Magyar Péter a Fidesz által hagyományosan megtartott Polgári Piknikkel egyidejűleg tartott rendezvényt Kötcsén. Előbbin több újságírót is inzultus ért. A szimpatizánsok nem ragadták meg az alkalmat némi önreflexióra, a „szeretetországot” ígérő párt hívei a Facebook-felületek kommentmezőiben cunamiszerűen élték ki agresszív késztetéseiket. Nem elszigetelt trollok esetéről van szó, hanem visszatérő mintázatról: a másként gondolkodó újságírók és közszereplők következetes megalázásáról, elnémításáról és – nem egyszer – a fizikai bántalmazás normalizálásáról. Dehumanizálás erőszakfantáziák, egzisztenciális ellehetetlenítés ünneplése. Miközben a politikai kommunikáció a szeretetről és szelídségről beszél, a gyakorlat a véleményterror nyers mechanizmusait mutatja. Azt pedig, hogy mindez hova vezethet, Charlie Kirk amerikai politikai kommentátor meggyilkolása mutatta meg, amely szintén nem maradt visszhang nélkül a közösségi médiában.
Annak érdekében, hogy közelebbről megismerkedjünk e szubkultúra online magatartásával érdemes szemügyre venni néhány kommentet, amely Császár Attila élő bejelentkezéséről szóló facebook poszt alatt keletkezett.
Itt a belépőszint a dehumanizáció. A „féreg” címke nem trágárság a trágárság kedvéért, hanem nyelvi technika: leveszi az emberi státuszt a célpontról, és átkapcsolja az olvasót egy olyan kódra, ahol nem egy állítással vitatkozunk, hanem egy „kártevőt” utasítunk rendre. Ez kinyitja az ajtót a következő lépcső felé, mert ha a másik „nem teljes értékű ember”, akkor a vele szembeni túlkapás könnyebben igazolható. Innen egyenes út vezet a fizikai cselekvésre buzdító mondatokhoz.
A tárgyiasítás itt már totális: „szarkupac”. A nyelvi sorrend nem véletlen: előbb a személyt csomagolja át hulladékká, aztán erre mondja rá a pofon kívánását. A mechanizmus egyszerű: ha nem ember, akkor nem jár neki az embernek kijáró bánásmód. Ez a retorika húzza lejjebb a gátat a tényleges agresszió előtt, és közben tapsot is kap a saját táborban.
A sajtó fizikailag elnémított testként jelenik meg, a „parazita” kulcsszóval megerősítve a dehumanizálást. Ez nemcsak egy ember ellen irányuló támadás, hanem a nyilvánosság ellen: a kérdezés, a kontroll, a számonkérés mint olyan válik „fertőzéssé”, amit erővel kell eltávolítani. A kép erőssége abban áll, hogy cselekvést és testrészt kapcsol össze – ez a fajta vizualitás különösen erős cselekvéskésztetést vált ki a közegben.
Ez a végpontja a dehumanizációs ívnek: az ember kifejezetten kártevővé válik, amelyet „természetes” mozdulattal el lehet pusztítani. Aki pondrót tapos, nem morfondírozik erkölcsi dilemmákon – pontosan ezért hatásos ez a metafora. Ilyen mondat mellett a tényleges fizikai bántás nem rendkívüli gesztusnak, hanem „rendet tevő” reflexnek látszik.
Itt már semmi ködösítés: konkrét, végrehajtható ütésre buzdít, és mindezt szexuálisított és állatias megalázással csomagolja. A mondat egyszerre választ fegyvert (orrba ütés) és jelöl ki az ezt nyilván megérdemlő ember alatti célpontot („barmok”), így a hallgató fantáziáját a lehető legkonkrétabb pályára teszi. A közösségi visszacsatolás ilyenkor jellemzően jutalmaz: a „keménység” státuszt ad, ami lefelé viszi a norma küszöbét.
A triviális, odavágós hang azért veszélyes, mert a bántalmazást úgy teszi hétköznapivá, mintha legyet csapnánk le. Nincs benne indoklás, nincs felvezetés, „csak legyen meg”. Ez a minimalista agresszió azt üzeni: a fizikai fájdalom kiosztása a vita elfogadott eszköze. És pontosan az ilyen „könnyű” mondatokból lesznek a lökdösések, pofonok a terepen.
A csoportnyomás nyelve: nem egy ember „megoldása”, hanem kollektív felhívás. A kérdésnek álcázott buzdítás csökkenti az egyéni felelősség érzetét („más is így gondolja”), miközben megteremti a „ki lesz az első?” dinamizmust. A tömeghelyzetekben ez a szerkezet gyorsan átfordul tényleges cselekedetekbe.
Itt lép be a társas jutalmazás: az erőszakhoz tiszteletet, elismerést rendel. Aki bizonytalan, az ilyen sorokból azt tanulja meg, hogy a bántalmazás „menő” a saját közösség szemében. A dicséret kilátásba helyezése nem a vita hevét tükrözi, hanem normát épít: az agressziót teszi kívánatossá.
A normalizálás passzív-agresszív verziója: nem azt mondja, hogy helyes lenne az ütés, hanem azt, hogy „még meg is úsztad”. Ez lényegében utólagos felmentés az erőszaknak, és előzetes ígéret a következő alkalomra. A mondat mögötti üzenet: a fizikai bántás belefér, csak „most nem történt meg”.
Ez a halálos kimenetelű erőszak kimondása. A politika itt már nem vitatér, hanem „különítményes” logika: a másik életének kioltása válik a „végső megoldássá”. Az ilyen mondatok történetileg sosem maradnak következmények nélkül, ha a közösségi ellenállás gyenge – pontosan ezért vörös vonal.
A jogállamról oly szívesen papolók nem a törvényben bíznak, hanem a jogon kívüli megtorlásban. A börtönön belüli erőszak kívánása nem igazságot, hanem bosszút keres, és ezzel a „büntetés” fogalmát keveri össze az erőszak örömével.
A totális dehumanizálás az érvelést teljesen kiiktatja. Nem állít semmit a cselekedetekről, a következményekről vagy a közérdekről, csak a személy totális megsemmisítését célozza a szavak szintjén. Az ilyen mondatok funkciója az, hogy az azonosuló közösség „együtt gyűlölhessen”, és ezzel megerősítse saját identitását – az érvek rovására.
Itt az egzisztenciális ellehetetlenítés a cél. A vitát nem intellektuálisan akarja „megnyerni”, hanem az ellenfél életfeltételeinek elvételével. Ez a deplatformálás durva formája: a másik hangját nem cáfolni, hanem elnémítani kívánja – félelemmel, megélhetési nyomással.
Ez már gyilkosságot sugalmazó „jótanács”, amely minden határt átlép. Nem „kemény beszólás”, hanem az önártalom felé lökő megfélemlítés. Közösségi térben különösen súlyos, mert gyakran kiszámíthatatlan következményekkel járhat a célpont mentális állapotára nézve.
A fenti idézetekből jól kirajzolódik egy eszkalációs lépcső. Az első fok a dehumanizáció („féreg”, „szarkupac”, „parazita”, „pondró”), amely eltünteti az empátia alapját. Erre épül a kézzelfogható fizikai felhívás, amelyből következik az erőszak normalizálása, vagyis az erkölcsi gátak közösségi lebontása. A spirál végén pedig a megsemmisítés különböző formái állnak: a halálos erőszak kimondása, a jogon kívüli megtorlás óhaja, illetve enyhébb esetben az egzisztenciális ellehetetlenítés („ne legyen se munkája, se pénze”), a legdurvább esetben az önártalom sugalmazása. Mindez nem „véletlen komment”, hanem minta: a platformok visszacsatolása (reakciók, nevető emojik) rendre a legkeményebb sorokat tolja feljebb.
Az sem véletlen, hogy a célpontok között kiemelt helyen állnak az újságírók. A sajtó szabad kérdezése a demokrácia egyik minimális működési feltétele – akkor is, ha kényelmetlen kérdések hangzanak el. A kommentelő logika viszont sokszor úgy szól: a sajtószabadság addig érték, amíg a kormányt kritizálják, onnantól kezdve, hogy egy ellenzéki politikusnak tesznek kellemetlen kérdést, a kérdező provokátor. Ez a kettős mérce a kötcsei lökdösődős ügyben látványosan megjelenik: Ruszin-Szendi Romulusz, a Tisza Párt szakértőjeként fellépő volt vezérkari főnök a felvételek tanúsága szerint többször is eltaszította a Mandiner riporterét; az esetről több médium közölt anyagot, feljelentés is született, majd utóbb magyarázatok és relativizálások érkeztek a Tisza oldaláról. Tessék végiggondolni a kontrollkérdést: mit szólnának ugyanezek a kommentelők, ha Orbán Viktor meglökdöste volna Fábián Tamás újságírót a templom előtt? Bizonyára világvégét kiáltana minden magára valamit adó ellenzéki véleményvezér. Ha viszont „a mi emberünk” teszi, akkor „csak odébb tolta, mosolyogva”, „provokáció volt”, „ne fújjuk fel”. Az erkölcsi magas ló és az aljasság kéz a kézben sétál, amikor az identitás felülírja a közös normát.
Van persze, aki erre legyint: „ez csak Facebook, a valóságban nem így beszélünk”. A baj az, hogy a digitális tér tárgyiasult valóság: szerkesztőségek, politikusok, közhivatalok az online hang alapján hoznak döntéseket, közönségbázisok erre szerveződnek. Európai szervezetek évek óta jelzik, hogy a sajtó elleni online zaklatás – fenyegetések, lejáratás, tömeges megfélemlítés – rendszerszintű probléma, amely teret nyit a fizikai atrocitásoknak is. Itthon a kötcsei hétvége után a rendőrséghez bejelentések is érkeztek; a történtek kezeléséről viták folytak. Ezek a tények jelzik: a „komment csak komment” önfelmentés ma már nem áll meg.
A vita minimumának kimondása nem bonyolult. Kormánykritika: legitim. Kellemetlen kérdés: legitim. Sértegetés, dehumanizálás, egzisztenciális tönkretétel ünneplése, fizikai bántalmazás mentegetése: nem legitim. A politikai közösség érettsége azon mérhető le, hogy ezt a különbséget képes-e a saját térfelén is érvényesíteni. A „szeretetország” ebben az értelemben próba: ha komolyan gondolják, nem fér bele, hogy a tábor kommentfalain a „takony”, a „féreg” és a „rohadjon meg” legyen a köznyelv. Ha komolyan gondolják, nem fér bele, hogy egy újságíró bántalmazását relativizálják. A sajtó munkája nem ok a lökdösésre, a más vélemény pedig nem ok az embertelenségre – soha, senki részéről.
Mindez nem „kormánybarát” vagy „ellenzékbarát” álláspont, hanem a civilizációé. De ha valaki mégis politikai mércét keres: a képernyőképekből kirajzolódó valóság azt mutatja, hogy a TISZA-támogatói terében ma túlságosan könnyen csúszik át a vita gyűlöletbe, a gyűlölet pedig cselekvésbe.
Pár nappal a kötcsei események után aztán dermesztő illusztációját láthattuk annak, hova vezethet a pszicho-patologikus gyűlölködés. Charlie Kirköt, a Turning Point USA 31 éves alapítóját, az amerikai konzervatív mozgalom egyik legismertebb és legmegosztóbb figuráját egy egyetem kampuszán lőtték le. Az eset önmagában is tragédia, de ami utána következett, az legalább annyira dermesztő. A gyilkosság hírére a közösségi médiát szinte azonnal, elementáris erővel árasztotta el nemcsak a gyász és a döbbenet, hanem a káröröm és a nyílt ünneplés. A halálhír egyfajta lakmuszpapírként mutatta meg, hogy a politikai polarizáció elért egy olyan szintet, ahol nincs határ. A politikai ellenfél halálán érzett öröm nem egyedi kilengés, hanem a tudatos gyűlöletkeltés logikus végpontja. Ez a jelenség, a morális felsőbbrendűség álarca mögül előbukkanó frusztrált vérszomj, félelmetes pontossággal mutat rá azokra a veszélyes folyamatokra, amelyek a magyar belpolitikát is mérgezik.
Hogy mennyire releváns a tragikus esemény a magyar közbeszéd kapcsán, jól mutatják a gyilkosságra adott magyar reakciók. Nemcsak a hatásmechanizmus azonos, az eset maga is megihletett jó pár önjelölt véleményvezért. Noha a legtöbb kommentelő tudása maximum a megfelelő helyről beszerzett rosszindulatú leegyszerűsítésekből állt, szükségét érezték, hogy a “náci” halála kapcsán bizonyítsa antifasizmusát. A képernyők névtelenségébe burkolózva az egyének egy olyan törzsi gyűlölet részeseivé válnak, ahol a politikai ellenfél halálának ünneplése egyfajta beavatási szertartás, a csoporthoz való tartozás bizonyítéka. A logika egyszerű: aki politikailag a másik oldalon áll, az nem ember, akinek az élete számít, hanem egy kiirtandó probléma. Az empátia teljes hiánya, a halott ember fiát emlegető posztok alatti gúnyolódás mind azt mutatja, hogy a politikai gyűlölet felülírt minden alapvető emberi normát. A felelősség áthárítása, az áldozathibáztatás kifinomult formái – miszerint Kirk megosztó retorikája maga provokálta ki a halálát – csupán intellektuális köntösbe bújtatott önfelmentés.
Bizonyos szempontból ez a komment jutott a legmélyebbre, Kirk gyerekeit általában inkább figyelmen kívül hagyták a kárörvendő moralisták, ez a szerző azonban nem kívánt félmunkát végezni a gyűlölködésban.
A magyarországi erőszakos légkör nem a semmiből jött létre. Évek óta tartó tudatos politikai építkezés eredménye, amelynek elméleti alapjait már egy évszázaddal ezelőtt lefektették. A politikai baloldal és újabban a Tisza párt is arra a Carl Schmitt által leírt barát-ellenség logikára épít, ahol a politika lényege nem a közügyek vitele, hanem a végső, egzisztenciális harcra való felkészülés. Ebben a gondolkodásban a politikai ellenfél nem egy versenytárs, akivel vitatkozni kell egy közös játéktéren, hanem egy egzisztenciális ellenség (hostis), akinek puszta léte is fenyegeti a saját csoportunk életformáját, ezért le kell győzni, el kell távolítani, meg kell semmisíteni. Ez a szemlélet gyökeresen ellentétes a demokrácia eszméjével, amely a vitára, a kompromisszumra és a másik fél méltóságának elismerésére épül.
A balliberális ellenzék évek óta dolgozik az abszolút ellenség megalkotásán. A Demokratikus Koalíció és Gyurány Ferenc retorikája az „Orbán-rendszert” nem politikai ellenfélként, hanem egy lebontandó, bűnöző „maffiaállamként” kezeli. Ez a logika egyenes úton vezet el a dehumanizációig. Amikor egy politikai közösség szavazóit „rémisztő képződménynek” (Niedermüller Péter) vagy „patkányoknak” (Bangóné Borbély Ildikó) nevezik, akkor megfosztják őket emberi mivoltuktól. A patkányt pedig irtani kell, nem vitatkozni vele. Ez szintén a schmittiánus ellenségképzés kategóriájába esik, akinek puszta léte is fenyegetés. Ehhez a stratégiához tartozik a jobboldali szavazók intelligenciájának, önálló gondolkodásának megkérdőjelezése is, amikor agymosott, megtévesztett tömegként festik le őket. Aki így gondolkodik, az már felkészítette a saját lelkét arra, hogy egy napon egy politikai gyilkosság hírére ne a döbbenet, hanem a megkönnyebbülés legyen az első reakciója.
A Tisza Párt megjelenése ezt a logikát nem felülírta, hanem egy új, még veszélyesebb szintre emelte. Magyar Péter stratégiája a barát-ellenség logika mesteri alkalmazása: újrarajzolta a harcvonalakat, ahol a tiszta nép áll szemben a teljes korrupt elittel. A kritikus média elleni agresszív, megfélemlítő fellépés szintén az ellenségképzés része. Aki kérdez, az az ellenséges elit része, áruló, akit ki kell iktatni a közösségből. Ez a klasszikus szektaépítő mechanizmus elszigeteli a híveket a külső információktól, és egy olyan visszhangkamrát hoz létre, ahol a vezető igazsága megkérdőjelezhetetlen. Ez a stratégia számolja fel a sajtószabadság és a párbeszéd maradékát is, létrehozva egy befelé forduló, fanatikus ”ellentörzset”, amelynek tagjai számára a vezető kritikája szentségtörés, az ellenséggel szemben pedig minden eszköz megengedett.
A magyar folyamatok tükrében már jobban érthető az amerikai helyzet erőszakossága. A Charlie Kirk meggyilkolását övező gyűlölet nem elszigetelt jelenség, hanem az amerikai Demokrata Párt és a progresszív véleményformálók által évek óta folytatott uszító retorika egyenes következménye. A politikai ellenfeleiket következetesen nem más nézeten lévő polgártársaknak, hanem egzisztenciális fenyegetésnek állítják be. A konzervatív szavazókat „szánalmasak gyülekezetének” nevezték, a republikánus politikusokat és szavazóikat pedig rendre fasisztának, a demokrácia sírásójának és a nemzet ellenségének bélyegzik. A politikai programokat és törvényjavaslatokat apokaliptikus nyelvezettel támadják, mintha minden egyes politikai nézeteltérés a nemzet halálához vezetne. Ez a nyelvezet kiemeli a politikai ellenfeleket az emberi közösségből, és olyan veszélyes kártevőkként festi le őket, akiknek eltávolítása a nemzet érdeke. Amikor a vitát felváltja a morális kiátkozás, onnantól megnyílik az út a fizikai erőszak legitimálása felé. A Charlie Kirk elleni halálos merénylet, és a Donald Trump elleni gyilkossági kísérlet is ebben a gyűlölettel átitatott közegben fogant. Amikor a szavakból fegyverek lesznek, onnantól kezdve az élet nem jelent semmit.
Védte Izrahell népirtó államát, védte a tömeggyilkosságot és a gázaiak tömeges elűzését, amikor az egész épelméjű világ elítélte azt.
A gonosz nem érdemel irgalmat.
Jó, hogy az a démon elment.”
A Charlie Kirk meggyilkolását övező ünneplés és a magyar baloldal dehumanizáló retorikája tehát elvi szinten és a konkrét kommentek szintjén is találkozik.. Mindkettő ugyanabból a gyökérből táplálkozik: abból a politikai logikából, amely a vitát kiirtja, az ellenfelet pedig egzisztenciális fenyegetésnek tekinti. A politikai gyűlölet egy olyan világot hoz el, ahol az emberi méltóság elveszíti értékét, és ahol a politikai győzelem egyetlen mércéje az ellenség eltüntetése. Amikor a közös emberi alap, a másik fél méltóságának tisztelete eltűnik, a párbeszéd lehetetlenné válik, és már csak a puszta erő marad. A magyar választóknak fel kell ismerniük, hogy ez a gyűlölet – bárhonnan is eredjen – nem a megoldás, hanem maga a katasztrófa. A tét nem kevesebb, mint a békés polgári együttélés jövője.