minden politikai ellenségkép vezet népirtáshoz. A történelmi példák nem valamiféle mechanikusan szükségszerű forgatókönyvet bizonyítanak, hanem csak veszélyes lehetőségeket mutatnak meg.
A társadalmi erőszak kialakulását számos tényező befolyásolja: politikai intézmények, gazdasági válság, állami kapacitás, fegyveres csoportok jelenléte, vezetői döntések, propaganda, háborús helyzet, a jogállam állapota és természetesen az, hogy a társadalom többsége hogyan reagál az agresszió lehetőségére.
A gyűlöletkeltés ezért nem pusztán politikai probléma, de kulturális, demokratikus és persze civilizációs kérdés is. Ha a gyűlöletpropaganda terjedésére a társadalom többsége visszautasítja, ha minden aljas kommunikációs trükk mögé pillantva leszögezi: Nem. Ezt nem mondjuk emberek millióiról, ha ragaszkodik a jogszerűséghez, és végül ha a társadalom tagjai egyenként rendelkeznek azzal a polgári erénnyel, , hogy a saját közösségének is ellentmondjanak, akkor az uszító propaganda ellenére is elkerülheti a társadalom az agresszió eszkalációját.
A gyűlöletközösség legnagyobb ellensége az az ember, aki ki tud mondani ilyen mondatokat: „Az enyéim tévednek.” „Az ellenségem is ember.” „Bizonyítsd be.” „Megilleti ellenfeleinket is a jogszerű eljárás.”
Ezek a mondatok politikailag nem látványosak. Nincs bennük tömeg-erő, nincs bennük harci mámor, nincs bennük ellenségkép. De éppen ezért civilizációs jelentőségük van.