Hatékony felzárkóztatási eszköz lehet-e az problémás gyerekek létszámának korlátozása?
Giorgia Meloni kormányfő a közelmúltban bejelentette, hogy korlátozzák a külföldi tanulók osztályonkénti számát, továbbá betiltják az arcot, illetve testet eltakaró muszlim viseletet az oktatási intézményekben. Ezenkívül kötelezővé teszik, hogy a súlyos iskolai beilleszkedéssel küzdő külföldi tanulók szülei megtanuljanak olaszul.
„Nem létezik, hogy egy olaszországi osztályban az olasz gyerekek érezzék magukat sarokba szorítva, mert kisebbségbe kerültek” – fogalmazott az olasz miniszterelnök.
A kezdeményezés azonban nem teljesen új. Olaszországban jelenleg is 30 százalékban maximálják a külföldi diákok osztályonkénti arányát, mert ez az az arányszám, amely fölött már visszafordíthatatlanul megváltozik az osztályközösség, az iskola, s végső soron a befogadó település jellege is.
A „Törött ablak”-tól az elvándorlásig
A társadalom szétesése, a szlömösödés pszichológiai és kulturális tekintetben nem a házak mállásával kezdődik, hanem a kollektív mentálhigiéné és a társas normák folyamatosan felgyorsuló eróziójával. A folyamat egymásból következő fázison keresztül zajlik le.
A mentális változás első jele az ingerküszöb megváltozása. Amikor apróbb normaszegések (hangoskodás, közöny, gondatlanság vagy éppen egy törött ablak) következmények nélkül maradnak, a közösség mentális passzivitásba vonul. A lakók elkönyvelik magukban, hogy „itt ezt is lehet”, ami fokozatosan lejjebb tolja az elfogadható viselkedés mércéjét.
Ahogy a negatív tendenciák felerősödnek, a közösség tagjaiban kialakul a tanult tehetetlenség érzése: az a meggyőződés, hogy egyéni fellépéssel vagy összefogással úgysem lehet változtatni a dolgok menetén. Ennek hatására megjelenik a felelősséghárítás („majd az önkormányzat/a rendőrség megoldja”), miközben a helyi kezdeményezések és az önszerveződés teljesen elhalnak.
A normaszegések és a tehetetlenség egyenes következménye a szomszédsági bizalom megszűnése. A közösségi élet felbomlik, a társadalom atomizálódik, az emberek visszahúzódnak a saját privát szférájukba, meglazulnak vagy megszakadnak a baráti kapcsolatok, lakóközösségi hálózatok. A közösség tagjai már nem szövetségesként, hanem potenciális veszélyforrásként vagy idegenként tekintenek egymásra.
A mentális szlömösödés mélypontján elenyészik a hosszú távú tervezés képessége. A közösségi közhangulatot a cinizmus, a fásultság és a gyanakvás határozza meg. A közös értékek megőrzése helyett a túlélés, a saját érdekek azonnali érvényesítése veszi át az uralmat, ami megágyaz a nyílt konfliktusoknak és az antiszociális viselkedési minták végleges dominanciájává válásának. A folyamat végén azok a tagok, akiknek még van belső igényük az összetartásra és a rendezettségre, pszichésen kirekesztve érzik magukat. Elsőként ők „költöznek ki mentálisan” a közösségből (teljesen elszigetelik magukat), majd ha tehetik, fizikailag is távoznak. Helyükön csak azok maradnak, akik teljesen azonosultak a hanyatló normákkal, ezzel végleg rögzítve a közösség mentális elértéktelenedését.
A szlömösödést elindító erők
Egy hagyományosan polgári vagy stabil közösség mentális lecsúszását és a „szegénység kultúrájának” beszivárgását ritkán okozza egyetlen tényező. Ez szinte mindig külső lökéshullámok és belső védekezőmechanizmusok káros kölcsönhatásának eredménye.
A közösségi mentabilitást átalakító erők három fő kategóriába sorolhatók: Legelső helyen a gazdasági és egzisztenciális eróziót szokták emlegetni. A helyi gazdasági alapok (munkahelyek, vállalkozások, vásárlóerő) megbomlása miatt kialakuló permanens anyagi bizonytalanság elszívja a mentális kapacitást a közösségi ügyekről, s a puszta egyéni túlélés irányába tereli.
Hasonlóan erős hatás a demográfiai és szociális eltolódás, azaz a fiatalabb, mobilabb, képezhetőbb rétegek elvándorlása, valamint az ingatlanárak vagy bérleti díjak alakulása miatt alacsonyabb státuszú vagy eltérő normarendszerű csoportok hirtelen beáramlása. Ugyanitt kell megemlíteni a tömeges migrációt is, amely a klasszikus kutatásokban még nem szerepel, de logikailag mindenképpen ehhez az okcsoporthoz tartozik. (Olaszországban nyilván erre a problémára keres választ Meloni kormánya.)
Ugyancsak elindíthatja a szlömösödést az, ha az intézmények cserbenhagyják a lakosságot és elhanyagolják a területet. A közszolgáltatások (rendfenntartás, köztisztaság, oktatás, helyi infrastruktúra-karbantartás) színvonalának radikális romlása azt az üzenetet közvetíti, hogy a közösség már nem számít a felettes szerveknek a szélesebb közösségnek.
A „szegénység kultúrájának” megjelenése és általánossá válása
Oscar Lewis szociológus klasszikus fogalma szerint a szegénység kultúrája nem pusztán pénztelenség, hanem egy sajátos adaptív életmód és mentális struktúra, amelyre jellemző a jelenidejűség (a jövőkép hiánya), kishitűség, az intézményekkel szembeni bizalmatlanság, valamint a tehetetlenség érzésével járó fatalizmus. Egy polgári közösségben ez a mentális fokozatosan, jól elkülöníthető fázisokban válik dominánssá.
A folyamat kezdetén felbomlanak a polgári intézmények és rituálék. Elvesznek a polgári életmód pillérei, a kiszámíthatóság, a hosszú távú befektetés (pl. oktatásba, ingatlanba, kapcsolatokba) és a közösségi kontroll (önkéntes egyesületek, szomszédi részvétel). Amikor azonban a hosszú távú tervezés értelmét veszti, a polgári intézmények hamar elnéptelenednek. A közösségi összejöveteleket felváltja a bezárkózás, a közös szabályok alkalmazása pedig konfliktusforrássá válik, így a többség inkább feladja a kikényszerítésüket.
A változás fontos pillanata az, amikor a hosszú távú tervezés átadja a helyét a reakció-viselkedésnek. A szegénység kultúrájának talán legfontosabb mentális eleme a jelenidejűség, a spontaneitás, a tervezés hiánya. Polgári környezetben ez többnyire úgy nyilvánul meg, hogy az emberek feladják a jövőbe mutató terveket (felújítás, közösségi projektek, gyerekek extra taníttatása), mert a jelen bizonytalanságai minden energiát felemésztenek. A megtakarítás, az állandóság és a szabálykövetés polgári erényei helyett a pillanatnyi kihívásokra adott gyors, gyakran opportunista válaszok válnak mintává.
Ahogy a közösség egy része elszegényedik vagy elértéktelenedik a környezete, a szabálykövetés jogosan tűnik vesztes stratégiának, s megjelenik a normaszegés mint alkalmazkodási minta. A jogkövetés helyét átveszi az informális vagy szürke megoldások rendszere (intézménykerülés, kiskapuk keresése), a hivatalos intézményekben (iskola, önkormányzat, rendőrség) való bizalom megszűnik, és átadja helyét az intézményellenes cinizmusnak, a korábban elutasított devianciák pedig fokozatosan érthető, sőt elismert túlélési megoldásokká válnak.
A folyamat akkor válik véglegessé, amikor a gyermekek már ebben az átalakult közegben szocializálódnak. A polgári teljesítményelv és jövőkép helyett azt látják a felnőttektől, hogy a környezet alakítására nincs befolyásuk. A fatalizmus és a reakcióalapú életvitel természetes alapbeállítódásként öröklődik tovább, kizárva a közösség belső megújulási képességét.
A kiindulópont: A polgári „sziget” Canarsie-ban
Az egyik legalaposabban dokumentált és a szociológiai irodalomban legjobban ismert esettanulmány erről a jelenségről Jonathan Rieder, a Yale Egyetem szociológusának „Canarsie: The Jews and Italians of Brooklyn Against Liberalism” (1985) című terepmunkája. Rieder évekig élt és kutatott Brooklyn egyik városrészében, Canarsie-ban az 1970-es évek közepén. A kutatás pontosan azt a folyamatot mutatja be, ahogy egy feltörekvő, keményen dolgozó, polgári/kispolgári értékrendet valló közösség mentálisan felbomlik, amikor a környező szegénynegyedekből hirtelen és tömegesen elkezdenek beáramlani a „szegénység kultúráját” és annak deviáns normarendszerét hordozó népességcsoportok.
Az 1960-as és 1970-es években Canarsie egy túlnyomórészt olasz és zsidó származású, alsó-középosztálybeli lakóövezet volt. A lakók jelentős része korábban szegényebb, lepusztultabb belvárosi negyedekből menekült ide.
A közösség mentális alapja a „bootstrapping” (saját erőből való feltörés) etikája volt. Hittek abban, hogy a szabálykövetés, a kemény munka, a ház és a környék rendben tartása, valamint a gyerekek oktatásába való befektetés garantálja a társadalmi felemelkedést és a biztonságot. A szomszédságban erős volt a tisztaság, a közbiztonság és a normaszegőkkel szembeni azonnali lakossági kontroll.
Az 1970-es években a szomszédos, súlyos szociális problémákkal és bűnözéssel küzdő negyedekből (Brownsville, East New York) a népességmozgások, az ingatlanpiaci manipulációk és az iskolai integrációs döntések miatt elkezdődött a szegényebb, az anómia állapotában élő csoportok gyors beszivárgása és beáramlása.
Rieder megfigyelte, hogy a bevándorlás során keletkezett feszültségek nem faji vagy vagyoni alapon álltak, hanem elsősorban értékrendek és mentális minták összeütközései voltak.
Ahogy a környéken megjelentek az idegen normák (az utcai hangoskodás, a köztulajdon rongálása, az iskolai fegyelmezetlenség és a köztéri bűnözés növekedése), a lakókban gyanakvás és szorongás alakult ki. Úgy érezték, hogy mivel korábbi lakóhelyeikről már egyszer elmenekültek, Canarsie az utolsó menedékük, ahonnan „nincs hova tovább hátrálni”. A lakókban kialakult egyfajta „ostromlott vár” pszichózis.
A polgári lakosság eredetileg ugyan erősen bízott az államban és a hatóságokban, ám ahogy egyre gyakrabban tapasztalták, hogy az iskolaigazgatóság, a rendőrség és a városvezetés elnézi az új lakók normaszegéseit (a politikai korrektség, a szociális türelem vagy a szélesen értelmezett liberális eszmék jegyében), a közösség bizalma összeomlott. Kialakult az az érzés, hogy a szabálykövető, adófizető állampolgár lett a rendszer „lúzere”, míg a normaszegők védettséget élveznek. Az intézmények cserben hagyták a lakosságot.
Amikor a hagyományos normafenntartó intézmények felmondták a szolgálatot, a polgári közösség saját maga kezdett el intézkedni, egyre radikálisabb megoldások felé fordult, megjelent az erőszak és mindenféle egyéb deviancia. Olyan lakók, akik korábban mintapolgárok voltak, önbíráskodó csoportokat hoztak létre, megfélemlító jellegű tüntetéseket szerveztek, iskolabuszokat akadályoztak útjukban, és esetenként erőszakkal léptek fel az új lakók vagy az őket képviselő intézmények, szervezetek ellen.
A mentális lecsúszás utolsó fázisában a polgári értékrendet még tartani akaró lakók elérték a mentális töréspontot. Rájöttek, hogy nem tudják megvédeni a korábbi normarendszert, ezért tömegesen adták el ingatlanaikat (gyakran áron alul) és hagyták el a negyedet.
Jonathan Rieder megmutatta, hogy amikor a „szegénység kultúráját” és az anómiát hordozó csoportok gyorsan érkeznek meg egy stabil polgári környezetbe, fenntarthatatlanná válik a tradicionális életvitel. Rieder szerint a polgári normák elenyésznek, a törvénykövetés és az állampolgári fegyelem elpárolog, mert a lakók úgy látják, hogy a korábbi játékszabályok már nem védik meg őket, a szolidaritást felváltja a törzsi logikájú túlélés, akorábbi liberális vagy közösségi értékek helyét a gyanakvás, a cinizmus és a nyers önvédelem veszi át. Végül a folyamat tragikusan öngerjesztővé válik: a normakövető lakók elvágyódása vagy radikalizálódása tovább gyengíti a helyi társadalmi polgári szöveteit, így a negyed rövid idő alatt maga is felveszi a szegénynegyedekre jellemző mentális és életmódbeli mintákat.
Billenési pontok
A jelenségnek azonban van egy nagyon fontos jellegzetessége. A szlömösödés nem lineárisan zajlik, hanem úgynevezett billenési pontok (tipping points) mentén.
A szociológiában és a közgazdaságtanban a leghíresebb modellt erre Thomas Schelling (Nobel-díjas közgazdász) dolgozta ki, és ezt a gyakorlatban Rieder Canarsie-ban végzett kutatásai, valamint Morton Grodzins korábbi vizsgálatai is alátámasztották.
A kutatások szerint a polgári vagy stabil közösségek mentális és társadalmi felbomlása nem az első új lakók megjelenésekor kezdődik, hanem meghatározható százalékos küszöbök átlépésekor gyorsul fel, s válik egyre meredekebbé.
Amikor az eltérő normarendszerű vagy alacsonyabb státuszú népesség aránya eléri az 5-10%-ot, a polgári lakosság körében megjelenik az óvatosság, látens szorongás lesz úrrá a közösségen és megjelennek az első mikro-normaszegések. Ezen a szinten a társadalom még képes lenne az asszimilációra vagy a normák kikényszerítésére, de ha az intézményi háttér (iskola, rendőrség) passzív, megkezdődik a bizalom eróziója is.
A kutatások döntő többsége 12–20% -os értéket jelöli meg a visszafordíthatatlanság küszöbének. Morton Grodzins és Thomas Schelling mérései szerint, amikor a megszokottól eltérő életmódú vagy normájú lakosság aránya átlépi a 15-20%-ot, a polgári/középosztálybeli lakosság körében eluralkodik a pánik és a tehetetlenség érzése.
20% felett a folyamat exponenciálissá válik. Azok a családok, akik korábban a közösség mentális tartópillérei voltak (helyi szervezők, iskolaigazgatók, tehetősebb adófizetők), elérik a toleranciaküszöbüket és tömegesen távoznak.
Amint látjuk a kritikus érték 15-20%-os arány megjelenésénél van, s Rieder leírása szerint ez nem pusztán statisztikai adat, hanem jól körülhatárolható pszichológiai átmenet.
Bár a lakosság 80%-a még a régi normákat követi, a megváltozott életmódú 20% a közterületeken (utcák, parkok, üzletek) és az iskolákban sokkal láthatóbbá válik. A polgári lakosság számára a közterületi élmény azt sugallja, hogy már „elveszítették a kontrollt”. Az iskolai osztályokban vagy a helyi közösségi terekben a 15-20%-os jelenlét már elég ahhoz, hogy a korábbi fegyelmi és viselkedési normák fenntartása óriási energiába kerüljön. A tanárok és rendőrök elkezdenek visszahúzódni vagy elnézőbbé válni, mert a szankcionálás túl nagy konfliktussal járna, azaz megkezdődik az intézmények kapitulációja. Mindezekkel összefüggésben ez az a pillanat, amikor a lakók elhiszik, hogy a környék el fog szlömösödni, elkezdenek ennek megfelelően viselkedni. Leállítják a házfelújításokat, kivetik a gyerekeiket a helyi iskolából, és felkészülnek a költözésre. Ezzel a saját jóslatukat váltják valóra, és felgyorsítják a hanyatlást.
A legérzékenyebb indikátort az oktatási intézmények jelentik. Nem véletlen, hogy az olasz kormány is itt kezdi meg a beavatkozást. A kutatások ugyanis egyöntetűen megállapítják, hogy a folyamat a helyi iskolákban érhető tetten a leghamarabb, és a legkeményebben, ráadásul az iskolai billenési pont alacsonyabban van.
A tanulmányok egyértelműen megmutatják, hogy míg a középosztálybeli szülők a lakókörnyezetben még hajlamosak tolerálni a változásokat, a gyermekeik oktatása és biztonsága terén nulla a kockázatvállalási hajlandóságuk. Ha az iskolában az alacsonyabb státuszú vagy normaszegő tanulók aránya eléri a 10-15%-ot, a polgári szülők elkezdik elvinni a gyerekeiket más környékbeli vagy magánintézményekbe. Ha az úgynevezett „skolastic tipping point” megjelenik, az iskolából szinte hónapok alatt eltűnnek a régi lakók gyerekei, ami azonnal kiváltja az ingatlanpiaci és mentális összeomlást a teljes negyedben.
Borul az iskola
Az iskolai környezetben a mentális és szerkezeti erózió nemcsak gyorsabb, mint a lakókörnyezet egészében, hanem ez szolgál a teljes közösségi szlömösödés legfőbb katalizátoraként is. Érdemes tehát alaposabban is áttekinteni, mi történik az iskolarendszerben, ha az alacsonyabb státuszú vagy normaszegő tanulók aránya megnő és eléri a billenési pontot.
Kevesebb mint 5%-os aránynál a polgári/középosztálybeli normák (teljesítményelv, fegyelem, tanári tekintély tisztelete, szülői jelenlét) teljesen és határozottan dominánsak. Az eltérő normarendszerrel érkező gyermekekre a kortárscsoport erős asszimilációs nyomást gyakorol. Ha normaszegés történik, azt a közösség még egyedi deviáns viselkedésként kezeli, és a pedagógusi kar képes kezelni.
Ahogy az arány eléri az 5–10%-ot, a tanárokra nehezedő terhelés megváltozik. A pedagógiai energia jelentős része már nem a tehetséggondozásra és a haladásra megy el, hanem a fegyelmezésre, az ingerküszöbök kezelésére és a szociális hátrányok kompenzálására. A haladási tempó óhatatlanul lelassul a leggyengébb vagy legproblémásabb tanulók szintjére. A polgári szülők egymás között (játszótereken, szülői üzenetváltásokban) elkezdenek tapasztalatot cserélni. Megjelenik a félelem az oktatási színvonal esésétől és az elszívó kortárshatástól („a gyermekem eltanulja a helytelen viselkedést”).
Amikor az eltérő normákat hordozó gyermekek aránya átlépi a 10–15%-ot, elindul a polgári szülők csendes elvándorlása (white flight vagy middle-class flight). Elsőként a legjobb érdekérvényesítő képességű, legmagasabb státuszú szülők viszik el a gyermekeiket más (magán-, egyházi vagy távolabbi körzeti) iskolákba. Az elvándorlás azonban hamar lavinaszerűvé válik. Amint a legmeghatározóbb szülők elviszik a gyerekeiket, a bent maradó polgári szülők úgy érzik, lemaradnak, ha nem követik őket. Az iskola elveszíti a „szociális tőkéjét”: elmaradnak a szülői felajánlások, a rendezvényszervezések, és mindezekkel párhuzamosan megszűnik a közösségi nyomás az iskolaigazgatóság felé, aminek hatására az intézményi fegyelem is lazulni kezd.
Ha a polgári szülők elvándorlása miatt az alacsonyabb státuszú vagy normaszegő tanulók aránya tovább nő, az iskola belső működése mentálisan és szerkezetileg is teljesen átalakul.
20–30%-os arány elérése eseténa kortárshatás iránya megfordul. Már nem a polgári normák (tanulás, szabálykövetés, jövőorientáció) jelentik a mércét, hanem a túlélési és dominanciaalapú viselkedési minták. A jó tanulmányi eredmény vagy a fegyelem „stréberségnek” vagy megalkuvásnak minősül a diákok szemében. A normakövető gyerekek válnak az iskolai zaklatás elsődleges célpontjaivá. A pedagógusok elkeserednek, mert a korábbi oktatási módszereik csődöt mondanak. Megkezdődik a tanárok kiégése és elvándorlása.
Amennyiben a deviáns gyerekek aránya eléri a 30–50% közötti szintet, megkezdődik az intézményi kapituláció és a „szintleszállítás”. Az iskola vezetése és a tanári kar feladja az eredeti oktatási célokat, és átvált gyermekmegőrző és kríziskezelő üzemmódba. Az osztályzatok elértéktelenednek; a tanárok elkezdenek jó jegyeket adni a minimális fegyelemért vagy puszta jelenlétért is, hogy elkerüljék a konfliktusokat a szülőkkel. Az intézmény olyan dolgokat kezd el tolerálni (rendszeres hiányzások, káromkodás, agresszió, a felszerelés hiánya), amikért korábban fegyelmi eljárás járt volna. A szabályszegés válik az alapértelmezett állapottá. A szigorúbb, magasabb szakmai igénnyel fellépő pedagógusok felmondanak. Helyükre pályakezdők, képzetlen óraadók vagy olyan tanárok érkeznek, akik maguk is beletörődtek a pedagógiai kilátástalanságba.
Amikor a tanulók többsége a szegénység kultúráját hordozza, az iskola végleg elveszíti integrációs funkcióját nem kapuja többé a társadalmi mobilitásnak. Az intézmény neve a környéken a lecsúszás szinonimájává válik. Egyetlen polgári szülő sem adja többé ide a gyermekét, még akkor sem, ha az iskola közvetlen szomszédságában él. A diákok körében az intézményesült fatalizmus válik uralkodóvá. A továbbtanulási arányok összeomlanak, a diákok többsége a szakképzésből vagy a középfokú oktatásból is kimarad. Az iskola teljes elértéktelenedése visszahat az ingatlanpiacra. A még ott maradt polgári lakók – látva, hogy gyermekeik számára nincs helyi jövő – eladják ingatlanaikat. Az iskola összeomlását így szinte azonnal követi az egész városrész vagy közösség végleges mentális és fizikai szlömösödése.
Megállítható-e a zuhanás?
Nyilván fontos kérdés, hogy vajon a tragikus folyamatot milyen módszerekkel lehet feltartóztatni vagy megállítani. A témával kapcsolatos kutatások közül most csak azokat emeljük ki, amelyek azt vizsgálják, lehet-e adminisztratív eszközökkel akadályozni az iskolai billenési pontok kialakulását, például úgy, ahogyan most az olasz kormány próbálkozik: korlátoznák a migrációs hátterű tanulók osztályonkénti számát, illetve különböző eszközökkel az integráció irányába mozdítanák a bevándorló hátterű fiatalokat.
Először is szögezzük le a politikailag érzékeny, de fontos tényt: adminisztratív eszközökkel igenis lehet befolyásolni az iskolai billenési pontok kialakulását. Ugyanakkor gyorsan tegyük hozzá, hogy a nemzetközi tapasztalatok és szociológiai kutatások azt mutatják, hogy a pusztán adminisztratív vagy kvótalapú korlátozások önmagukban ritkán elegendők. Az olasz kormány intézkedései (amelyek eddig 30%-os plafont határoztakmeg a külföldi/migrációs hátterű tanulók osztályonként megengedett arányára, kiegészítve különféle nyelvi felzárkóztatási programokkal, illetve viselkedési elvárásokkal) pontosan a korábban tárgyalt 10–15%-os kritikus zóna feletti szintet próbálják megfogni, megelőzve az intézményi kapitulációt.
Érdemes elmondani, hogy a szigorú létszámplafon mellett más megoldások is léteznek. Azon túl, hogy meghatározzák, hogy egy osztályban vagy iskolában legfeljebb mekkora lehet a halmozottan hátrányos helyzetű, nyelvi hiányosságokkal küzdő vagy migrációs hátterű diákok aránya, a kormányzat átrajzolhatja a körzethatárokat is. Az USA-ban például a ’70-es évektől alkalmazott ez a módszer. Sok helyen a szegényebb és tehetősebb negyedek Iskolakörzeteit összevonják, és a gyerekeket busszal utaztatják a kiegyensúlyozottabb szociális összetétel érdekében. Máshol az iskolaválasztási jogot korlátozza a kormányzat, s a hatóság úgy osztja el a jelentkezőket, hogy minden iskolában fennmaradjon a társadalmi/nyelvi egyensúly.
Ezek az eszközök – bármennyire is felborzolja azoknak a kedélyeit, akik a liberális megoldások korlátlanságában hisznek – remekül működnek. Az adminisztratív beavatkozással megakasztható a dominóhatás. Egyrészt tény, hogy amennyiben az eltérő normarendszerrel küzdő gyerekek aránya egy osztályban alacsony, akkor a domináns kultúra és normarendszer továbbra is a helyi/polgári értékvilág marad, így a szocializációs és nyelvi asszimiláció hatékonyan működik. A kormányzati intézkedések arra is alkalmasak, hogy megelőzzék a szülői pánikot. A tehetősebb vagy szabálykövetőbb szülők ilyen esetben ugyanis azt látják, hogy a kormányzat/iskola garantálja az elviselhető arányokat, és ezért nem is érzik úgy, hogy „menekülniük kell” az iskolából, így a szociális tőke a helyén marad. Végezetül természetesen a tanárok kapacitásai sem merülnek ki a fegyelmezésben és a nyelvi felzárkóztatásban, így a haladási tempó sem omlik össze.
Természetesen az adminisztratív korlátozásoknak vannak korlátai és buktatói is.
Ha az iskolai kvótákhoz (vagy más megoldásokhoz) nem társul mélyebb lakhatási, gazdasági és oktatási reform akkor a gyakorlatban az adminisztratív szabályozás gyakran falakba ütközik. Ha például egy adott városrészben a lakosság 60-70%-a már alacsonyabb státuszúszemély, képtelenség betartani az osztálytermi kvótát. Vagy óriási távolságokra kell utaztatni a gyerekeket (ami felháborodást vált ki a szülőkből), vagy az iskola kénytelen kijátszani a szabályokat. Éppen erről beszélt a Meloni-nyilatkozat kapcsán a Antonello Giannelli, az olasz iskolaigazgatók szövetségének elnöke, aki szerint a gyakorlatban nehéz megvalósítani a külföldi tanulók számának korlátozását, főleg olyan kerületekben, ahol a külföldi családok többségben vannak.
Az is tény, hogy a legszigorúbb adminisztratív korlátozás sem tudja megakadályozni, hogy a jómódú szülők kivigyék a gyerekeiket az állami rendszerből. Ha az állami iskolákban kötelezően elosztják a rászoruló diákokat, a polgári szülők magániskolákba, egyházi iskolákba íratják be a gyerekeiket. Ezzel a szegregáció nem szűnik meg, csak átkerül az állami vs. magán dimenzióba. Több európai országban megfigyelték azt is, hogy amikor az iskolának kötelező volt felvennie a hátrányos helyzetű tanulókat, az intézmény belső tagozatok vagy tagozatos osztályok kitalálásával különítette el őket (pl. „A” osztály a helyi elitnek/haladóknak, „B” osztály a felzárkózóknak). Ezáltal az épületen belül mégis létrejött a billenési pont.
A szociológiai és szakpolitikai tapasztalatok alapján tehát elmondható, hogy az adminisztratív korlátozás szükséges, de nem elégséges feltétel. Az olasz modellhez hasonló intézkedések csak akkor tudják érdemben megállítani az iskolai lecsúszást, ha nemcsak korlátozzák a létszámot, de külön nyelvtanárokat és szociális segítőket biztosítanak a felzárkóztatáshoz (az olasz intézkedéscsomagban szerepel is az ingyenes/kötelező nyelvtanfolyam a szülőknek és diákoknak), ha állami vagy önkormányzati szinten kezelik a lakhatási szegregációt (Hiszen amennyiben a városrészek maguk szlömösödnek el, az iskolák adminisztratív szabályozása hosszú távon fenntarthatatlanná válik.), és ha a kvótákat a tényleges billenési pont (15-20%) elérése előtt tudják érvényesíteni (Hiszen ha egy iskola már átlépte az 50%-ot, azt kizárólag adminisztratív eszközökkel lehetetlen visszahozni a polgári normarendszerbe.).
Tanulhatunk-e az olaszoktól?
Magyarországon az olasz típusú vagy klasszikus közigazgatási kvótarendszer bevezetése rendszerszintű és földrajzi akadályokba ütközne, így önmagában nem jelentene hatékony megoldást a magyar oktatásban jelen lévő problémákra. A hazai oktatási szerkezet sajátosságai miatt a felzárkóztatás más jellegű, célzott módszereket igényel.
Egyfelől szembe kell néznünk azzal, hogy Magyarországon rendkívül erőteljes területi szegregáció. A leghátrányosabb helyzetű hazai régiókban (pl. Észak-Kelet-Magyarország vagy a Dél-Dunántúl egyes kistérségeiben) a demográfiai mutatók miatt sok településen és iskolában a hátrányos helyzetű vagy cigány tanulók aránya meghaladja az 50–80%-ot. Egy valóban hatékony, alacsonyra szabott kvóta fizikailag betarthatatlan lenne, hiszen nincs jelen olyan létszámú középosztálybeli diák, akivel fel lehetne hígítani a problémás osztályokat.
Ugyancsak akadályt jelent az a tény, hogy Magyarországon a szabad iskolaválasztás joga erőteljes. Ha az állami iskolákban kvótákkal próbálnák meg elosztani a hátrányos helyzetű diákokat, a középosztálybeli szülők tömegesen vinnék át gyermekeiket az egyházi vagy alapítványi/magániskolákba (amelyekre a körzeti kötelezettségek nem vonatkoznak). Ez pedig ahelyett, hogy megszüntetné, felerősítené az iskolarendszer kettészakadását.
Olaszországgal ellentétben a nyelvi akadály nálunk nem jellemző (a magyar anyanyelvűség általános), a fő törésvonalat a mélyszegénységből fakadó szocializációs és magatartásbeli eltérések, valamint a tanulási motiváció hiánya jelentik. Ezekre a szociokulturális problémákra az adminisztratív átcsoportosítás csak akkor ad választ, ha sikerül 5% alá szorítani a problémás csoportokból származó gyerekek iskolai jelenlétét.
A hazai szociológiai és pedagógiai kutatások (például a KTI vagy az MTA Kutatóközpontjainak anyagai) szerint Magyarországon inkább a sikeres integrációra érdemes koncentrálni. A szakemberek szerint talán a kötelező óvodáztatás kiterjesztése a leghatékonyabb eszköz, mert ez a polgári normarendszer alapelemeit (napirend, ingerküszöbök, feladattudat, közösségi együttélés) még a fejlődés legérzékenyebb szakaszában alapozza meg. A szocializációs elemek, köztük a hátrányos és a normaszegő viselkedésminták az iskola első osztályára már rögzülnek. Hasonlóan fontos lehet az érintett iskolák extra erőforrásokkal való ellátása is. Ilyen lehet pedagógiai asszisztensek és gyógypedagógusok alkalmazása vagy az egész napos iskola és mentori hálózatok (Tanodák) elterjedése. A szegénység kultúrájának egyik fő eleme ugyanis a strukturálatlan szabadidő és a mentori minták hiánya. Ezt a hiányt szüntethetik meg a Tanoda-programok, szakkörök, sporttevékenységek, amelyek bent tartják a gyermeket a strukturált, szabálykövető közegben. Ha a gyermek délután is biztonságos, teljesítményorientált környezetben tartózkodik, a családból hozott szocializációs hátrányok sokkal gyorsabban leépülnek.
Magyarországon tehát a merev adminisztratív kvóták helyett inkább az ösztönzőalapú, finanszírozáshoz kötött integráció és a módszertani támogatás jelenthet megoldást. Ám ott, ahol van lehetőség (például nagyvárosokban) a kvóták bevezetésére, mindenképpen el kell érni azt, hogy a hátrányos helyzetű, vagy eltérő mentális hátterű gyerekek aránya 5-10% alatt maradjon. Ebben a tekintetben érdemes az olasz példákat is figyelembe venni.