Október 19-én népszavazást tartanak a függetlenségről a kanadai Alberta tartományban. Pontosabban szavazást tartanak arról, hogy a tartományi kormány megkezdje-e a jogi és alkotmányos lépéseket egy későbbi, már kötelező érvényű függetlenségi referendum kiírásához. A két állítás között lényeges különbség van. Nem mindegy, hogyan beszél a sajtó a szakadár törekvésekről. Hogy a téma nem is annyira légből kapott, lássuk először is, a legjelentősebb észak-amerikai szakadár mozgalmakat, aztán vessünk egy pillantást a szeparatisták média háborújára is!
Észak-Amerikai szakadár és autonómia-mozgalmak
Az észak-amerikai kontinens politikai térképének legitimitását időről időre megkérdőjelezik a különféle regionalista és szecessziós törekvések. A kontinens elszakadási mozgalmai mögött történelmi, kulturális és gazdasági okok húzódnak meg.
A legaktuálisabb törekvés, a Wexit azaz Alberta különválásának szándéka mögött gazdasági és politikai okok állnak. A lakosság egy része elégedetlenaz ottawai szövetségi kormány klíma- és energiapolitikájával, de leginkább azzal, hogy az olajbevételek nem maradnak meg a gazdag olajállamban, hanem ugye egész Kanadát szolgálják. A dolog odáig jutott, hogy október 19-én népszavazást tartanak a folyamat elindításáról. A felmérések szerint azonban a többség az egység pártján áll. Ugyancsak Kanada egységét veszélyezteti a quebeci francia nacionalizmus. A helyi gallok a francia nyelvet és kultúrát óvnák a kiválással. A többségében angol nyelvű Kanadában már két népszavazás is zajlott, az egyik 1980-ban, a másik1995-ben. Ez utóbbi voksoláson 50-58%-kal bukott el a függetlenség. A téma ma is a politikai diskurzus része. Északon maradva, szóba kerülhet Grönland is, ahol a gyarmati függés maradványainak felszámolása van napirenden. A programot az inuit önazonosság vágya és persze a sarkvidéki erőforrások feletti ellenőrzés igénye hajtja. Nem is erőtlenül. A sziget immár széleskörű autonómiával rendelkezik, de még dán felségterület. A függetlenség elvi cél, de a gazdasági realitás egyelőre fékezi a teljes elszakadást. Aztán ott vannak a déli államok. Texas történelmi és ideológiai okokból kacsintgat a szeparatizmus felé. Az állam szuverenitásának hangoztatása, a washingtoni szövetségi kormány túlterjeszkedése (pl. határvédelem, adók) elleni tiltakozás hajtják a mozgalmat, amely persze szemben áll az USA alkotmányával. Belépni sem olyan könnyű az Egyesült Államokba, de kilépni egyenesen lehetetlen. Ezért aztán a Calexit, azaz Kalifornia elszakadása sem reális. Igaz, a meglehetősen marginális mozgalom ma már nem is nagyon aktív. Főleg a 2016-os Trump-győzelem után lángolt fel és hívei azt hangoztatták, hogy Kalifornia a világ egyik legnagyobb gazdaságaként kulturálisan és politikailag is idegen a konzervatív amerikai tagállamok között.
Szakadárok víziója
A reális és irreális függetlenségi viták természetesen nemcsak a szavazófülkékben, hanem a médiatérben is zajlanak, ahol a szeparatista és a federalista elit professzionális kampánytechnológiát alkalmaz.
Albertában a szeparatista csoportok (pl. Stay Free Alberta) a közösségi médiát (Facebook, X, alternatív podcastok) használják arra, hogy felerősítsék a lakosság elégedetlenségét. A narratíva középpontjában az áll, hogy a központi kormány (Ottawa vagy Washington) „kizsigereli” a helyi gazdaságot (pl. az albertani olajipart), és a helyben megtermelt profitot lusta vagy ellenséges régiók eltartására költi.
Mivel a fősodratú (mainstream) média gyakran elutasító a szeparatizmussal szemben, a mozgalmak sok esetben közvetlenül a választókhoz fordulnak. Rendszeresen szerveznek zártkörű vagy alternatív rendezvényeket, helyi hirdetéseket vásárolnak, és a hagyományos médiát elfogultsággal vádolják.
A média PR-hadjáratait külföldi szövetségesek felé is irányítják. Az albertai szeparatista vezetők például szándékosan a nemzetközi sajtóban (pl. BBC) vagy amerikai republikánus körökben hakniznak azzal, hogy egy független Alberta azonnal kedvező szabadkereskedelmi megállapodást kötne az USA-val.
Félelemkártya és erőfölény
Természetesen a mások oldal sem hallgat. Az egységpártiak – akiket jellemzően a nagyvállalati szektor, a bankok és a fősodratú média (pl. CBC Kanadában) támogat – a gazdasági kockázatokra helyezik a hangsúlyt. Tanulmányokat és szakértői elemzéseket jelentetnek meg arról, hogy az elszakadás után elszabadulnának az adók, összeomlana a külkereskedelem, és a tengerparttal nem rendelkező államok (ilyen Alberta) elszigetelődnének.
Ugyanakkor olyan lakossági ellenmozgalmakat és petíciókat hoznak létre és reklámoznak a médiában, mint a „Forever Canadian”, amely azt hivatott bemutatni, hogy a szeparatizmus valójában csak egy hangos kisebbség radikális hóbortja.
Az egységpárti média jogi és alkotmányos falak építésében is jeleskedik: folyamatosan napirenden tartja a jogi akadályokat (pl. Kanada esetében az őslakos első nemzetek szerződéses jogait vagy a szövetségi törvények elsőbbségét), azt sugallva, hogy a függetlenség jogilag kivitelezhetetlen „veszélyes blöff”.
A média ezekben a kérdésekben ritkán semleges: míg az alternatív és helyi média a populista és érzelmi alapú függetlenségi vágyak katalizátora, addig a fősodratú médiaés a gazdasági elit általában a status quo fenntartásában érdekelt és a stabilitás, valamint a racionális gazdasági érvek mellett kampányol.
Amit az óceánon túl látunk, az természetesen Európában is jellemző. Hasonló médiatrendek érvényesültek a katalán függetlenségi törekvések fellángolása idején vagy mostanában a skót, északír, walesi elszakadási mozgalmak kapcsán. És persze ilyesmire számíthat az is, aki esetleg úgy érzi, jó lenne, ha barátaival kikiálthatna egy miniállamot a buszmegálló és a sarki kisbolt közötti senkiföldjén…