Joe Biden visszalépése után az alelnök lett a demokrata elnökjelölti poszt elsőszámú várományosa. A befolyásos,nem titkoltan a demokratáknak (Trump ellenes) médiumok azonnal elnökjelölti színben tüntetik fel, miközben működése során nem ez volt a helyzet…
A katasztrofálisan sikerült június 27-i elnökjelölti vita után Joe Biden hivatalban levő elnök óriási nyomás alá került, hogy lépjen vissza. Erre szólították fel pártársai, a Demokrata Párt legfontosabb donorai éppúgy, mint a hollywoodi elit a demokratákkal szimpatizáló tagjai. Biden végül július 21-én beadta a derekát és visszalépett az elnökjelöltségtől. (A jól értesültek szerint az ún. “csatatér-államokban” végzett közvéleménykutatások lesújtó eredményei győzték meg, amelyek egyértelművé tették, hogy nem lesz képes legyőzni Donald Trumpot.)
Azonnal intenzív küzdelem alakult ki, amelyből a jelek szerint minden bizonnyal Kamala Harris alelnök fog győztesként kikerülni. A bejelentést követő 48 órában mind ő, mind a stábja intenzíven dolgozott, és a végső szót majd a Chicagóban megrendezésre kerülő demokrata elnökjelölő konvenció fogja kimondani, Harrisnek sikerült az összes fontos demokrata nagyvad támogatását megszereznie és néhány nap alatt 100 millió dolláros nagyságrendű támogatást begyűjtenie, így nyilvánvalónak látszik, hogy a demokraták nem kívánják belharcokkal terhelni a kampányukat, gyorsan kívánnak jelöltek választani, ez pedig Kamala Harris lesz.
A legfontosabb amerikai politikai médiumok többsége nem is titkolja, hogy a demokraták győzelméért szurkol. A liberális elveket valló sajtóorgánumok hagyományosan hozzájuk húznak, most, hogy a republikánusok – immáron hivatalosan – Donald Trumpot jelölik, akit ezek a médiumok az amerikai demokrácia sírásójaként és a nyugati értékek árulójaként tartják számon, még inkább fontos számukra, hogy a demokraták diadalmaskodjanak a november elejei választásokon.
Ezekből adódóan a nyilvánvalónak tűnő Demokrata jelöltet támogatni kell, és a sajtóküldetésének klasszikus értelmezése helyett a pártérdek mentén kell hozzáállni a Trump ellen induló jelölt személyéhez.
Kamala Harris megítélése meglehetősen vegyes volt a baloldali sajtóban is. Amikor Biben 2020-ban őt választotta alelnökjelöltnek, tartotta magát a vélekedés, hogy a már akkor is idős Biden egy ciklus után átadja a stafétát neki, aki szimbolikusan (és identitáspolitikailag) kiváló jelölt volt: személyében először lenne női elnöke az Egyesült Államoknak, először ázsiai elnöke (Harris édesanyja indiai származású rákkutató) és másodszor fekete elnöke (édesapja jamaikai közgazdászprofesszor). Aztán amikor a váltás elmaradt, széles körben tartotta magát a nézet, hogy azért nem került erre sor, mert Harris kifejezetten gyenge, egyáltalán nem meggyőző teljesítményt nyújtott alelnökként
Neme és származása továbbra sem változott, ez továbbra is sokak számára inspiráló lehet, alelnöki tevékenysége azonban komoly kívánnivalót hagy maga után, és bár Biden fizikai-mentális fittsége kapcsán korábban is kétségek merültek fel, sem a médiában sem a pártberkekben nem alakult ki komoly érvelés amellett, hogy Harris legyen az elnökjelölt.
Már a 2020-as előválasztások (ahol Biden ellenlábasaként indult) komoly vesszőfutást jelentettek neki (3 %-os támogatásnák lépett vissza), egyrészt kaliforniai főügyészként ellentmondásos volt a tevékenysége, másrészt sokak szerint túl progresszív volt, a BLM-tüntetések melletti kiállása, a rendőrség költségvetési forrásait megvonni szándékozó DefundThePolice-mozgalom melletti kiállása, a hagyományos autók tizenegy éven belüli betiltásának szorgalmazása nem keltett elnöki módon kiegyensúlyozott és tekintélyes képzeteket vele kapcsolatban. Ezt a tekintélyt teremtette volna meg alelnökként, felépítve egy potens női, nem fehér progresszív elnökjelölt imázsát, beteljesítve a demokraták jövőképét. Ezzel a lehetőséggel azonban nem élt. Biden az illegális bevándorlást csökkentését elérő határvédelmi rendszer kialakításának feladatával bízta meg, ez a kérdés azonban mára a Biden-adminisztráció legnagyobb tehertétele lett, az egyik legerősebb fegyver Trumpék arzenáljában. Amikor pedig az újságírók azt firtatták, hogy miért nem látogatott még le a határra, azzal felelt, hogy “Európában sem járt még”. Utóbbi később sor került, azonban külpolitikai reprezentálása sem tartozott asikerterületei közé.
Észak-Koreát stabil szövetségesnek nevezte, amely baki már abban a ligában van, ahol Biden Zelenszkijt Putyinak nevezte. Az első évben Joe Bidennek nyilatkozatot kellett kiadnia arról, hogy partnerének és harcostársának tekinti az alelnököt, miután elképesztő híresztelések terjedtek az alelnök súlytalanságáról.
Ezt a súlytalanságot látják sokan kiütközni a stílusában is. Nem túl sikeresen kifuttatott soundbite-jai arra ihlették a Daily Showt, hogy a Veep című szatíra alelnöknőjének tautologikus bombasztjai mellé helyezzék őket, még az is felmerült, hogy a fiktív alelnök megmintázásakor Harris tevékenységéből is merítettek.
Harris aranyköpései közül a legnagyobb karriert talán a “what can be unburdened by what have been”, (“mi minden lehet, ha nem terhel minket az, ami volt ”) ezt egy vígjátékszereplő catchphrase-éhez hasonló lelkesedéssel és gyakorisággal használja, akkor is ha nem igazán nyilvánvaló a terítéken lévő témához való kapcsolódása. Gyakran úgy kezd bele nagy ívűnek szánt gondolatokba, hogy még nincs tisztában tazok kimenetelével.
Tekintélyén az sem segít, hogy jellegzetes nevetését a viccesnek gondolt eseményhez képest túl korán, vagy akár már annak bekövetkezdte előtt hajlamos útjára engedni. (Ahogy táncolni is felszabadultan szeret.)
Előfordul, hogy valaki az inkompetenciáját nem túl szívderítő módon beosztottainakk terrorizálásával vezeti le, ezzel kapcsolatban is megtalálták Harrist: a Washington Post “Kamala Harris embereinek tömeges távozása újra előtérbe helyezi a kérdéseket vezetési stílusáról és politikai jövőjéről”címmel tudósított a problémáról.
A mémgyárak kedvence ás állandó főszereplője, de a komoly mainstream sajtó, illetve annak baloldali értékekkel szimpatizáló vagy egyszerűen csak Trump fóbiás része is rendszeresen megtalálta.
A Reason magazin “bukásnak” nevezte a teljesítményét és már 2023-ban arról írt, hogy “a népszerűtlen volt főügyész alulteljesített alelnökként, ez pedig utódlási problémákat vet fel a Demokrata Pártban. A BBC is arra a kérdésre kereste a választ, hogy “hol romlott el” minden az alelnök számára.
A CNN 2021-ben arról írt, hogy Harris hivatali ideje a frusztrációról szólt, nem igazán találta a helyét a washingtoni érdekhálóban, a hírtelevízió nem igen talált olyat a név nélkül nyilatkozó demokrata potentátok között, aki szívesen látta volna Harrist Biden utódaként.
Az Atlantic 2023. októberében arról írt, hogy az emberek többsége nem látja elnöki kalibernek, tetszési indexe 32 pontos, ami Joe Biden szintén nem túl inspiráló 40-42 pontos eredményét is messze alulmúlja.
Ehhez képest mióta kiderült, hogy minden valószínűség szerint ő lesz a Demokrata Párt elnökjelöltje (és Donald Trump ellenfele) egészen más stílusban születnek róla cikkek.
Olyan régi jobboldali kritikusai, mint a brit Daily Telegraph vagy az ausztrál Sky News csatorna továbbra sem győzik ismételni, hogy mennyire súlytalannak és alkalmatlannak, ad absurdum “vihogó ostobának” tartják, a mainstream liberális médiánál megfordult a széljárás: már arról írnak, hogy megtalálták az amerikai baloldal (és demokrácia) új hősét, közvéleménykutatásokat citálnak, amelyek szerint máris visszahódította a feketék többségének szavazatát pártja számára. A demokrata elit támogató nyilatkozatait is a felkenés részének tekintik, egyedül Rupert Murdoch New York Postja írta meg, hogy Obama csak a pártegység miatt támogatja, súlyos kétségei vannak a győzelmi esélyeit illetően.
A New York Times-ból megtudhatjuk, hogy bár korábban nekik is voltak kétségeik, de “2024 Kamala Harris éve lesz”, ezt pedig maga Nicole Allan erősíti meg, aki 2019-ben profilcikket írt róla, és aki biztos benne, hogy most Harris idén levetközi az inkompetens jelölt képét, aki “maga sem tudja, hogy mit akar és mi mellett áll.”
A Guardian lapos és közhelyes mondatait is védelmébe vette: a progresszív filozofálást az önsegítő tanfolyamok retorikai eszközeivel kombináló beszédmódjára (ún. “szósalátáira”) is újdonsült magyarázatot talál: “a self-help retorika épp arról szól, hogy az emberek ne hagyják, hogy a körülményeik meghatározzák őket”, gyakori ismételgetései pedig a frázisokba vetett lelkes hitét tükrözik. Ahogy a brit lap szerint a Harrist ért kritikák a “a konzervatívok rasszista és szexista bigottságát bizonyítják.”
Újra az bizonyosodott be tehát, hogy éles helyzetben (és a politikában ez gyakran bekövetkezik) a média nem az őrkutya vagy az információs szerepét tartja a legfontosabbnak, nem tudnak ellenállni a “közjó” és a “világmegmentés” szirénhangjainak, amik persze elég absztrakt fogalmak ahhoz, hogy a médiamunkások saját erősen szubjektív meggyőződéseik mentén találják meg őket.