Rácz András “Oroszország-szakértő” az orosz-ukrán háború kitörését követően vált közismertté, elsősorban nem a szakterületét jelentő országról, hanem Ukrajnáról készített elemzéseivel, amelyek egybe szoktak esni a kijevi vezetésnek kedves értelmezésekkel. 2025 júliusában azonban szintet lépett Rácz narratívateremtő elfogultsága: előbb a kárpátaljai Sebestyén József halála körüli vitában, majd a palágykomoróci görög katolikus templom felgyújtásának ügyében fogalmazott meg élesen kormánykritikus állításokat. A két megszólalás időben is közel esett egymáshoz,mégis feltűnően más logikát követett: az egyikben a bizonyíték hiányára hivatkozva int óvatosságra, a másikban ugyanilyen bizonyítékhiány mellett már kész tényként sejteti a magyar kormány bűnét. Az egyik esetben hangsúlyozza, hogy nagyon óvatosan kell eljárni az ukrán-magyar kapcsolatokban, a másikban háborús diverzáns akciót fantáziál és tesz közzé.
Rácz évek óta az elmúlt bő három évben sokat szerepel a médiában, az utóbbi hónapokban különösen aktívan és beleállósan építette közéleti megszólalásait. A Mandiner beszámolói szerint nyíltan kijelentette: neki a Mandiner propaganda, az ukrán Pravda viszont „igazi újság”, ami önmagában is jelzi, melyik kommunikációs térben mozog otthonosan. Ugyanott azt is megírták, hogy a kijevi propagandagépezet azonnal felkapta a gondolatait, sztárelemzőt csinálva belőle – ebből táplálkozik a „bértudós” narratíva, amely szerint nemcsak szakértői, hanem politikai szerepet is játszik.
Ismeretes, hogy még július elején meghalt egy kárpátaljai magyar férfi, Sebestyén József, akit ukrán sorozótisztek vertek agyon, míg mások – köztük Rácz András – a bizonyítékok hiányára hivatkozva ezt megkérdőjelezték. Rácz az ellenzéki médiának azt mondta: ha lenne perdöntő bizonyíték a megverésre, azt már nyilvánosságra hozták volna. Az állítás mögött az a logika áll: aki állít, az bizonyítson, a kormánypárti média pedig „hergel és uszít” bizonyítékok nélkül. A 444 részletesen ismertette a család bejegyzését és az ellentmondásokat, a beszámolók alapján pedig Rácz szkeptikus posztja is körbejárt. A „szakértő” ekkor óvatos, forráskritikus elemző imidzsét vette fel, a bizonyítékok hiányát kifogásolva. A módszertan nála inkább retorikai pajzs: a bizonytalanságra hivatkozva utasít el egy narratívát, miközben saját állításait ugyanúgy nyílt forrásokra és feltételezésekre építi. Vagyis a szkepszis nem általános elv, inkább alkalmi fegyver: akkor kerül elő, amikor más állít valamit, és akkor tűnik el, amikor ő maga szeretne ütős narratívát felépíteni.
A palágykomoróci templom elleni támadás július 16-án történt: az elkövető a sekrestye ajtaját gyújtotta meg, és magyarellenes feliratokat fújt a falra, az esetről a jobboldali sajtó gyorsan beszámolt, Orbán Viktor is posztolt róla, a helyi plébános pedig jelezte, hogy szerencsére nem keletkeztek súlyos károk. Rácz ezután azt sugallta, hogy „jó eséllyel benne volt” a magyar kormány a támadásban – miközben konkrét bizonyítékot nem tárt a nyilvánosság elé. Ezúttal azonban nem volt hiányérzete a bizonyíték miatt, szívesen osztotta meg következtetéseit, legyenek azok egészen hajmeresztőek, gyengébb kémregényeket idézőek, eljutva egészen addig, hogy a magyar kormány is benne lehetett a gyújtogatásban, akár orosz titkosszolgálati kooperációban.
Hogy kinek volt kedves és kompatibilis ez a narratíva, jól jelzi, hogy a poszt futótűzként ment végig a baloldali médián. Erre válaszul a Mandiner „agyrémnek” nevezte az elméletet, és azt állította, hogy Rácz kvázi odáig ment, hogy Orbán Viktor maga gyújtatta fel a templomot – túlzás, de jól mutatja, milyen szinten pörgött fel a kommunikációs tér, ilyenkor pedig manapság hamar összeér a tudósi múltra hivatkozó tekintélyalapú érvelés a paranoid fantáziálgatással.
Miközben Rácz András előreszaladt a tényekhez képest, az ukrán hatóságok már léptek az ügyben. Mire a vita igazán felizzott, az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) és a rendőrség elfogta a gyanúsítottat: egy 28 éves helyi férfit, aki a gyanú szerint felgyújtotta az ajtót és feliratot hagyott a falon. Több médium – a 444, a Telex és a HVG – is közölte az elfogás hírét, sőt, a letartóztatásról is beszámoltak. Ez a fejlemény legalább annyira alátámasztja az ukrán nacionalista indíték lehetőségét, mint bármi mást. Az események gyorsan pörögtek, a Rácz-féle gyanúsítás mégis tényként került a nyilvánosság elé.
Rácz szerepének egyik legérdekesebb vonása, hogy miközben médiamegjelenéseit a „független szakértő” aurájával próbálja hitelesíteni, retorikája és posztjai szinte tankönyvszerűen követik a politikai kommunikáció törvényszerűségeit: gyors, erős állítás; a bizonytalanság hol hangsúlyozása, hol elhallgatása, majd kritika esetén azonnali áldozatszerep. Ez a dinamika egyszerre szolgálja saját ismertségét és a kormánykritikus médiatér igényeit: hangzatos mondatokból címlap, sejtetésekből kattintás lesz. A szakértői felelősség azonban nem állhat meg annál, hogy „én csak kérdezek”: ha valaki következetesen tényekre hivatkozik, akkor a saját sejtetéseit is ugyanazon a mércén kellene megméretnie, különben a szakmai hitelesség nem több, mint kirakat.
A másik kérdés a jogi felelősség – ami egy ponton túl nem kommunikációs eszköz, hanem objektív következmény: rágalmazás, becsületsértés, helyreigazítási perek. Ha egy „jó esély” kijelentésben konkrét, névvel ellátott politikai szereplő vagy intézmény szerepel, az már nem puszta vélemény, hanem állítás, amelyet bíróság előtt is alá kell tudni támasztani. A kormány kommunikációja itt érthetően keményít: nem a vita jogát vonja kétségbe, hanem azt kéri számon, hogy a tényállítások mögé valaki végre tegyen bizonyítékot. Ez a különbségtétel – vélemény és állítás határán – az, amit Rácz rendre elmaszatol: ha kritizál, véleményről beszél; ha vádol, akkor is véleménynek nevezi azt, aminek már jogi súlya van.
A kormányzati reakció ennek megfelelően kemény volt: Menczer Tamás szerint Rácz (és Magyar Péter) „az ukránok szennyesét mossa”, és amit állít, „jó eséllyel kimeríti a rágalmazás tényállását”. A Telex idézte Menczert, aki rákérdezett: ha Rácz ilyen súlyos vádakat fogalmaz meg, mi a bizonyíték? A válasz pedig ismét nem volt több sejtetésnél – a visszaütés tehát ugyanarra a logikára épült, amelyet Rácz korábban maga kért számon. Szemben a Sebestyén-üggyel, ezúttal a problémákkal terhes ukrán-magyar viszony iránti felelősségérzetről is elfeledkezett.
Ráczot az ellentmondások nem hatották meg, az áldozatszerep jól ismert paneljeivel reagált: „a Fidesz trollhadseregétől nem félek”, Orbánt kérdőre pedig vonta, miért ápol „barátságot” az oroszokkal, és azt írta, Putyin „csúnyán átverte” a miniszterelnököt, saját kettős mércéjét egy három éves történet erősen szubjektív interpretálásával palástolva. A 24.hu idézte a bejegyzését, amelyben a személyét érő kritikákat politikai üldöztetésként keretezte. Ez a kommunikációs taktika – a „mindenki engem bánt” narratíva – illeszkedik abba a szerepbe, amelyben szívesen tetszeleg: ő a bátor igazmondó, akit a hatalom próbál elhallgattatni.
Mindez azonban eltúlzott drámaiságában sem tudja megválaszolni például a „bértudós”- vádat, miszerint tudósi kreditjeire takarózva nem folytat mást, mint elfogult politikai agitációt felé. A Mandiner arra is emlékeztetett,, hogy Rácz szerint „nem járnánk rosszabbul, ha elzárnák az orosz gázcsapokat” – újabb olyan tétel, amely egybeesik a magyar kormánnyal szembeni külpolitikai kritikákkal. Mindez erősíti a gyanút: Rácz nem szakért, hanem politizál.
A kép akkor válik igazán világossá, ha megnézzük Rácz korábbi megszólalásait. Májusban például arról írt, hogy a magyar hírszerzés „az oroszoknak kémkedhetett” Kárpátalján, és a Szuverenitásvédelmi Hivatal jelentését módszertanilag hiteltelennek nevezte. A Hivatal és több lap is idézte, hogy szerinte a magyar hírszerzés a kárpátaljai ukrán légvédelemről gyűjtött információkat – ami „nem Budapestnek, hanem Moszkvának értékes”.
Ezek a kijelentések tovább erősítik azt a mintázatot, hogy Rácz a magyar kormányt rendre orosz kapcsolatokkal hozza összefüggésbe. A történet végén tehát nemcsak arról van szó, hogy Rácz András mit gondol egy-egy ügyről, hanem arról is, hogyan gondolkodik a bizonyítékokról – és miként változtatja a mércét attól függően, ki áll az állítások mögött. Sebestyén esetében a „nincs bizonyíték, tehát óvatosan” elvét hangoztatta; a templomügyben már a „nincs bizonyíték, de jó eséllyel a kormány a tettes” logika érvényesült. A kettős mérce nemcsak szakmai, hanem morális kérdéseket is felvet: a „független elemző” címke nem lehet páncél, amely mögé bárki elbújhat, ha a politikai felelősséget kerülné.
A következetesség, a tényszerűség és a felelősségvállalás elvárása nemcsak a kormányt illeti meg, hanem mindenkit, aki a közvéleményt formálja – különösen akkor, ha „szakértői” pecséttel teszi. Ha a mérce egyszer ilyen, másszor olyan, a végén csak a zaj marad, ahol a leghangosabb nyer. A közönség feladata, hogy felismerje ezt a zajt, és a sejtetések helyett a bizonyítékokat, az önellentmondások helyett a koherenciát keresse – mindkét oldalon.
Források:
https://index.hu/kulfold/2025/07/17/orban-viktor-ukrajna-karpatalja-templom-felgyujtas/
https://hvg.hu/itthon/20250715_Orban-szankcios-lista-Sebestyen-Jozsef-halala-ukran-vezetok-ebx
https://444.hu/2025/07/18/elfogtak-a-karpataljai-templomrongalas-gyanusitottjat
https://hvg.hu/vilag/20250718_elfogtak-a-palagykomoroci-templomgyujtogatas-gyanusitottjat-ebx