Egy hete, hogy bejelentette Gyurcsány Ferenc visszavonulását a politikából felesége, Dobrev Klára, elhíresült Facebook-bejegyzésében. Megnéztük, milyen narratívák jelentek meg a volt miniszterelnök távozása kapcsán, miként emlékezett meg róla a magyar sajtó.
A Gyurcsány Ferenc távozását övező búcsúcikkek közül kitűnik a HVG-n megjelent írás, amely az egyszerűbb megemlékezések helyett egyfajta politikai nekrológ egy félreértett zseniről. Tóta W. Árpád írása meglepően jóindulatú portrét rajzol: Gyurcsányt nem hibáival együtt, hanem azok ellenére emeli piedesztálra, mint akit sosem a maga helyiértékén kezelt az ország.
Tóta W. Árpád búcsúcikke Gyurcsány Ferencről talán nem is búcsú, hanem utólagos igazságtétel-kísérlet. A volt miniszterelnököt a tisztánlátás, az értelem és az európaiság magányos hősének szerepébe állítja.
“De hiába volt igaza. Százezrek maradtak távol, annak ellenére, hogy az eszükkel tudták: Gyurcsány élhetőbb, elviselhetőbb, értelmesebb alternatívát kínál, és már korábban is tévedtek, amikor ezt nem vették észre. Csak ugye be kellett volna látni, hogy hülyék voltak.”
A szöveg szerint Gyurcsány bukása nem saját döntéseinek következménye, hanem egy gyáva, hibáit be nem ismerő országé: „Csak ugye be kellett volna látni, hogy hülyék voltak.” A „százezrek”, akik elutasították, nem politikai okból tették, hanem mert megsértette az egójukat, hogy egyszer már tévedtek. Tóta elégikus hangon, de erős váddal illeti azokat, akik nem kértek Gyurcsányból – a választókban keresve a kudarc okát, nem magában a bukott politikusban.
Ez az értelmiségi mártírkép azonban nehezen állja ki a valóság próbáját. Az őszödi beszéd, a 2006-os rendőri túlkapások, a politikai következetlenség és az arrogancia nem pusztán jobboldali toposzok – ezek valódi politikai sebek. Ezek figyelmen kívül hagyása nem a karaktergyilkosság elutasítása, hanem a politikai felelősség elkenése lenne.
Gyurcsány Ferenc távozását nem mindenki tekinti tragikus veszteségnek vagy félreértett nagyság bukásának. A baloldali politikai közbeszéd másik meghatározó alakja, Kéri László egészen más hangnemben értékelte a volt miniszterelnök visszavonulását. A HVG Fülke podcastjában elmondta: Gyurcsány már a 2022-es ellenzéki választási vereség egyik fő felelőse volt, és már akkor világos volt, hogy vele nem lehet választást nyerni. A politológus szerint a volt kormányfő sosem vonta le a megfelelő politikai következtetéseket saját szerepéből, és ha valóban segíteni akarta volna az ellenzéket, már jóval korábban háttérbe kellett volna lépnie.
Kéri úgy véli, Gyurcsány politikai árnyéka sokáig gúzsba kötötte az ellenzéket, hiszen személye megkerülhetetlen, de egyben vállalhatatlan is lett – nemcsak a jobboldal, hanem sok baloldali választó számára is. Visszavonulását nem történelmi igazságtalanságként, hanem régóta halogatott szükségszerűségként értelmezte. Meglátta a legetőséget is a távozásban,, Gyurcsány egy régi fogadkozását felelevenítve.
„Feri, eljött az idő, hogy megírd azokat a könyveket!”
A két végletet képviselő vélemény között helyezkedett el Schiffer András megemlékezése. Facebook bejegyzése jóval higgadtabb és tárgyilagosabb, mint Tóta W. Árpád érzelmes védőbeszéde vagy Kéri László kritikája. A volt LMP-s politikus úgy döntött, nem sorolja fel újra két évtizednyi bírálatát, helyette három olyan konkrét politikai teljesítményt emelt ki, amelyek szerinte mégis tiszteletet érdemelnek. Gyurcsány egyik erényeként említi, hogy a rendszerváltás idején az MSZMP ifjúsági szervezetéből érkezve is ellenezte “az állampárti szervezetek vagyoni jogutódlását”, és amikor ebben kisebbségben maradt, hátat fordított a biztos egzisztenciának. Bár később az új elit élére állt, a kiállása szerinte akkor is elismerésre méltó volt.
Schiffer azt is Gyurcsány javára írja, hogy 2009-ben volt benne annyi politikai ösztön, hogy ne hajtson végre újabb megszorításokat, ellentétben utódjával, Bajnai Gordonnal. Harmadikként pedig azt említi, hogy a rendszerváltás utáni baloldalon – a nemzeti radikálisokat leszámítva – kizárólag Gyurcsány volt képes egy tartósan működő, pártszerű képződményt életben tartani. Schiffer emlékezése nem mentegeti, de nem is démonizálja Gyurcsányt: inkább egy lezárásra méltó politikai pálya kiegyensúlyozott, szelektív méltatásaként olvasható, amely a történelem ítéletére bízza a végső mérleget.
„Ezzel vajon mi lehet a célja?” – kérdezte egykor Talleyrand halálakor egy tanácstalan kortárs. Ugyanez a kérdés lengi körül Gyurcsány Ferenc hirtelen, ráadásul felesége által bejelentett, magyarázat nélküli visszavonulását is – különösen az időzítést. Nem a vég, hanem egy újrakezdés küszöbén lépett hátra, amikor pártja épp új arcot próbál növeszteni magának. Váratlan távozása így lehet késői belátás, mesteri lépés, vagy pusztán az utolsó, saját maga által rendezett jelenet egy hosszúra nyúlt politikai drámában. Hogy ezzel valóban esélyt ad-e valami újnak, vagy csak végleg rázárja az ajtót egy korszakra, most már nélküle dől el – ettől még az árnyéka itt marad.