Az új magyar kormány többször is hangoztatta erős elkötelezettségét az euro bevezetése mellett. Varga Mihály jegybankelnök szeptember 10-én, a 64. Közgazdász-vándorgyűlésen azonban a kedélyek hűtésére tett kísérletet. Úgy fogalmazott: nem gyors, hanem sikeres euróbevezetésre van szükség. A mondat mögött komoly közgazdasági tapasztalat húzódik meg. Az euró ugyanis nem varázspálca, amely egy csapásra európai fejlettségűvé tesz egy országot. De nem is szükségszerűen lesz gazdasági csapda. Inkább nagyító, amely felerősíti azokat a veszélyeket és lehetőségeket, amelyeket a magyar gazdaságot addigra létrehozott.
Az mindenesetre bizonyos, Magyarország jelenleg messze van a formális belépéstől. Az Európai Bizottság 2026-os konvergenciajelentése szerint nem teljesül az árstabilitási, a költségvetési, az árfolyam- és a hosszú távú kamatkritérium sem; a forint ráadásul nincs az ERM II rendszerben. A jelentés szerint 2025-ben a költségvetési hiány 4,7 százalék, az államadósság 74,6 százalék volt GDP-arányosan, miközben a hosszú távú kamat 6,7 százalékon állt a vizsgált időszakban.
Paradox módon azonban éppen a kritériumok teljesítése lehet az euróbevezetés legfontosabb gazdasági hozadéka. A Maastricht felé vezető út ugyanis kikényszeríti azt, amit Magyarország hosszú ideje nehezen tudott tartósan megvalósítani: alacsony és kiszámítható inflációt, fegyelmezett költségvetést, stabil pénzügyi környezetet és kiszámítható gazdaságpolitikát. Az euróhoz vezető út tehát már az euró előtt megváltoztatja a gazdaság működését.
A szakemberek szerint ez lenne az egyik legnagyobb nyereség. A közös valuta megszünteti a forint–euró árfolyamkockázatot, csökkenti a vállalkozások tranzakciós költségeit, átláthatóbbá teszi az árakat, mérsékelheti a finanszírozási költségeket, és erősítheti a kereskedelmi és beruházási kapcsolatokat. A horvát tapasztalat különösen tanulságos: az euró 2023-as bevezetése után javult az ország szuverén hitelminősítése, csökkent a devizakockázat és könnyebbé vált a tőkepiaci finanszírozás. Az IMF szerint az euró bevezetésének közvetlen inflációs hatása is korlátozott volt.
A magyar politikai gondolkodás azonban meglehetősen tartózkodó az euroval kapcsolatban, mert jól láthatóak a közös pénz bevezetésének veszélyei is. A forint elvesztésével Magyarország elveszítené saját árfolyam-politikáját és önálló monetáris politikáját is. Egy magyar recesszióra az EKB nem feltétlenül ugyanazzal a kamatpolitikával válaszolna, mint amire Magyarországnak szüksége lenne. Ha pedig a magyar bérek és árak gyorsabban nőnek, mint a termelékenység, az euróövezeten belül nincs többé lehetőség arra, hogy egy leértékelődő forint korrigálja az elveszített versenyképességet.
Ez az úgynevezett euróövezeti csapda lényege. Ha egy kevésbé fejlett ország túl magas költségszinttel, gyenge termelékenységgel és túlárazott belépési árfolyammal kerül be a monetáris unióba, akkor a külső leértékelés lehetősége megszűnik. Marad a belső leértékelés: a bérek visszafogása, a munkanélküliség, a költségvetési megszorítás, a beruházások elhalasztása és a belső kereslet csökkentése, azaz az áremelkedés.
A 2010-es évek európai válságkezelése megmutatta, milyen társadalmi ára lehet ennek. Az IMF és az ECB elemzéseiben is megjelenik az a tapasztalat, hogy a válságba került országokban a versenyképesség helyreállítása részben belső leértékeléssel történt.
Ám ebből nem következik, hogy az euró szükségszerűen perifériára taszítja a gyengébb országokat. A probléma nem önmagában a közös valuta, hanem az, ha a valuta mögött nincs megfelelő termelékenység.
De, hogy mi történne nálunk, az egyelőre nehéz megítélni. Szlovákia példája azonban különösen érdekes Magyarország számára. Az euró stabilizálta az árfolyamot és csökkentette a vállalkozások tranzakciós költségeit, de önmagában nem oldotta meg a gazdaság szerkezeti problémáit. A friss magyar–szlovák szakirodalmi feldolgozás szerint a korábbi, költségalapú növekedési modell elérte korlátait: a következő szakaszhoz magasabb hozzáadott értékre, innovációra és termelékenységre van szükség. Ez pontosan az a pont, ahol az euró már nem lehet gazdaságpolitikai helyettesítő termék.
Horvátország modernkori gazdaságtörténete hasonlóképpen arra figyelmeztet, hogy az euró bevezetése után sem lehet hátradőlni. Az IMF 2025-ös értékelése szerint a gyors béremelkedés és a fiskális élénkítés már a közös valuta mellett is ronthatja a versenyképességet. Mivel a monetáris politika az EKB kezében van, az alkalmazkodásban még fontosabbá válik a költségvetési fegyelem és a strukturális politika.
Magyarország számára mindez elsősorban azt jelenti, hogy az euróbevezetést nem dátumként, hanem gazdaságpolitikai programként kell felfogni. A 2030-as cél önmagában kevés is és lényegtelen is. A kérdés nem az, hogy mikor lehet kinyomtatni az új árlistákat euróban, hanem az, hogy addigra mennyivel lesz termelékenyebb a magyar gazdaság.
Ehhez azonban mindenekelőtt három dolgot kell vagyis hát kellene egyszerre megvalósítani. Először is a béreknek hosszú távon a termelékenységgel együtt kell emelkedniük. A magyar felzárkózásnak nem az olcsó munkaerőre, hanem az egyre drágább és egyre termelékenyebb munkára kell épülnie. Másodjára meg kell oldani, hogy a költségvetés válság idején is találjon mozgásteret. Ha az ország belép az euróövezetbe, nem lehet minden gazdasági problémára kamat- vagy árfolyam-politikai választ adni. A fiskális tartalék ezért nem könyvelési luxus, hanem a nemzeti gazdaságpolitika egyik utolsó védvonala lesz. Harmadszor pedig, de mégis csak elsősorban a termelékenységet kell a gazdaságpolitika középpontjába állítani. Oktatás, szakképzés, digitalizáció, kutatás-fejlesztés, hazai vállalatok méret- és technológiaváltása, energiahatékonyság, jobb közlekedési és intézményi infrastruktúra – ezek azok az eszközök, amelyekkel egy ország az euróövezeten belül is képes lehet felzárkózni vagy legalább elkerülni a leszakadást.
A Maastricht-kritériumok ezért nem pusztán belépési akadályok. Jó teljesítésük esetén gazdaságpolitikai kényszerzubbonyból fejlődési iránytűvé válhatnak. A valódi konvergencia ugyanis nem az, hogy elfogadhatóak a magyar inflációs adatok, hanem az, hogy a magyar vállalat ugyanannyi munkaórával több értéket állít elő, a magyar munkavállaló magasabb hozzáadott értékű munkát végez, és a magyar állam kisebb kockázattal finanszírozza magát.
Az euró tehát lehet kapu a centrum felé – de csak akkor, ha Magyarország nem az árfolyam elvesztésével akarja kikényszeríteni a felzárkózást, hanem a termelékenység növelésével teszi feleslegessé az árfolyam-eszközt.
Az euro bevezetésének kérdése tehát nem önmagában áll, sőt nem is áll sehogy, csakis a magyar gazdaság áll valahogy, és amíg szüksége van arra, hogy időről időre a forint gyengítésével vásároljon magának versenyképességet, addig euroról szó sem lehet.
Az euróövezeti csapdát ugyanis csakis egyetlen módon lehet elkerülni: úgy, hogy Magyarország még az euró bevezetése előtt elvégzi azt a munkát, amelyet utána már nem lehet elvégezni. Hogy erre képes lesz-e a Tisza-kormány, vagy ebben a tekintetben is megelégszik majd látszatmegoldásokkal, az hosszú évtizedekre kijelölheti Magyarország pályáját.