A Transzparens Újságírásért Alapítvány 2024. május 21-22-én konferenciát rendezett ”Kollektív emlékezet a médiában” címmel. Több alkalommal foglalkoztunk már a kollektív emlékezettel, mint a médiasiskurzust befolyásoló tényezővel, ezúttal neves történészeket kértünk fel, hogy fejtsék ki gondolataikat a témában. Az alábbiakban a konferencia első napját foglaljuk össze, ami a Horthy-korszak emlékezetpolitikai aspektusaival foglalkozott.
Ahogy a médiában jelenlévő történelmi emlékezet kapcsán korábbi írásunkban már kimutattuk, a Horthy-korszak, illetve a kormányzó személye tekinthető a magyar emlékezetpolitikai problémakör legneuralgikusabb pontjának. A Horthy-korszak az a történelmi időszak, ami a legtöbb vitát váltja ki, gyújtópontja számos olyan kérdésfeltevésnek, amelyek a magyarok identitásának és pszichéjének legmélyebb rétegeit érintik.
A program Bern Andrea történész előadásával kezdődött, aki az elmúlt években a Horthy-család felkérésére katalogizálta a család Nagy-Britanniában – egy garázsban – tárolt, az 1914 és 1994 közötti időszakot felölelő családi iratanyagot, ami ez követően 2023-ban a Magyar Nemzeti Levéltárba került, a feldolgozásról pedig egy könyv is megjelent.
Az anyag többek között tartalmazza Horthy Miklós korai leveleit az első világháború idejéből, menyének, Edelsheim-Gyulay Ilonának a naplóit, a Horthy család belső levelezését az 1921 és 1950 közötti időszakból, illetve Horthy Jenő (Miklós öccse) naplóit. Az iratok feldolgozásának befejezése és könyv megjelenése egyelőre nem teremtett új narratívákat a médiában, a minderről beszámoló sajtótermékek a hivatalos közleményre szorítkoztak, a friss történelmi következtetések levonásával minden bizonnyal a történészekre vár majd. A történész elmondta, hogy a munkával kapcsolatban a média általában a sajtóközlemények közlésére szorítkozott, a jelek szerint megvárják a történészek reakcióit mielőtt beleépítik az örökzöld Horthy-narratívákba az új adalékokat. A neutrális hozzáállás a rendszerváltás óta jellemezte a magyar médiát az új adatok felmerülése kapcsán, ezen leginkább akkor változtattak, amikor Horthy István kormányzóhelyettes az orosz fronton bekövetkezett végzetes kimenetelű balesetével kapcsolatban röppentek fel bulvárízű híresztelések előző esti tivornyákról.
Veszprémy László Bernát és Kovács Tamás a “Horthy-korszak emlékezete a Kádár- és Rákosi-rendszerben” témakörben folytatott eszmecserét.
Abban egyetértettek, hogy a korszak megítélése még mindig erősen szubjektív, az határozza meg leginkább, kinek mit jelentett a Horthy-rendszer? Általában igaz, hogy a történelem a tegnap politikája, ilyen közelségből pedig végképp nem a tudományos szenvtelenség dominál, túlságosan velünk él még, erős érzelmi megnyilvánulásokat kiváltva. Még inkább igaz volt ez akkor amikor a Rákosi korszakban, de még a Kádár rendszer nagy részében is élő közelmúlt volt az időszak: mindenkinek saját élményei fűződtek a korszakhoz, és ha valamilyen irányba lépni akartak, mindig aktív érdekekbe és erősen élő érzelmi viszonyulásokba botlottak. (Jó példa erre a zuglói nyilasper, amelyben 1967-ben állítottak bíróság elé 1944-45-ben kegyetlenkedő pártszolgálatosokat. Az ügy felgöngyölítése során azzal kellett a hatalomnak szembesülnie, hogy az elkövetők egy jelentős része sikeresen integrálódott a kádári berendezkedésbe).
Ha ma így van, különösen igaz volt ez a közvetlenül követő Rákosi- és Kádár-érában. A Rákosi-rendszer fektette le azt a radikálisan elítélő “Horthy-fasizmusról” beszélő narratívát, ami a mai napig visszaköszön a kormányzóval nem szimpatizálók gondolkodásában. A Kádár-rendszerben hasonló ellenségességgel, de már kifinomultabb eszközökkel is próbáltak fenntartani az ideológiai ellenszenvet: propagandafilmek és sorozatok készültek, amelyek népszerű zsánerek kulisszái közé implantáltak olyan narratívát, amely egyszerre mutatja a munkásmozgalom hősiességét és az akkori uralkodó osztályok debilitását. A főműsoridőben sugárzott, popkulturális értékeket is felvillantó darabok nagy hatással voltek az apolitikus emberek világnézetére.
Jellemző volt az eseményekkel kapcsolatos politikai szómágia: Holocaust kapcsán próbálták eltüntetni az üldözöttek zsidó származására vonatkozó utalást, és a “fasizmus üldözötteinek” halmazába kívánták őket is besorolni. Ezen törekvés járt aztán olyan abszurd következményekkel, hogy egy kápó-perben előfordult “az üldözötteket üldöző üldözött” megjelölés is. (A zsidó származás elhallgatásával szovjet mintát követtek, ott a babij jari mészárlás emlékművén a szovjet időszak végéig nem szerepelhetett a zsidó szó.) A kitelepítésnél a “deportálás” szó volt kerülendő, annak helyét már lefoglalták a magyar nyelvben, és érthető módon kerülni szerették volna az áthallásokat.
A Holocaust-emlékezést más vonalon sem szerették volna spontán pályára engedni, a vészkorszakot értelmezni próbáló első műveket kivétel nélkül olyan szerzők jegyezték, akik a titkosszolgálat társadalmi kapcsolatai voltak. (Zsadányi Oszkár, Benoschofsky Ilona)
A nyilas mozgalom erkölcsi megítélése nem lehetett vita tárgya, de annyiból orientálni kívánták az emlékezetet, hogy a mozgalom derékhadát adó lumpenproletárokat ne nagyon szerepeltessék, inkább lecsúszott arisztokratákkal és (Kun pátertől ihletve) egyházi személyekkel reprezentálták a nyilasokat.
Szó esett arról is, hogy még mindig általánosan elfogadott értékelést adni a Horthy-korszakról. (Felidézték a Csou En laji maximát, a kínai pártvezető azt mondta amerikai tárgyalópartnereinek az 1970-es években, hogy még nem lehet megfelelően felmérni a nagy francia forradalom következményeit, mivel “nem telt el még elég idő”) A nosztalgia faktor (“akkor bezzeg minden jobban működött”) éppúgy működik még a Horthy-éra kapcsán, ahogy a Kádár rendszer vonatkozásában is. Az is egyértelmű, hogy ha minden történelmi eseményt politikai síkra terelünk, az nem fog értékes diskurzusokhoz vezetni.
És bár a történelemtudomány már képes adekvát képet festeni az egykori kormányzóról (már a Kádár-rendszer második felében is történt árnyalás) azzal viszont számolni kell, hogy “ami egyszer bekerül az oktatási rendszerbe (és a Horthy-rendszer kapcsán sok minden bekerült), az az átlag magyar fejéből már nagyon nehezen kiírtható.”
A napot Ungváry Krisztián és Szakály Sándor vitája zárta a Horthy-korszak mai megítéléséről. Már említettük, hogy Horthy Miklós a legmegosztóbb történelmi személyiség, és még a történelemtudomány sem tud egyetérteni regnálásának alapvető kérdéseiben. Rögtön a vita elején megjelent az egyet nem értés: Ungváry Krisztián gyenge képességű emberként jellemezte Horthyt, míg Szakály Sándor szerint, azt lehet mondani, hogy voltak (akár az ő korában is) felkészültebb és elmélyültebb gondolkodású személyiségei a magyar politikának, ez a minősítés igazságtalan.
A korszak kezdete és vége áll a leghevesebb viták középpontjában: a fehérterror és a második világháború eseményei. Utóbbinál mind a háborúba sodródás, mind a sikertelen kiugrási kísérlet, mind a magyar Holocaust eseményeinél vitatott a kormányzó szerepe és felelőssége.
A hadbalépés kapcsán a történészek között nézeteltérés van a kassai bombázásokra adott reakciók miatt, holott abban egyetértettek, hogy a hadüzenet mozgatórugója a románokkal folytatott rivalizálás, a területi korrekciókért való versengés miatt tartotta Horthy elkerülhetetlennek, így a casus bellit övező ellentmondások nem a lényeget érintik.
A kiugrási kísérlet kapcsán mindketten amatőrnek tartottak a kivitelezést: Horthy aláírja a fegyverszünetet, de nem ad ki egyértelmű utasítást, és később még a bizonytalant is visszavonja. A hadsereg várta volna a konkrét parancsot, ami hadászati racionalitás szempontjából nem lehetett más, mint megtámadni a németeket, eddig viszont Horthy nem tudott elmenni, cselekvési erejét pedig csökkentette, hogy a magasrangú tisztek közé is beférkőzött hungaristák. Felmerül, hogy eleve egy irreális lehetőségben bízott, egy “finn mintájú kiugrás”-ra, a háborúból való “elsunnyogásra” viszont a frontvonal közepén azonban erre nem volt lehetőség. Horthy nem volt hajlandó megtámadni a németeket, ők viszont nem hagyhatták, hogy Magyarország különbékét kössön. Ezek után szükség lett volna a fegyveres ellenállás, viszont az erőviszonyok miatt ez csak a Szovjetunió beavatkozásával lett volna lehetséges. A magyar vezetés a nyugatiakkal való kapcsolatfelvétel során felvetette a katonai támogatás kérdését, ott is azt az egyértelmű választ kapják, hogy Moszkvát keressék, ott van a magyar helyzet kulcsa. A sikertelen kiugrás következményei kapcsán egyetértettek abban, a magyar pozíciókon a kiugrás nem sokat változtatott volna, csökkenthette volna azonban az anyagi és emberveszteséget, illetve némi területi korrekcióra is lehetőséget adhatott volna az 1937-es határokhoz képest, Románia vonatkozásában. (A csehszlovák és a jugoszláv állam ellen ez elképzelhetetlen volt). A háború a birodalom utolsó kőolajkészletének elvesztése miatt akár három hónappal is csökkenhetett volna, ez például Németország esetében 900 000 embert jelentett volna, Magyarországon is százezres nagyságrendről beszélhetünk, különösen ha számításba vesszük, hogy az 1944-ben deportáltak első szelekciót túléltek nagy része 1945 március-áprilisában halt meg, eddig bírta a szervezetük a borzalmakat, amiken keresztül mentek.
Abban is egyetértettek, hogy médiát és politikát kevésbé érdeklik a történelmi finomságok, “úgy használja ahogy akarják, ki-ki ízlése szerint.” Természetesen ehhez mozgásteret ad, hogy a történészek sem értenek egyet fontos kérdésekre. Ungváry szerint a történettudomány fellegváraiban nagyjából konszenzusos nézet alakult ki, a médiában “interpretátorok”, illetve politikai szempontok szerint működő NGO-k bábáskodásával maradnak életben a Horthyról alkotott kép legkevésbé tartható és legvisszataszítóbb elemei. Szakály Sándor szerint is fontos, hogy a történelem ne legyen a politika szolgálólánya, tartsa be alapvető feladatát, vonja le a tanulságokat, ezt a külső megrendelés nem befolyásolhatja. (Azzal általában kell szembenézni, hogy miért ápolunk hazug legendákat, erre példának hozta fel a második magyar hadsereg veszteségeit, amelyet a legtöbbször kétszázezresként emlegetnek, noha az egyértelmű adatok körülbelől 48 000-re teszik.)
“A traumát úgy lehet feldolgozni, hogy egymás szemébe nézve beszélünk. Ne olvassunk, hanem beszéljünk róla.”
Hogy ez nem lesz egyszerű, illetve, hogy a fellegvárakban uralkodó konszenzus is vitatható hamar kiderült: Szakály Sándor megemlítette, hogy Deák István történész, a Columbia Egyetem tanára fiatal emberként maga is a zsidóellenes intézkedések áldozata volt, azt mondta, hogy a munkaszolgálat kevésbé volt kemény, mint egy cserkésztábor, ami arra vall, hogy nem maga az intézmény volt eleve pusztító, attól függött a kimenetel, hogy milyen parancsnok alá, illetve milyen feladatra osztották be a munkaszolgálatra kényszerítetteket. (Munkaszolgálat intézményére van példa a második világháború előtt és után is, és nemcsak Magyarországon.) Ungváry Krisztián ezzel szemben azzal érvelt, hogy sokkal kevesebb áldozata volt a szerb vagy román musz-os századoknak, mint zsidókból állónak, utóbbiak esetében tehát a “mozgó vesztőhely” minősítés tűnik megalapozottnak.
Az mindenesetre biztos, hogy az erről szóló diskurzusoknak jobban kellene támaszkodni a színvonalas munkákra, a történészi polémiákat a megfelelő árnyaltsággal kellene bemutatni, a vitáknak gyakran terepet adó médiára ez különösen igaz, hiszen bár a történeti legendákat és tévutakat jellemzően nem ők teremtik, fenntartásukban és terjedésükben komoly szerepe van.