„Nem hittünk a saját adatainknak” – mondta Mráz Ágoston Sámuel, a Nézőpont Intézet vezetője, aki a közelmúltban részletesen beszélt arról, miért tévedtek ekkorát a választás előtti méréseikben. Magyarázata szerint a legnagyobb szakmai hibát azzal követték el, hogy a fiatal tiszás szavazók aktivitását alul-, a rejtőzködő fideszesekét pedig felülbecsülték…
A kutatási anomália rámutat arra, hogy bár a társadalom a modern a tudományra, mint az abszolút igazság, a pártatlanság és a tiszta objektivitás bástyájára tekint és a tudományos módszer elvileg garantálja, hogy az empirikus tényekből levont következtetések függetlenek a kutató személyétől, vágyaitól vagy környezetétől, a valóságban korántsem ennyire megbízhatóak a tudományos eredmények, mint feltételezzük. Tudománytörténet és jelenkori tapasztalatok egyaránt rávilágítanak arra, hogy a tudomány nem steril vákuumban létezik. Mint minden emberi tevékenység, a kutatás is elválaszthatatlanul beágyazódik a társadalom gazdasági, politikai és ideológiai alrendszereibe. Amikor a külső érdekek betüremkednek az akadémiai szférába, a tudományos eredmények szándékosan vagy tudattalanul eltorzulhatnak, aláásva a közbizalmat és téves pályára kényszerítve a társadalmi fejlődést.
Előítéletek a mérőszalag mögött
A kutatói torzítás korai formái gyakran a tudósok saját kulturális és társadalmi előítéleteiből fakadtak, amelyeket objektív mérési adatokkal próbáltak legitimálni. A 19. század egyik – ha nem lenne tragikus, akár legviccesebbnek is mondható – példája Samuel George Morton amerikai fizikai antropológus munkássága. Morton különböző rasszokhoz tartozó emberek koponyájának űrtartalmát mérte meg mustármaggal és söréttel, hogy empirikusan bizonyítsa a rasszok közötti intelligencia-hierarchiát. Stephen Jay Gould tudománytörténész évtizedekkel későbbi, 1978-as elemzése azonban kimutatta, hogy Morton csalt. A kaukázusi koponyákba a saját elvárásai miatt szorosabban tömörítette a magvakat, míg a többi rassz esetében lazábban mérte az űrtartalmat. A méréseket súlyosan eltorzította a rasszista prekoncepció…
Hasonlóan mély nyomot hagyott a pszichológiatörténetben Sir Cyril Burt brit pszichológus ikerkutatásainak esete. Burt egymástól külön nevelt egypetéjű ikreket vizsgált, hogy bizonyítsa: az emberi intelligencia szinte teljes egészében örökletes. Adatai évtizedekig meghatározták a brit oktatáspolitikát és iskolarendszert. Burt halála után azonban a statisztikáit átvizsgáló kutatók rámutattak, hogy az ikerpárok számának növekedése ellenére a korrelációs együtthatói három tizedesjegyig pontosan megegyeztek a korábbiakkal. Burt ugyanis annyira hitt saját elméletében, hogy a hiányzó vagy nem illeszkedő adatokat egyszerűen átírta, hogy azok tökéletesen alátámaszthassák a hipotézisét.
Amikor a profit diktál
A személyes meggyőződésekből eredő torzítások mellett természetesen a tőkés érdekek is módosítják a kutatásokat. A dohányipar és a tüdőrák közötti kapcsolat eltagadása a vállalati manipuláció iskolapéldájává vált a huszadik század derekán. Amikor az 1950-es évektől független epidemiológiai adatok igazolták a dohányzás halálos kockázatait, a nagy dohányvállalatok saját kutatóintézeteket hoztak létre. E szervezetek elsődleges célja nem az igazság kiderítése, hanem a tudományos „kétség fenntartása” volt. Olyan alternatív tanulmányokat finanszíroztak, amelyek a rák okaként a légszennyezést vagy a genetikát jelölték meg, miközben a profit védelme érdekében elbagatellizálták a nikotin hatását.
Ugyanezt a forgatókönyvet követte a cukoripar is az 1960-as években. A Sugar Research Foundation (Cukorkutatási Alapítvány) titokban jelentős összegeket fizetett a Harvard Egyetem neves kutatóinak, hogy vizsgálják felül a szív- és érrendszeri betegségek okait. Az iparág által vásárolt, majd a tekintélyes New England Journal of Medicine folyóiratban megjelentetett 1967-es tanulmány szándékosan minimalizálta a cukor szerepét a szívbetegségek kialakulásában, és a teljes felelősséget a telített zsírokra hárította. Ez a torzítás évtizedekre megváltoztatta a globális táplálkozási irányelveket, hozzájárulva a mai napig tartó elhízási és diabétesz-járványhoz.
A modern tudományos közéletben, például az orvostudományban az üzleti torzítás legveszélyesebb formája a szelektív publikáció, amelynek eklatáns példája a Vioxx-botrány (1999–2004). A Merck gyógyszergyár Vioxx nevű fájdalomcsillapítójának klinikai vizsgálatai során a kutatók észlelték, hogy a szer szignifikánsan növeli a szívroham és a stroke kockázatát. A vállalat az engedélyeztetési eljárás során és a szakmai lapokban megjelent közleményekben szándékosan elhallgatta vagy átcsoportosította ezeket a negatív adatokat. Mire a gyógyszert 2004-ben kivonták a piacról, a manipulált tanulmányok miatt világszerte több tízezer ember szenvedett halálos szívrohamot.
Politikai megrendelések és ideológiai visszhangkamrák
A politikai ideológiák és a hatalmi megrendelések legalább ennyire pusztító módon képesek eltéríteni a tudományt, különösen a humán- és társadalomtudományok területén. A totalitárius állami beavatkozás legdurvább példája a szovjet Liszenko-ügy volt az 1930-as és 1950-es évek között. Trofim Liszenko agrárkutató elutasította a klasszikus (mendeli) genetikát, mert azt „burzsoá” tudománynak tartotta, és azt hirdette, hogy a növények környezeti hatásokra szerzett tulajdonságai átörökíthetők. Mivel ez az elmélet tökéletesen illeszkedett a marxista-leninista ideológiába, Sztálin állami dogmává emelte. A valódi genetikai kutatásokat betiltották, a Liszenkónak ellentmondó tudósokat bebörtönözték. Az eltorzított, ideológiai alapú mezőgazdasági módszerek végül katasztrofális éhínséghez vezettek a Szovjetunióban.
A nyugati demokratikus rendszerekben a politikai és katonai érdek finomabb eszközökkel érvényesült. A dohányipar a szociológiát és a szociálpszichológiát is munkába állította: olyan viselkedéslélektani kutatásokat finanszíroztak, amelyek a tinédzserek dohányzását nem függőségként, hanem a „személyes szabadság” és a „felnőtté válási rítus” megnyilvánulásaként keretezték, szociológiai pajzsot emelve a szabályozási kísérletek elé.
Hasonlóan torzult az állami/katonai finanszírozás miatt a híres Stanfordi Börtönkísérlet (1971) is. Az amerikai haditengerészet (Office of Naval Research) által támogatott projektben Philip Zimbardo és csapata nem a helyzet természetes alakulását dokumentálta. A későbbi elemzők, illetve magának Zimbardonak a nyilatkozatai feltárták, hogy a kutatók aktívan instruálták és bátorították az őröket a kegyetlenkedésre, mivel a finanszírozók és a média számára látványos, drámai eredményt kellett felmutatniuk.
A makrogazdasági politika terén a Reinhart–Rogoff botrány (2010) mutatott rá az ideológiai elvárások veszélyeire. A Harvard közgazdászai tanulmányukban azt állították, hogy a GDP 90%-át meghaladó államadósság drasztikusan visszaveti a gazdasági növekedést. Ezt az eredményt a nyugati politikusok azonnal fegyverként használták fel a válság utáni megszorító politikák (austerity) igazolására. Három évvel később azonban kiderült, hogy a szerzők egy banális Excel-kódolási hibát vétettek, és szándékosan kihagytak kulcsfontosságú adatokat. A korrigált számok cáfolták a 90%-os dogmát, de addigra a hibás tanulmány már milliók életét érintő kormányzati döntések alapjául szolgált.
A modern humántudományokat érintő legintenzívebb kortárs vita a szociálpszichológia és a szociológia baloldali/progresszív eltolódása, amelyet az olyan szervezetek, mint a Heterodox Academy (HxA) részletesen dokumentálnak. Az egyetemi tanszékek politikai homogenizálódása (ahol a konzervatív vagy klasszikus liberális hangok aránya elenyészővé vált) egy sajátos ideológiai visszhangkamrát hozott létre. Azok a kutatások, amelyek a progresszív narratívákat támasztják alá, sokkal könnyebben mennek át a szakértői bírálati (peer-review) folyamatokon. Amikor a 2010-es és 2020-as években kirobbant a replikációs válság, kiderült, hogy a politikailag leginkább motivált szociálpszichológiai és társadalomtudományi kísérletek jelentős része reprodukálhatatlan, vagyis módszertani szempontból hibás vagy hamis eredményt adott.
A modern tudomány önvédelmi mechanizmusai
Természetesen a tudományos közélet sem viseli tétlenül az efféle jelenségeket. Felismerve a rendszerszintű torzítások veszélyeit, a modern tudományos közösség szigorú módszertani és intézményi védelmi vonalakat épített ki: A publikációs felületek okszor ragaszkodnak felületek a kettős vak kísérletekhez, azaz olyan kutatásokhoz, amikor sem a kísérleti alany, sem a mérést végző kutató nem tudja, ki kapta a kezelést és ki a placebót, kiiktatva így a tudattalan Rosenthal-effektust. A folyóiratok kötelezik a szerzőket a finanszírozási források (Conflict of Interest) nyilvánossá tételére, transzparenssé téve az üzleti érdekeltségeket. A kutatóknak még az adatgyűjtés előtt rögzíteniük kell a hipotéziseiket és statisztikai módszereiket (preregistration), megakadályozva az adatok utólagos „szépítését”. A felsőoktatásban terjedő reformok megtiltják az egyetemek számára, hogy hivatalos politikai állásfoglalásokat tegyenek, biztosítva a tanszéki véleménydiverzitást.
A bemutatott történelmi és jelenkori példák világossá teszik, hogy sajnos a tudomány sem valami csalhatatlan, tévedhetetlen orákulum. A tudományos eredmények nem a publikálás pillanatában válnak abszolút igazsággá; megbízhatóságuk kizárólag hosszabb távon, sokszoros, független kontroll és szisztematikus replikáció után szilárdulhat meg.
Végső soron a tudomány fejlődése és tisztasága éppen úgy függ a társadalom egyéb alrendszereitől – a politikai berendezkedéstől, az ideológiai áramlatoktól és a gazdasági érdekektől –, mint bármely más emberi intézmény. A tudomány valódi ereje nem a tévedhetetlenségében rejlik, hanem abban a képességében, hogy a szigorú önkorrekciós mechanizmusok és a nyílt, dogmáktól mentes vita révén előbb-utóbb képes felszínre hozni az igazságot, még a legerősebb politikai vagy üzleti szembeszéllel dacolva is.
Néha pedig egy országgyűlési választás is elég ahhoz, hogy kiderüljön, baj van a mércével…