A Nemzeti Színház színészeit, Szász Júliát és Horváth Lajos Ottót ért súlyos balesetet követően november 13-án, hétfőn, a társulati ülésen Vidnyánszky Attila, a teátrum vezérigazgatója bejelentette lemondását. Ezt Csák János, kultúráért és innovációért felelős miniszter nem fogadta el, pontosabban azt közölte, hogy a rendőrségi nyomozás és a színházi belső vizsgálat eredményének fényében foglalkozik majd vele. A hírre szinte egy emberként mozdult meg a kormányközeli kulturális elit: a legfontosabb országos intézmények vezetői egytől egyig támogatásukról biztosították Vidnyánszkyt, és arra kérték, hogy maradjon – hangsúlyozva, hogy a hazai kulturális életnek, illetve a Nemzeti társulatának is szüksége van rá egy ilyen trauma idején.
Noha maga a lemondás eleinte alapvetően pozitív fogadtatást kapott a Vidnyánszkyt rendszeresen kritizáló ellenzéki kulturális szereplők részéről is, az egyöntetű kiállást viszont éles hangon bírálták.
A hazai színházi élet már hagyományosnak mondható kétosztatúságából kiindulva nem is volt meglepő, hogy szinte azonnal két narratíva látszott kirajzolódni: a kormányközeli sajtó a Vidnyánszky mellett kiálló kulturális szereplők megszólaltatása mellett a vezérigazgató-rendező felelősségvállalásának fontosságát hangsúlyozta, az ellenzéki platformok pedig megrendezett színjátékot kezdtek emlegetni
Cikkünkben azt vizsgáltuk, a lemondást követően az üggyel foglalkozó publicisztikák, és rádió-, valamint podcastműsorok hogyan járultak hozzá e két narratíva kialakulásához. Azt is megnéztük, a vélemények közt találunk-e olyat, amely színházszakmai szempontból (is) foglalkozik a kérdéssel.
A kormánypárti híroldalakon inkább a véleménycikkek vannak többségben: a Magyar Nemzetben Apáti Bence, a Magyar Hírlapban Horváth K. József és Kiss László, a Mandineren Constantinovits Milán kommentálta az eseményt. Pontosabban Apáti és Horváth K. már a Vidnyánszky lemondását, illetve az azt kísérő kiállást elítélő, azt színjátéknak nevező hangokra válaszolt.
Apáti Bence kifejezetten Vidnyánszkyt szólítja meg írásában, nála is megjelenik az “Attila, ne mondj le”- felhívás, emellett “hörgő, vinnyogó hiénafalkának” nevezi az ellenzéki megszólalókat. Bár erős szavakat használ, írásában ugyanakkor megjelenik a színházszakmai szempont, hiszen a Budapesti Operettszínház balettigazgatójának van bőven színpadi tapasztalata, fel is idéz saját karrierjéből, illetve a sztárvilágból is veszélyes eseteket, sérüléseket. Ám írása gúnyos, harcias stílusa miatt mindez mégsem árnyalja igazán a helyzetet, nem tájékoztatja jobban az olvasót: ugyanaz a fajta (mégha ellenoldali) politikai motiváció vezeti a kezét, mint ami azokét vezette, akiken ezt számonkéri. Így publicisztikája valójában nem lesz több védőbeszédnél.
Horváth K. József szintén azokra az ellenzéki hangokra reagál, akik “ócska színjátéknak, hányingerkeltő kiállásnak” nevezik a Nemzeti Színház vezérigazgatójának lemondását és a mellette tett szimpátianyilatkozatokat. Különösen Csáki Judit színikritikus véleményével foglalkozik, “álhumánus magatartása” ellen szólal fel, azt cáfolja. A Vidnyánszky mellett kiállók közül Ókovács Szilvesztert és Kálomista Gábort idézi, illetve magát a vezérigazgató-rendezőt is. Kiss László írása egészen különleges abból a szempontból, próbálja tágabb kontextusban szemlélni az esetet, költői eszközökkel eltávolítani. Vidnyánszky felelősségvállalását emeli ki, illetve párhuzamot von a sápi vonatbalesettel (látni fogjuk, hogy ezzel nincs egyedül, a Magyar Hang Kötöttfogás podcastjében is összefonódik a két téma).
A legnyugodtabb hangvételű, inkább tényszerű cikk Constantinovits Miláné, aki magát a lemondás tényét kommentálja – pontosabban ennek apropóján Vidnyánszky művészi pályaképét rajzolja meg, a beregszászi kezdetektől a Nemzeti vezérigazgatói székéig. A narratívához idomul annyiban, hogy kiemeli a lemondás mint erkölcsi felelősségvállalás fontosságát. A kormánnyal és Vidnyánszkyval kritikus hangokkal nem foglalkozik, a rendező pályája kapcsán is csak annyit jegyez meg kulturáltan és tényszerűen, hogy “látásmódja és vizionárius kifejezéskultúrája a pesti színházi közegben szokatlannak hatott, az urbánus színikritika nehezen tudta befogadni az Alföldi-éra után”.
A fentieken túl a HírTv Vezércikk című műsorának november 13-i adásában (30. perctől kezdődően) Móczár Gábor, a Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatója, Fricz Tamás, az Alapjogokért Központ kutatási tanácsadója és ifj. Lomniczi Zoltán alkotmányjogász elemezték az esetet, színházi hozzáértés nélkül. A nagyjából 8 perces beszélgetés egyértelmű konklúziója az volt, hogy a balesettel kapcsolatban a “lehető legideálisabb lépések történtek”. Vidnyánszky lemondása, bár óriási kár, és jó, hogy a miniszter nem fogadta el, egyenes gerincről tanúskodik. Mint a vendégek egyöntetűen megállapították, mindez azt bizonyítja, hogy a konzervatív oldal le tud vonni következtetéseket, míg “a baloldal semmiért nem vállal felelősséget”. Ezen túl mindannyian hangsúlyozták, hogy remélik a vezérigazgató a vizsgálat végén nem távozik a Nemzeti Színház éléről, amely vizsgálatról szólva még hozzáteszik, hogy mivel a vezérigazgató lemondott, így nyugodt körülmények közt tud zajlani. Ez a gondolat felmerül az ellenzéki műsorokban is – csak éppen ellenkező előjellel.
A kormányoldali portálokon olvasható vagy hallgató véleményekkel kapcsolatban összefoglalóan elmondhatjuk tehát, hogy követik a narratívát: dicsérik Vidnyánszky felelősségvállalását, kérik, hogy maradjon, valamint elítélik a kormánykritikus hangokat, véleményeket. Többségében politikai, nem színházi szempontból foglalkoznak az üggyel, és általánosságban elfelejtik, hogy Vidnyánszky Attila nemcsak a Nemzeti Színház vezérigazgatója, hanem a szóbanforgó Rómeó és Júlia-előadás rendezője is.
A kormánykritikus tartalmak közül az ATV-hez köthető Spirit Fm A bohóc karmai közt című műsorát, a Magyar Hang Kötöttfogás elnevezésű podcastjének aktuális beszélgetését és a 24.hu-s Háromharmad Vidnyánszkyval foglalkozó adását vetettük össze, illetve Hamvay Péternek a Hvg.hu-ra írt véleménycikkét.
Az ellenzéki narratívának megfelelő alaphangot Hamvay írásának már az eleje megadja: mint a leadben írja, “megindult a verseny a NER kulturális vezetői között, hogy mentegessék, illetve hitet tegyenek Vidnyánszky Attila mellett”, valamint később behozza azt a szempontot is, hogy Vidnyánszkynak nemcsak direktori, hanem rendezői felelőssége is van.
Ugyanezt a két aspektust emelik ki a Kötöttfogás podcast résztvevői, Csintalan Sándor, Konok Péter, Balogh Gábor és Reichert János, akik Dévényi István moderálásával tárgyalják mintegy negyedórában az ügyet. A beszélgetés politikailag nagyon elfogult, új gondolatot egyáltalán nem hoz be, csak a már ismert elemeket ismételgetik: Vidnyánszky szervezte meg saját maga mellett a támogató-üzeneteket, az egész csak színjáték, mint Kerner mondja “ez egy előre lejátszott történet”, a Nemzeti Színház vezérigazgatója a lemondást nem gondolta komolyan. Az is szóba kerül, hogy a színészek milyen körülmények közt dolgoznak – Balogh Gábor szerint “ugyanabban a kvázi jogfosztottságban élnek, mint a többiek” -, amelynek kapcsán felmerül a sápi vonatbaleset és a szakszervezeteket kérdése, de előtte is el-eltérnek a témától a résztvevők. A vizsgált beszélgetések közül ez a legkevésbé jól moderált, a gondolatmenetek sokszor követhetetlenek, többször csak a már ismert ellenzéki, politikai “lózunggal” dobálóznak a résztvevők.
Bár politikailag szintén erősen meghatározott, a Háromharmad negyvenöt perces elemzése a témáról egészen más mind stílusában, mind szerkezetében. Kerner Zsolt, Nagy Gergely Miklós és Nagy József többféle szempont mentén haladva, csak minimálisan egymás szavába vágva, sok témát érintve tárgyalják Vidnyánszky lemondását. A narratíva “kötelező” elemei itt is elhangzanak, hogy a “legdermesztőbb” az egészben az egyöntetű kiállás, illetve, hogy nem a vizsgálat után, hanem előtte történt, tehát valójában csak a barátságról szól, arról, hogy a támogatók mind függnek Vidnyánszkytól. A Nemzeti Színház vezérigazgatóját a NER-es kultúrharc szívcsakrájaként aposztrofálják a műsorban. Az egy héttel korábban történt L. Simon-elbocsátással is párhuzamba állítják a lemondást, megjegyzik, hogy “ebben a rendszerben csak a lojalitás hiányába lehet belebukni”, és amíg Vidnyánszky újra meg újra felhozza a régi sérelmeit, ahogy tette ezt most is, addig nem lóg ki, és így igazából még az se számít majd bukásnak, ha esetleg a baleset folyományaként már nem vezérigazgatója, csak mondjuk főrendezője lesz a Nemzetinek.
Noha a Háromharmadban már felmerülnek színházszakmai kérdések, az egyetlen műsor, ahol valóban színházi szemmel néznek rá a balesetre és Vidnyánszky Attila lemondására, az az ATV-hez köthető Spirit Fm-nek A bohóc karmai közt aktuális adása. Ebben ugyanis részt vesz Virányi Orsolya, a Budapesti Operettszínház volt sajtófőnöke, aki jelenleg is színházi, művészeti kommunikációval foglalkozik. Ő a hallgatósággal több olyan információt is megoszt – például a színházi hierarchiáról vagy arról, milyen folyamat eredményeként készül el egy díszlet -, amellyel árnyalni tudja a képet. Elismeri Vidnyánszky felelősségvállalását, illetve óvatosan azzal is egyetért, hogy a Nemzeti Színház nem teregeti ki az ügy minden részletét a sajtó és a közösségi média számára. A legfontosabb azonban, hogy cáfolja “az egész egy megrendezett színjáték”-elméletet, amely álláspontot beszélgetőtársai: Tasnádi András és Forgács Bianka műsorvezető is elfogadni látszanak. Mindhárman egyetértenek viszont abban is, hogy a Vidnyánszky melletti hűségnyilatkozatok morálisan vállalhatatlanok.
Összességében a Vidnyánszky Attila lemondásával kapcsolatos ellenzéki véleményekről elmondhatjuk: főleg a vezérigazgató-rendező melletti egyöntetű kiállást ítélik el, a felelősségvállalás tényét tulajdonképpen elismerik. Ezen túl ugyanakkor mindenhol kiemelik azt, hogy Vidnyánszky igazán nem bukhat bele az ügybe, mert túl fontos szerepet tölt be a „kulturális NER-elitben”, és lojalitása megkérdőjelezhetetlen.