Hazai ésszel szinte felfoghatatlan kulturális konfliktus bontakozott ki az osztrák fővarosban a baloldali önkormányzat és nemzeti, hazafias csoportok között. A bécsi Rathaus ugyanis elutasította, hogy a Kahlenbergen szobrot állítsanak III. János Sobieski lengyel királynak, annak a hadvezérnek, aki 1683. szeptember 12-én a lengyel felmentő sereg élén döntő szerepet játszott a második bécsi oszmán ostrom megtörésében. A városi hatóságok attól tartanak, hogy az emlékmű törökellenes érzelmeket válthat ki, az azonban nem zavarja őket, hogy álláspontjuk diplomáciai válságot okozott Varsóval és persze nem tetszik az osztrák patriótáknak sem.
Sobieski János 8 méter magas, 3 tonnás Czesław Dźwigaj szobrászművész tervei szerint elkészült emlékműve egyelőre a krakkói ferences bazilika udvarán várja, hogy egyszer majd tervezett helyére, a bécsi Kahlenbergre kerülhessen. Fotó: catholicworldreport.com
Antifasiszták a lengyel király ellen
A botrányos eset úgy került most napirendre, hogy a bécsi csata 343. évfordulóján, szeptember 12-én, szombaton a Martin Sellner által vezetett osztrák Identitárius Mozgalom és egy lengyel radikális szervezet, az Összlengyel Ifjúság megemlékezést tartott a város melletti dombon, ahonnan annak idején az elsöprő lengyel roham megindult, és – engedély nélkül – felállították Sobieski János bronzszobrát. Később az aktivisták Bécs központjában, az Osztrák Szociáldemokrata Párt székhelye előtt tüntettek fáklyákkal és zászlókkal, 150 méteres pufferzónát tartva a Heiligenstadt kerületben tiltakozó antifasisztáktól.
És ezen a ponton álljunk is meg egy pillanatra és tegyünk föl pár kérdést! Hogyan került a XVII. századi nagyszerű lengyel király az antifasiszták célkeresztjébe? Mi a baja Bécsnek a várost felszabadító hadvezérrel? Miféle megfontolások vezetik a városi tanácsot? Miképp lehetséges az, hogy Veronica Kaup-Hasler, Bécs szociáldemokrata kulturális és tudományos tanácsosa – és párttársai – szerint a Sobieski-szobrot nem lehet felállítani, mert a város nem hozhat léte olyan platformot, amely „idegengyűlölő agitáció”, illetve iszlám- vagy törökellenes indulatok eszközévé válhat?
Csak kapkodjuk a fejünket. Van egyáltalán értelmes válasz ezekre a kérdésekre?
Lássuk a tényeket!
A Sobieski-emlékmű ügye 2013 óta húzódik. A Kahlenbergen már felállították a szobor talapzatát, ám az eredetileg tervezett, Piotr Zapart lengyel szobrász által készített monumentális alkotást 2018-ban mégsem engedélyezték, helyette egy felirat került az elkészült posztamensre, ám ez nem a keresztény-európai seregek győzelmeként beszél az eseményről, hanem csak két birodalom konfliktusának fordulópontjaként, egyúttal az ötvenezernél is több halottról is megemlékeztet. Mintha valami idegen, semleges, a ma élők számára nem is igazán értelmezhető monumentum lenne: itt zajlott a „hadvasak zadorlata”.
No, nem véletlen a hajdan szembenállók kilétének elkendőzése. A mismásolás miértjét akkor értjük meg, ha megnézzük, milyen várossá vált Bécs az elmúlt évtizedekben. 2025 elején Bécsnek 2,03 millió lakosa volt. A lakosságnak pedig 46,3 százaléka volt külföldi hátterű, 40,9 százalék külföldön született, 36,4 százalék pedig még mindig külföldi állampolgár volt. A legnagyobb származási csoportok között a szerbek, a törökök, a németek és a szíriaiak szerepelnek.
Ez a sokszínűség persze nem egyetlen migrációs hullám eredménye. Ausztria az 1960-as években kezdett szervezetten vendégmunkásokat toborozni: 1964-ben Törökországgal, 1966-ban Jugoszláviával kötött megállapodást. Az eredetileg ideiglenesnek gondolt vendégmunkás-program azonban nem úgy alakult, ahogyan tervezték. A munkavállalók jelentős része maradt, majd családtagjaikat is Ausztriába hozta. Az 1990-es években a délszláv háborúk elől menekülő emberek, 2015 után pedig szíriai, afgán és iraki menedékkérők növelték tovább a migráns hátterű lakosságot. A folyamat mára olyan méreteket öltött, hogy Bécs hat kerületében 2025-ben már a lakosság több mint fele külföldi hátterű volt.
S, hogy mindennek mi köze a várost annak idején felszabadító keresztény hadakhoz és a hadak vezéréhez? Nos, a 2021-es bécsi vallási statisztika szerint az osztrák fővárosban 284 930 ember vallotta magát muszlimnak, a 1,921 milliós akkori népesség mintegy 14,8 százaléka. Bécsben tehát a lakosság nagyjából minden hetedik tagja muszlim volt.
Asszimiláció vagy párhuzamos identitás?
A probléma azért vált jelentőssé, mert éppen a tömeges bevándorlás miatt a jövevények nem kényszerülnek rá az alkalmazkodásra, az újabb és újabb hullámokban érkező bevándorlók sok nyugati nagyvároshoz hasonlóan már kulturális enklávékat találnak Bécsben, ahol eredeti életmódjukhoz hasonlóan, hazai szokások szerint élhetnek.
Ugyanakkor az osztrák integrációs adatok valamiféle kettős kötődést mutatnak. A 2026-os felmérésben a bevándorlók 75 százaléka mondta azt, hogy Ausztriához tartozónak érzi magát, miközben 46,8 százalékuk saját származási országához is kötődést érzett. A török származású bevándorlóknál 75,6 százalék érezte magát Ausztriához tartozónak, 46,2 százalék pedig származási országához is kötődött és mindössze 3 százalék mondta azt, hogy kizárólag a származási ország életformáját részesíti előnyben.
A bevándorlás tehát egyelőre nem mutat a teljes asszimiláció irányába. Gyakoribb a kettős vagy többszörös identitás kialakulása. Aki Bécsben született török szülők gyermekeként, lehet egyszerre osztrák és török. Lehet egyszerre európai és muszlim. Lehet valaki számára fontos az osztrák alkotmányos rend, miközben a családi emlékezetben továbbra is él az anatóliai vagy boszniai múlt. És egy ilyen közösség megjelenése az emlékezetpolitikát is átalakíthatja. Vagy átalakítja.
Amikor a múlt új közönséget kap
Egy történelmi emlékmű eredeti jelentése ugyanis nem változik meg feltétlenül – de megváltozhat a közönsége.
1683-ban a bécsi alatt az európai keresztény államok és az Oszmán Birodalom konfliktusa zajlott. Háromszáz évvel később ugyanabban a városban egymás mellett élhetnek katolikus osztrákok, bosnyák származású muszlimok, törökök, szerbek, szírek és lengyelek és persze magyarok. Azaz nagyjából itt van minden nép, amelynek fiai 1683-ban itt megütköztek egymással. Még az is lehet, hogy a csatában résztvevők vér szerinti leszármazottjai is akadnak közöttük.
Ezért egy szobor, amely korábban egyszerűen egy katonai győzelem emléke volt, új kérdéseket vet föl, legalább is a bécsi városvezetés szerint: Ki győzött le és kit? És kik nézik ma ezt az emlékművet? Mindannyian tudjuk, hogy az emlékművek nem a múltról szólnak. A migráns közösségek számára azt is kifejezhetik, ki tartozik a nemzethez, ki jelenhet meg annak történetében, és milyen történetet tekintenej közösnek az együtt élők.
Persze tegyük hozzá, elég nehéz közösnek tekinteni egy olyan történetet, amelyben pusztítva, rombolva megjelenik egy agresszív hódító, és megpróbálja térdre kényszeríteni, kirabolni, szolgaságba vetni a kétségbeesetten védekező polgári közösséget.
A bevándorlás megváltoztatja Európa emlékezetét
A múlt átértelmezése nem pusztán az iszlám bevándorlás következménye. A harmadik világból érkezőnagyarányú migráció előidézte Európa gyarmati és rabszolgatartó múltjának újraértékelését. Míg korábban a gyarmatosítást elsősorban civilizációs mozgalomnak gondolta Európa, s azt hangsúlyozta, hogy az elmaradott népeket fölemelte a kulturális és gazdasági szerveződés magasabb fokára, addig manapság inkább a kolonializáció elnyomó, hódító, kizsákmányoló jellege kerül reflektorfénybe.
A folyamatnak több, egymással összefüggő forrása van: antirasszista mozgalmak, posztkoloniális történetírás igényei, a volt gyarmatok társadalmainak és diaszpóráinak fellépése, és persze a bevándorlás, amely sok korábbi gyarmatosító országban megnövelte azoknak a társadalmi csoportoknak a jelenlétét és politikai súlyát, amelyek családi vagy közösségi emlékezete az gyarmati lakosság múltja felől néz a jelenre.
Franciaországban például Jean-Baptiste Colbertnek, XIV. Lajos pénzügyminiszterének szobra vált vitatottá. Colbert szerepet játszott a Code Noir kialakításában, amely a francia gyarmatok rabszolgaságának szabályozását is tartalmazta. 2020-ban a szobrot vörös festékkel fújták le, és a rabszolga-tömegek leszármazottai is követelték a közterületi emlékezet újragondolását. Belgiumban II. Lipót emlékművei kerültek célkeresztbe. A kongói diaszpóra már évtizedek óta foglalkozott a belga gyarmati múlttal, 2020-ban azonban tömeges demonstrációk követelték a király szobrainak eltávolítását.
Nagy-Britanniában a bristoli Edward Colston-szobor 2020-as ledöntése váltott ki országos vitát a rabszolgatartásból meggazdagodott történelmi személyiségek emlékezetéről. Hollandiában pedig Jan Pieterszoon Coen, a holland gyarmati terjeszkedés egyik kulcsfigurájának szobra körül alakult ki vita…
Csakhogy miközben a bécsi önkormányzat a nyugat-európai példákra mutatva igyekszik a békés együttélés lehetőségét kidomborítani, az adott történelmi esemény kapcsán, a valóságban éppen a török birodalom volt a hódító, és Bécs a népe az áldozat.
És mi történne Magyarországon?
Érdemes végig gondolni a kérdést magyar szemmel is. A hazai történelmi emlékezetének jelentős része ugyanis éppen az oszmán hódoltság, a török háborúk és a keresztény Európához való tartozás történetére épül. Nemcsak a középkori és kora újkori történetírás és irodalom gyökerezik a török háborúk valóságában, de a romantika számos fontos műve, vagy az ifjúsági irodalom legizgalmasabb alkotásai is ebből a múltból merítenek.
Érdemes föltenni a kérdést: Ha Magyarország egyszer olyan mértékű iszlám bevándorlást fogadna, mint Nyugat-Európa, s ennek következtében a muszlim lakosság több százezres vagy akár milliós közösséget alkotna, vajon megváltozna-e a magyar történelmi emlékezet?
Lehetséges, hogy a tananyagban nagyobb hangsúlyt kapna az Oszmán Birodalom saját történelmi perspektívája? A török hódoltságot nemcsak magyar nemzeti tragédiaként, hanem az oszmán történelem részeként is tanítanák? A tankönyvekben több szó esne a muszlim civilizáció tudományos, művészeti és kulturális teljesítményéről és kevesebb arról a rettenetes pusztításról, amelyet a magyar lakosságnak el kellett szenvednie a hódoltság idején? Az emlékműveket pedig egyre gyakrabban kísérnék olyan magyarázó táblák, amelyek több nézőpontot mutatnak be, vagy eleve megjelenítenék a hódító szempontjait? És vajon odáig is eljuthatnánk, hogy „iszlamofób” jellege miatt ki kerülne az iskolai kötelező irodalomból az Egri csillagok?
Bizony, mindez elképzelhető. Sőt részben már valóság, mint ahogy azt látjuk például szigetvári Szulejmán-Zrínyi emlékmű esetében.
A bécsi Sobieski-szobor története fontos magyar tanulságot is kínál: a bevándorlás nem egyszerűen új embereket hoz egy országba. Új emlékezeteket, másféle családi történeteket, eltérő vallási hagyományokat, korábban ismeretlen történelmi sérelmeket, a mi nagyjainkkal szemben felmagasztalt hősöket és áldozatokat, másfajta eszméket és másfajta célokat.
Bécs nem állít emléket megmentőjének…