Nemrégiben a G7 online lap “Az egyik legnagyobb hazai kisebbség szenvedheti meg a kormány kampányát” címmel közölt cikket, amelyben olyan meglepő állításokat találunk, mint hogy „az ukrán az egyik legnépesebb nemzeti kisebbség Magyarországon”. Hogy drasztikusan átalakult-e a magyarországi nemzetiségek térképe vagy a szerző így kívánt új árnyalatot hozzáadni saját politikai narratívájához, a megfelelő irányba terelgetve olvasóit, akkor tudjuk megállapítani, ha helyre tesszük a cikk által használt fogalmakat. Hogy eldönthessük ez a hangzatos állítás megállja-e a helyét, először nyilvánvalóan tisztában kell lennünk a nemzeti kisebbség fogalmával, ahogy azt sem árt pontosítani, mit jelent a nemzeti identitás, miért fontos az az adatfelvételi eljárás, amit a statisztikai hivatal kidolgozott.
A cikk szerzője, Jandó Zoltán előbb bemutat egy „A magyartól eltérő állampolgárságú lakosság Magyarországon” című KSH-táblázatot, amelyből kiderül, hogy kb. 36 ezer ukrán állampolgár él nálunk, majd bemutat egy másik KSH-táblát, amelynek címe „A magyartól eltérő nemzetiséghez tartozó lakosság Magyarországon”. Ezen azt láthatjuk, hogy 2022-ben 24 615 ukrán élt hazánkban. Jandó Zoltán ezután kifejti, hogy „a népszámlálás óta ráadásul az itt tartózkodó ukránok száma egész biztosan nőtt. Az Unicef szerint 2024 őszén több mint 61 ezer menekült ukrán állampolgár tartózkodott az országban, közülük több mint 47 ezren igényeltek ideiglenes védelmet. Nagyjából ugyanekkor egy 70 ezres becslés is érkezett.” Tehát, vonja le a következtetést a statisztikusi babérokra törő szerző „jelenleg az ukrán az egyik legnépesebb nemzeti kisebbség Magyarországon.”
Jandó azonban szemmel láthatóan összekever néhány dolgot. Ha ugyanis az ideiglenesen hazánkban tartózkodó külföldieket nemzetiségnek tekintjük, akkor könnyen arra a következtetésre juthatunk, hogy a hetedik kerületben bóklászó angol legény-és leánybúcsúztató közösség a legnagyobb nemzeti kisebbség. (Valójában persze a szlovák, amely 2023-ban 9 millió fővel vezette „az itt tartózkodó külföldiek” listáját, majd következnének a románok 8 millió fővel, az osztrákok 6 millióval, a németek 317 ezer lélekkel és csak ezek után érkeznének az angolok kb. 300 ezer turistával.) De 2015-ben, az akkor még nem kezelt migránsválság csúcspontján bizonyára a szír lett volna a legnépesebb nemzetiség Magyarországon, legalább is a G7 újságírójának logikája szerint.
(És a sok tízezer vendégmunkásról még meg sem emlékeztünk a kisebbségi vonatkozásban, lenne köztük kínai, vietnámi, filippinó…)
Tény, hogy ma Magyarországon ideiglenes védelmében részesülő menekültként, illetve vendégmunkásként összesen mintegy 60-70 000 Ukrajnából érkezett ember él. Tény továbbá, hogy semmilyen statisztika nem készült arról, hogy ők milyen nemzetiségűnek vallják magukat. Jelentős részük bizonyára magyar, illetve ukrán, de lehetnek közöttük, lengyelek, románok, moldovánok, gagauzok, krími tatárok, beloruszok, bolgárok és nagy számban oroszok is. Ennyi féle nemzeti kisebbség él Ukrajnában, ennyi féle nemzet fiai és lányai lehetnek az itt élő ukrán állampolgárok között.
Ha itt maradnának, és nem olvadnának be egy-két nemzedék alatt, akkor idővel valóban nemzetiségként kellene őket számba venni. Egyelőre azonban az itt élő ukrán állampolgárok nem tartoznak a hazai nemzetiségek közé. A 2011-es népszámlálás adatai szerint (saját bevallásuk alapján) 7 396 ukrán nemzetiségű polgár élt Magyarországon. Ami nagyjából az egytizede annak a hetvenezres lélekszámnak, aminek alapján Jandó Zoltán megállapítja: „az ukrán az egyik legnépesebb nemzeti kisebbség Magyarországon”. A valóság Jandó állításának éppen az ellentettje: az ukrán az egyik legkisebb nemzetiség Magyarországon.
Térjünk ki arra is, hogy a szerző láthatóan úgy tekint a nemzetiség fogalmára, ahogy azt a kortárs multikulturális ideológia diktálja: amolyan választható, vállalható vagy éppen mellőzhető érdekes vagy érdektelen családi hagyományként, amiből semmi lényeges nem következik. Kétségtelenül létezik ilyen felfogás, és ilyen felfogás mentén megkonstruált nemzetiség Magyarországon is. A teljes asszimiláción átesett, sem nyelvi, sem kulturális gyökereket nem őrző, a nemzeti hagyomány eleven szokásait már elveszített, (de személyes érdeklődés keretei között újra felfedezhető és elsajátítható szubkulturális jelenségekre fogékony) közösségek vallhatják magukat nemzetiségnek, ha akarják. Ilyenek például a kunok, jászok, örmények, melyek közül azonban csak az örmény tartja magát nemzeti kisebbségnek. Ezekben az esetekben kétségkívül helytálló a Wikipédia Magyarország nemzetiségei című oldalának figyelmeztetése: „az önmeghatározáson alapuló adatok nem a tényleges arányokat vagy az asszimiláció valóságos hullámzását tükrözik, hanem az adott nemzetiségnek a politikától függő önértékelését az aktuális társadalmi miliőben”.
E hullámzás szűrésére dolgozott ki módszert a Központi Statisztikai Hivatal, amely, mint módszer hungarikum, és nem abban az értelemben, amelyben Jandó hivatkozik rá, mintha maga a nemzetiség fogalma volna valami zavaros-magyaros álkategória.
A valóság természetesen a nemzeti önazonosság kérdésében sem az, amit a G7 cikke felvázol. A nemzeti öntudat az európai emberek jelentős része számára ténylegesen megélt kulturális vonatkoztatási rendszert jelent, eleven hagyományokkal, legtöbbnyire egyedi nyelviséggel és valódi közösségként megtapasztalt, nemzetként azonosított rokoni, kapcsolati hálózattal. A nemzeti identitás ilyen módon nem választható érdekesség, hanem fel nem cserélhető, el nem dobható adottságaink egyike.