Andrij Szibiha ukrán külügyminiszter nyilvánosan megbírálta Magyar Pétert, miután a miniszterelnök bejelentette: Magyarország nem csatlakozott a Kárpáti Nyolcak együttműködéshez. Magyar Péter a keddre virradó éjszaka folyamán kommentben válaszolt az ukrán külügyminiszternek szokásának megfelelő stílusban.
A dolog bármennyire is meghökkentő, mégsem teljesen új jelenség. A közösségi oldalakon zajló diplomáciai üzengetés, a „Twiplomacy” (Twitter/X-diplomácia) az elmúlt bő évtizedben a nemzetközi politika szerves részévé vált. A klasszikus, zárt ajtók mögötti diplomáciai csatornák helyett a világ vezetői egyre többször rendezik le vitáikat a nyilvánosság előtt.
A Krím félsziget annexiója és a kelet-ukrajnai harcok idején, azaz 2014-ben Oroszország azt állította, hogy katonái csak „véletlenül” tévedtek át az ukrán határon. Erre reagálva Kanada NATO-missziója közzétett egy szatirikus térképet a Twitteren. A térképen Oroszország területe „Oroszország”, míg Ukrajna területe hatalmas betűkkel „Nem Oroszország” felirattal volt megjelölve, a következő kísérőszöveggel: „A földrajz nehéz lehet. Íme egy útmutató az orosz katonáknak, akik folyton eltévednek.” A viccelődésre Oroszország nem válaszolt.
Évekkel a teljes körű háború kitörése előtt, 2017-ben bárgyú vita, valóságos történelem- és mémháború zajlott Ukrajna és Oroszország hivatalos X-fiókja (korábban Twitter) között. Miután Vlagyimir Putyin orosz elnök kijelentette, hogy a XI. századi kijevi hercegnő, Ann hercegnő (későbbi francia királyné) „orosz” volt, Ukrajna hivatalos fiókja térképekkel és történelmi tényekkel vágott vissza, bemutatva, hogy amikor Kijevben már virágzott a kultúra, Moszkva helyén még erdő állt. A vita végén az ukrán oldal egy Simpson család GIF-et posztolt az oroszoknak címezve: „Ti tényleg semmit sem változtok, igaz?”
Ugyanebben az évben Donald Trump elnök írta át a digitális diplomácia szabályait, napi szinten fenyegetett meg országokat az X-en. Az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor Trump kiírta a platformra: ha Mexikó nem hajlandó kifizetni a határra tervezett falat, akkor jobb, ha lemondják a közelgő elnöki találkozót. Enrique Peña Nieto akkori mexikói elnök nem várt a hivatalos diplomáciai jegyzékekre, szinte azonnal szintén egy tweetben mondta le a washingtoni csúcstalálkozót.
De volt magyar főszereplője is hasonló ügynek. Bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy miután Magyarország menedékjogot adott a korrupcióval vádolt korábbi lengyel igazságügyi miniszternek és helyettesének (Zbigniew Ziobro és Marcin Romanowski), Radosław Sikorski lengyel külügyminiszter az X-en „Lengyelország felé tett nyíltan barátságtalan lépésnek” és elfogadhatatlannak nevezte a magyar döntést. Szijjártó Péter erre a közösségi médiában úgy reagált, hogy a lengyel külügyminiszter „hazudik”, és „fanatikus háborúpárti Soros-ügynöknek” nevezte Sikorskit. Később a Barátság-kőolajvezeték körüli viták során is éles, gúnyos posztokban „osztották egymást” a platformon.
A digitális csörte azonnali, súlyos diplomáciai szankciót szült a valóságban…
És itt álljunk is meg egy pillanatra! Bár a szakértők, politológusok és diplomaták véleménye megoszlik a digitális diplomácia (vagy Twiplomacy) hatásairól, de a többség egyetért abban, hogy a jelenség kétélű fegyver. Egyfelől látszólag demokratikusabbá, transzparensebbé tette a diplomácia évszázadokon át a zárt ajtók mögötti, titokzatos világát, sokan gondolják azt, hogy a humoros mémek, a kanadaiak viccelődése vagy az Albright-féle élcelődések közelebb hozzák a politikusokat a választókhoz, s válsághelyzetekben a közösségi médián keresztül a kormányok azonnal tisztázhatják a pozíciójukat, ami akár megelőzhet egy-egy félreértést is. A valóságban azonban a félreértések ritkán vezetnek igazi diplomáciai problémákhoz. A Twiplomacy inkább marketingeszköz, emberibbé, elérhetőbbé maszkírozzák a politikusokat. A belső közönségnek szóló színház: A politikusok a közösségi oldalakon gyakran nem is a másik országnak üzennek, hanem a saját választóiknak. A hazai szavazók felé a „kemény, megalkuvást nem tűrő vezető” képét akarják mutatni, ami miatt sokkal agresszívabb, populistább hangnemet ütnek meg, ez pedig elvágja a kompromisszum lehetőségét.
Veszélyei azonban annál nagyobbak. A hagyományos diplomácia ugyanis azért lassú, mert komoly szűrőket épít a kommunikációs folyamatba. Egy hivatalos nyilatkozatot diplomaták, jogászok és szakértők hada ellenőriz, hogy elkerüljék a félreérthető megfogalmazásokat. A közösségi médiában egy dühös, éjszakai poszt vagy komment még azelőtt élesedik, mielőtt a józan ész és a protokoll közbeléphetne. Ráadásul az efféle üzengetés a deeszkaláció esélyeit is csökkenti. A tradicionális diplomácia alapszabálya ugyanis az, hogy a másik félnek mindig hagyni kell egy „egérutat”, hogy arcvesztés nélkül hátrálhasson ki egy konfliktusból. Ha a vita a nyilvánosság előtt, a lájkokért és megosztásokért zajlik, mindkét fél sarokba szorítva érzi magát. Emiatt kénytelenek irracionális mértékben emelni a tétet, ami valós és súlyos gazdasági büntetéseket, nagykövetek kiutasítását, sőt kereskedelmi embargókat is kiválthat.
Kanada és Szaúd-Arábia 2018-as konfliktusa tankönyvi példája annak, amikor a Twiplomacy közvetlen gazdasági megtorlásba torkollik. Kanada Külügyminisztériuma közzétett egy egyszerű tweetet, amelyben aggodalmát fejezte ki a Szaúd-Arábiában őrizetbe vett emberi jogi aktivisták (köztük Szamar Badavi) miatt, és felszólította Rijádot az „azonnali szabadon bocsátásukra”. Szaúd-Arábia ezt a belügyeibe való durva beavatkozásnak tekintette, és a válaszcsapás villámgyors és rendkívül súlyos volt: Kiutasították Kanada rijádi nagykövetét, a szaúdi nagykövetet pedig hazahívták Ottawából, befagyasztottak minden új kereskedelmi és befektetési ügyletet a két ország között, felfüggesztették a szaúdi állami légitársaság összes Toronto és Szaúd-Arábia közötti járatát, s végül a szaúdi kormány utasította a Kanadában tanuló több mint 15 000 szaúdi ösztöndíjas diákot, hogy azonnal hagyják el az országot és regisztráljanak más államok egyetemeire.
Hasonlóan durva feszültséghez vezetett az USA és Franciaország idén zajlott X-vitája. Franciaország genfi ENSZ-missziója az X-en élesen bírálta az Egyesült Államokat, amiért Washington Oroszországgal és Észak-Koreával együtt szavazott az ENSZ emberi jogi főbiztosának hivatali meghosszabbítása ellen. A szövetségesek közötti nyilvános bírálat azonnali politikai szankciót vont maga után: Washington hivatalosan blokkolta Aurélien Lechevallier magas rangú francia diplomata amerikai nagykövetté történő kinevezését. A diplomáciai válság csak akkor csitult el, amikor a francia misszió kénytelen volt nyilvánosan sajnálatát fejezni ki a poszt miatt.
Törökország és Kína 2021-ben kapott össze azon, hogy két ismert török politikus (Meral Akşener és Mansur Yavaş) a Twitteren emlékezett meg az 1990-es barini mészárlásról, bírálva Kína ujgurokkal szembeni bánásmódját Hszincsiangban. A pekingi vezetés nem hagyta annyiban: Kína ankarai nagykövetsége hivatalos Twitter-fiókján keresztül közvetlenül megjelölte (tagelte) a török politikusokat, és megfenyegette őket, kijelentve, hogy Kínának „joga van a megfelelő válaszra”. Ez a nyílt digitális fenyegetés azonnali állami reakciót váltott ki: a török külügyminisztérium hivatalosan berendelte a kínai nagykövetet, hogy kifejezze tiltakozását. A háttérben Kína gazdasági nyomásgyakorlást is alkalmazott, Ankara pedig kénytelen volt egyensúlyozni, hogy a digitális szócsata ne vezessen a kínai beruházások teljes leállításához.
És persze itt van a korában már megemlített lengyel-magyar csörte, amelynek eredményeként Lengyelország hivatalos diplomáciai bojkott alá helyezte a varsói magyar nagykövetet, eltiltva őt a hivatalos lengyel eseményeken való részvételtől, és Varsó még a kiutasítását is fontolóra vette.
Ne folytassuk a sokszor népszerű, de mindenképpen erőteljes Twiplomacy-párbajok és azok következményeinek felsorolását. A szóváltásoknak nincs mindig súlyos következményük. (Hiszen a diplomácia általában józanabb keretek között tartja az államközi viszonyokat, mint némelyik forrófejű politikus tartaná.) De azt minden impulzív vezetőnek tudnia kell, hogy a virtuális térben elkövetett kommunikációs hibákért, az agresszív hangnemért, a megalázó kommentárokért, a pimasz és nyegle megjegyzésekért a valóságban is fizetni kell. Egyetlen meggondolatlan mondat a közösségi médiában képes munkahelyeket megszüntetni, milliárdos kereskedelmi láncokat elvágni, befektetőket elriasztani vagy megbénítani a szövetséges országok közötti együttműködést.
Megéri?