A Kontroll.hu friss cikke a közszolgálati média “főnöki sorvezetőiről” ír, kiemelve, hogy: „Rogánék sorvezetőt adnak a közmédiában” – ami újabb fejezetet nyit a magyar közszolgálati média kritikus megítélésében. Ez az utóbbi 35 év egyik visszatérő vádjának újabb példája, mely szerint a közmédia nem a társadalom tájékoztatását szolgálja, hanem a hatalom szócsöveként működik. Elemzésünkben korszakokra bontva vizsgáljuk meg, hogyan jelent meg ez a kritika a rendszerváltás óta, a mindenkori kormányzattal szemben.
A történet kezdete a rendszerváltás utáni első kormányokkal indult, ahol máris kirajzolódott a politikai befolyás kockázata. A rendszerváltás utáni első kormány médiapolitikáját a „médiaháború” és a politikai befolyásolási törekvések határozták meg. Az Antall– és Boross-kormány idején a közszolgálati híradókban 1993 őszén kutatások szerint a politikai hírek 84%-a kormánypárti szereplőket mutatott, míg az ellenzék csak 16%-ban kapott szót (Bajomi-Lázár – Monori, 2007). A kormányzati befolyásgyakorlás és a média-elit kormányközeli átszervezése szakmai tiltakozást és ellenzéki kritikákat is kiváltott, ezek közül talán a taxisblokád volt a legismertebb esemény (Bajomi-Lázár, 2017). A politikai nyomásgyakorlás hosszabb távon is rányomta bélyegét a médiarendszer szerkezetére és megítélésére.
A korszak megalapozta a politikailag megosztott, később polarizáltnak nevezett médiatér kialakulását. A jobboldal szerint a közmédia az MSZMP hatalmi átmentésének köszönhetően baloldali befolyás alatt maradt, míg a baloldal kormánypárti irányítással vádolta a sajtót. A konszenzussal kinevezett, ám idővel a kormány számára kényelmetlenné váló vezetők leváltása és új, a kormányzathoz közel állónak tartott személyek kinevezése már ekkor felszínre hozta az intézményi függetlenség korlátainak kérdését.
A Horn-kormány sem tudta vagy akarta felszámolni ezt az örökséget – sőt, több ponton rá is erősített a korábbi gyakorlatokra. A Horn-kormány sem szakított a közmédia politikai befolyásolásának gyakorlatával. A hatalomváltást követően új vezetők kerültek a közmédia élére, és mintegy 170 dolgozót bocsátottak el (Bajomi-Lázár, 2017). Ugyanakkor a médiatörvény 1996-os elfogadása intézményi kereteket próbált teremteni a pártatlanság és az hatalmi kontroll biztosítására. A törvényszintű reformok ellenére a torzítások vádja továbbra is napirenden maradt.
A törvényi előrelépés ellenére a hírműsorok továbbra is erős kormánypárti elfogultságot mutattak: 1996-ban az MTV A Hét című műsorában a kormánypártok domináltak. Bár formailag bővült a pluralizmus, a szakmai kritikák szerint a rejtett torzítás és az elfogult tálalás továbbra is jelen volt.
A váltakozó kormányzati ciklusok újra és újra átrendezték a közmédia belső világát. Az újabb kormányváltással ismét átrendeződtek a közmédia vezetői struktúrái: új vezetők kerültek kuratóriumi pozíciókba, miközben a médiatörvény módosításához nem volt meg a parlamenti többség. Elemzések szerint a közszolgálati híradókban ismét nőtt a kormányzati szereplők túlsúlya: 1999-ben a politikai hírek 76–84%-a kormánypárti szereplőket mutatott (Bajomi-Lázár – Monori, 2007). A kritikus hangok szerint a kiegyensúlyozottság ismét csorbult, bár a törvényi keretek formailag változatlanok maradtak.
A baloldali kormányzat sem tudta kivonni magát a média körüli hatalmi játszmákból. A 2002-ben hatalomra kerülő baloldali kormányok is éltek olyan intézkedésekkel, amelyeket a média függetlensége szempontjából aggályosnak ítéltek. A közmédia előfizetési díjának eltörlése és a postai kedvezmények megszüntetése olyan gazdasági beavatkozásnak tűntek, amelyek hatottak a sajtófinanszírozásra.
Ugyanakkor e korszakban bizonyos decentralizációs folyamatok jelei is megmutatkoztak, legalábbis a felszínen. A médiarendszer részleges pluralizálódása is jellemző volt: Urbán Ágnes szerint a televíziós vélemények 56%-a bírálta a kormányt 2003-ban, 2006-ra pedig az ORTT adatai alapján a kormányzati szereplők aránya 60% körülire csökkent (Urbán, 2006). A kritika ebben az időszakban inkább a háttéralkukra és a reformok elmaradására irányult.
A 2010-es politikai fordulat azonban szerkezeti és intézményi szinten is új korszakot nyitott. A kormányváltást követően új szervezeti modell jött létre: az MTVA egyesítette a közmédiumokat. A hírszolgáltatás központosítása az MTI-vel kapcsolatban szintén aggodalmakat váltott ki a kritikusok között, a független tájékoztatás lehetősége kapcsán. Több tanulmány is úgy értékeli, hogy a közmédia túlnyomórészt a kormány narratíváját közvetíti: Urbán Ágnes szerint a műsoridő 95%-a ilyen tartalommal telik (Urbán, 2016).
Bár az Orbán-kormány tevékenysége jelenleg kiemelt figyelmet kap, a probléma maga nem újkeletű. A rendszerváltás óta minden kormányt értek olyan bírálatok, amelyek szerint a közmédia nem független módon működött, hanem a politikai hatalomhoz igazodott. Bár a befolyásolás mértéke és jellege időről időre változott, a függetlenség kérdése rendre viták tárgyát képezte – függetlenül attól, épp melyik politikai oldal volt kormányon. A Kontroll.hu írása élesen bírálja a jelenlegi Orbán-kormányt, de kritikájuk hangütése inkább illeszkedik a hosszú évek óta ismétlődő vádak sorába, semmint teljesen új jelenségként azonosított probléma-halmazba.