A Telex az ajánlóívek gyűjtéséről szóló cikkében azt a benyomást kelti, mintha kizárólag a kormánypárti kommunikáció hitelessége lenne vizsgálatra érdemes, miközben az ellenzéki oldalon elhangzó, ugyanúgy ellenőrizhetetlen állítások csupán mellékesen jelennek meg. A lap etikai kódexe azt írja: “Pártatlanok és objektívek vagyunk.”, ám az elemzés súlypontjai, hangsúlyai és elhallgatásai mást sugallnak. A kérdés nem az, hogy léteznek-e jogilag hiteles végszámok, hanem az, hogy a Telex miért alkalmaz eltérő mércét ugyanabban a témában.
A Telex az ajánlóívek gyűjtésével kapcsolatban megjelent cikkében szinte teljes egészében arra koncentrál, hogy a kormánypártok által kommunikált aláírásszámok miért nem tekinthetők hitelesnek. Már a cím – „Nem létező számok alapján hirdetett győzelmet az ajánlásgyűjtés után a Fidesz” – egyértelműen kijelöli az értelmezési irányt: a cikk nem általános elemzés, hanem célzott cáfolat.
Az első és legszembetűnőbb probléma a szelektív szigor alkalmazása. A Telex az egyik oldalon részletes, több bekezdésen át tartó elemzésben bontja ki, miért nem tekinthetők jogilag hitelesnek a kormánypárti állítások, miközben a másik oldalon ugyanezt a kérdést egyetlen félmondattal intézi el. Magyar Péter adatainak hitelességére mindössze ennyi jut az utolsó bekezdésben: „aminek a valóságtartalmát egyébként ugyanúgy nem lehet ellenőrizni”. Ez a megállapítás önmagában igaz, ám a súlytalansága éles kontrasztban áll a kormánypárti számokkal szemben alkalmazott módszertani alapossággal.
Különösen visszás mindez annak fényében, hogy a Telex etikai kódexe szerint a lap „pártatlan és objektív”, valamint „kerüli a dolgok leegyszerűsítését”. Ehhez képest a cikk terjedelmének nagyjából háromnegyede a Fidesz állításainak hiteltelenítésével foglalkozik, miközben Magyar Péter kijelentései nem esnek át hasonló vizsgálaton. Sőt, a cikk végén egy újabb Magyar Péter-idézet erősíti a narratívát, amely már „300 ezer aláírásról” beszél – ezt a számot a lap mindenféle kritikai megjegyzés nélkül közli, holott ennek ellenőrizhetősége semmivel sem nagyobb, mint a korábbi állításoké.
A Telex érvelése végig a választási törvény logikájára épül, hangsúlyozva, hogy a Nemzeti Választási Iroda csak az induláshoz szükséges 500 ajánlást vizsgálja. Ez jogilag helytálló, politikailag azonban félrevezető. A jogi küszöb átlépése nem azonos a politikai teljesítménnyel. A valódi kérdés nem az, hogy ki teljesítette a minimumfeltételt, hanem az, hogy melyik politikai szereplő mekkora mozgósítási kapacitást tudott felmutatni.
Ebből a szempontból különösen problematikus, hogy a cikk elhallgatja az arányok jelentőségét. Bár a pontos aláírásszámok nem ismertek, a leadott ajánlóívek száma igen: a Fidesz körülbelül 24 500, míg a Tisza Párt nagyjából 13 800 ívet adott le. Ez közel kétszeres különbség. Ez az eltérés akkor is értelmezhető politikai indikátor, ha nem tudjuk az ívek pontos telítettségét. Az azonos szabályok és határidők mellett keletkezett adatok összehasonlíthatók, még ha nem is teljesen pontosak.
A politikában ráadásul ritkán állnak rendelkezésre tökéletesen hitelesített végszámok. Tüntetések létszámát becsüljük, közvélemény-kutatások hibahatárral dolgoznak, részvételi hajlandóságot közvetett adatokból vezetünk le. Ezek a számok soha nem százszázalékosak, mégis elemzések és politikai következtetések alapjául szolgálnak. Éppen ezért feltűnő, hogy a Telex – amely más ügyekben rendszeresen él ilyen becslésekkel – most teljes egészében elutasítja ezt a megközelítést.
A cikk második alapvető problémája a fókusz tudatos beszűkítése. Nem kétoldali fact-checkről van szó, hanem egyoldali cáfolatról. A Fidesz állítása a cikk központi tárgya, Magyar Péter kijelentése pedig csupán mellékszál, amelynek szerepe kimerül abban, hogy formálisan elkerülje az elfogultság vádját. Ez formális szimmetria, nem tartalmi egyensúly. Kimondja, hogy mindkét állítás ellenőrizhetetlen, de csak az egyiket bontja ki nagyfokú alapossággal.
A Telex ajánlóíves cikke nem attól válik problémássá, hogy kritikus a kormánypárti kommunikációval szemben, hanem attól, hogy ezt a kritikát nem alkalmazza következetesen. A jogi precizitás mögé bújva politikai kérdéseket egyszerűsít le, miközben az ellenzéki oldalon elhangzó, ugyanúgy ellenőrizhetetlen állításokat alig érinti. Így az olvasó nem teljes képet kap, hanem irányított értelmezést. Ha a lap valóban ragaszkodik ahhoz, hogy pártatlan és objektív legyen, akkor az ilyen cikkek szerkesztési gyakorlatát hozzá kellene igazítania – különben a megfogalmazott elv és a tartalom továbbra is egymásnak feszül majd.