Kifulladt a magyar növekedési modell – mondta Kármán András pénzügyminiszter a Magyar Közgazdasági Társaság 64. Közgazdász-vándorgyűlésén. A korábbi modell azért is csődölt be, mert az egyre több összeszerelő-üzem és az egyre több munkába álló ember logikája egyszerűen kifulladt: elfogyott a bevonható munkaerő, miközben a reálbérek folyamatosan nőttek, jóval nagyobb arányban, mint a termelékenység. A Közgazdász-vándorgyűlésen elhangzott gondolat azért fontos, mert azt mutatja meg, hogy véget ért egy korszak. És ezzel elénk állt egy súlyos kérdés: meg tudjuk-e nyitni a magyar felzárkózás újabb szakaszát?
A magyar gazdaság az elmúlt három-négy évtizedben nagyrészt két erőforrásra építette növekedését: a külföldi tőkére és az egyre nagyobb foglalkoztatásra. Jöttek az autógyárak, akkumulátorgyárak, elektronikai üzemek, logisztikai központok; az utóbbi másfél évtizedben sok százezer ember lépett be a munka világába. A modell egy ideig kiválóan működött. A munkanélküliség csökkent, a bérek emelkedtek, a GDP nőtt.
Csakhogy a növekedésnek van egy pontja, ahol már nem lehet egyszerűen több embert munkába állítani, és nem lehet korlátlanul újabb összeszerelőüzemeket építeni. Ez a pont most érkezett el.
Az OECD szerint a magyar munkatermelékenység növekedése már a 2000-es évek közepe óta lassult, a globális pénzügyi válság után pedig különösen gyenge lett. Miközben a foglalkoztatás bővítése valóban jelentős sikertörténet volt, a munkaképes korú népesség zsugorodása miatt a következő évtizedekben egyre kevésbé lehet a növekedést pusztán több munkás bevonására alapozni.
És ezzel meg is érkeztünk a közepesen fejlett országok csapdájába. Hiszen minden szegény ország gyorsan tud növekedni: olcsó a munkaereje, alacsonyak a költségei, és hatalmas lehetőséget jelent számára a fejlett országok technológiájának átvétele. Egy bizonyos pontig elegendő új üzemeket építeni, utakat fejleszteni, gépeket importálni és embereket munkába állítani.
De amikor az ország már nem elég olcsó ahhoz, hogy az alacsony hozzáadott értékű munkával versenyezzen, és még nem elég innovatív ahhoz, hogy a magas hozzáadott értékű munkával versenyezzen, megszületik a csapda.
Magyarország pedig pontosan ebbe a gödörbe zuhant bele.
A bérek ugyanis emelkednek, hiszen az nyitott határoknak köszönhetően a magyar munkaadók a nyugati vállalatokkal álltak versenyben. A béremelkedés azonban tartósan gyorsabbnak bizonyult, mint a termelékenység javulása. Ilyenkor a vállalatok költsége nő, miközben az egy munkaórára jutó előállított érték nem nő ugyanilyen ütemben. A versenyképességet ilyenkor már nem lehet pusztán azzal megőrizni, hogy „majd jön még egy gyár”, jön egy újabb befektető.
Jól emlékezhetnek az olvasók arra, hogy Orbán Viktor miniszterelnök a 2025-ös évértékelő beszédében meghirdette a 100 új gyár építését célzó programot, majd 2025 áprilisában Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter bejelentette, hogy a program célját felkerekítve 150 új gyárra emelik.
A gyár azonban önmagában nem fejlődési modell. És persze a program nem is tudott megvalósulni. A gyár a kifulladó felzárkózási úton ekkor már csak akkor jelent fejlődést, ha körülötte hazai tudás, technológia, beszállítói hálózat, kutatás, mérnöki kapacitás és saját vállalati innováció épül ki. (Legyünk igazságosak: a 100 új gyár nagyjából ezzel számolt. A hivatalos kommunikáció szerint a program célja a feldolgozóipari kapacitások bővítése, a hazai kis- és középvállalkozások (kkv-k) és a külföldi tőke szimbiózisának erősítése volt.)
Ám a kezdeményezés nem tudott megvalósulni. Mint ahogyan az egész közép-európai régió azzal szembesül, hogy az alacsony hozzáadott értékű felzárkózási program kimerült, véget ért. Ez az egész térség közös problémája.
Szlovákia példája különösen közel áll hozzánk. Az ország termelékenységének felzárkózását hosszú ideig a multinacionális feldolgozóipar és a globális értékláncokba való bekapcsolódás hajtotta. Az OECD azonban már arra figyelmeztet, hogy e modell hozadéka csökken: a feldolgozóipar erősen kitett a globális sokkoknak, miközben az innováció, a K+F és a technológia hazai elterjedése továbbra is gyenge.
Csehország sem ússza meg a modell kimerülését. Igaz, a cseh gazdaság fejlettebb és magasabb hozzáadott értéket termel, mégis ugyanazzal a problémával találkozott, mint mi: a válság óta jelentősen lassult a termelékenység növekedése, a pandémia után pedig gyakorlatilag megállt az OECD fejlettebb országai felé mutató konvergencia. Az OECD szerint a korábbi sikert részben éppen a külföldi működőtőke és a globális értékláncokba való bekapcsolódás hozta, most viszont az innováció, a startupok, a kockázati tőke és az egyetem–vállalat kapcsolatának erősítése nélkül nehéz továbbmenni.
Vagyis nemcsak Magyarország került zsákutcába. A régi közép-európai felzárkózási modell egész régiója útelágazáshoz érkezett.
Lengyelország azonban sikeres példát mutat. A Világbank szerint Lengyelország közepes jövedelmű országból kevesebb mint másfél évtized alatt magas jövedelmű gazdasággá vált. A növekedést nem egyetlen ágazat vagy egyetlen beruházási hullám tartotta fenn: a külföldi technológia átvétele, annak hazai elterjesztése, a vállalkozások fejlődése és a termelékenység növekedése egymást erősítette. A Világbank 2024-es jelentése ezért Lengyelországot kifejezetten a sikeres közép-európai példák között említi.
A tanulság egyszerű, mégsem könnyű: Előbb a külföldi technológiát kell megtanulni. Aztán meg kell honosítani. Utána a hazai vállalkozásoknak be kell épülniük a magasabb hozzáadott értékű folyamatokba. Végül pedig el kell jutni oda, hogy már nemcsak alkalmazzuk a technológiát, hanem mi is fejlesztjük. A Világbank ezt három „i”-vel foglalja össze: investment, infusion, innovation – beruházás, technológiai tudás beáramlása és innováció. Az alsóbb fejlettségi szinten a beruházás a döntő; a közepes fejlettségnél a külföldi technológia széles körű átvétele válik fontossá; a magasabb szinten pedig már az innováció. A csapdába azok az országok kerülnek, amelyek az első szakasz eszközeit próbálják használni akkor is, amikor már a harmadik szakasz követelményeinek kellene megfelelniük. Ez pedig Magyarország számára kellemetlenül pontos diagnózis.
Mert az elmúlt években valóban rengeteg beruházás történt. De a beruházások mennyisége nem azonos a gazdaság modernizációjával. Ha újabb és újabb gyárakat építünk, de a magyar kis- és középvállalatok termelékenysége nem közelít a külföldi nagyvállalatokéhoz; ha a felsőoktatásból nem kerül ki elegendő magas képzettségű szakember; ha a kutatás és az üzleti világ között gyenge a kapcsolat; ha kevés magyar cég tud regionális vagy globális vállalattá nőni, akkor az ország akármennyi tőkét vonzhat mégsem tud feljebb lépni a fejlettségi ranglétrán.
Nem az a döntő kérdés, hogy hány munkahelyet teremtünk, hanem hogy egy munkahely mekkora értéket teremt. Nem igazán fontos, hogy mennyi támogatást kap egy vállalat, hanem hogy a támogatás után nő-e a termelékenysége. Nem az a döntő kérdés, hogy hány akkumulátort vagy autót gyártunk, hanem hogy a magyar gazdaság mennyi mérnöki tudást, szoftvert, kutatást, tervezést, menedzsmentet és szellemi tulajdont képes hozzáadni ezekhez.
És talán mindenekelőtt: nem az olcsó magyar munkaerőt kell megőrizni, hanem a magyar munkát kell drágábbá és értékesebbé tenni.
Ehhez oktatás kell, amely nem egyszerűen munkaerőt képez, hanem alkalmazkodóképes embert. K+F, amelyből valóban üzleti innováció lesz. Tőke, amely képes finanszírozni a növekedni akaró hazai vállalatokat. Verseny, amely nem konzerválja a már bent lévőket. És olyan gazdasági környezet, amelyben egy sikeres magyar vállalkozásnak nem az a végállomása, hogy egy multinacionális vállalat beszállítója legyen, hanem az, hogy maga is multinacionális vállalattá válhasson.
A történelemben minden sikeres felzárkózásnak eljön az a pillanata, amikor az addig működő módszerek már nem működnek tovább. A kérdés ilyenkor nem az, hogyan lehet még egyszer ugyanazt a növekedést kikényszeríteni, hanem az, hogy képes-e az ország magasabb sebességfokozatba kapcsolni.
A közepes fejlettség csapdájából nincs kijárat visszafelé. Nem az a megoldás, hogy újra olcsóvá tesszük Magyarországot. Az a megoldás, hogy Magyarországot annyira termelékennyé tesszük, hogy ne az ára, hanem a tudása miatt legyen vonzó.