Nyolc évvel ezelőtt alapította meg Noár néven mozgalmát Molnár Áron színész. Egy hangzatos kampánydallal jelentkezett be akkor az előadó, Ébresztő! címmel, amelynek refrénje így hangzott: “Ébresztő YXZ Generáció! Remélem a tudás számodra reveláció! Legyen megint releváns az edukáció, kezdődjön el közöttünk a kommunikáció!” Az azóta politikai influenszerré avanzsált Noár a napokban így nyilatkozott egy közösségi médiára feltöltött videójában: “Ha meglátom az oldalon, hogy valaki Fidesz-narratívát tol, azt törölni fogom és tiltani fogom.” Cikkünkben visszatekintünk Molnár Áron első kampánydalának szövegére és összevetjük új krédójával.
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a saját közösségi felületén maga határozza meg a játékszabályokat. A kérdés nem ez. Hanem, hogy Noár mostani állásfoglalása hogyan viszonyul ahhoz az erkölcsi üzenethez, amelyet korábban maga próbált beleírni a köztudatba. Amikor valaki a nyilvánosság előtt a tudás, a kérdezés és a párbeszéd fontosságát hirdeti, majd saját felületén az eltérő gondolkodást mutató kommentek tiltásáról beszél, az már nem pusztán moderációs gyakorlat. Olyan kommunikációs iránymutatásról van szó, ami sajnos egyre gyakoribb a választásokhoz közeledve, ezért fontos megvilágítani milyen következménnyel járhat a médiatudatosság aspektusait figyelembe véve, hiszen mindez segíti a véleménybuborékok kialakulását, a csoporton belüli radikalizálódást, a közösségi táborában kisebbségi vélemények elhallgatásával együtt.
Vagyis éppen azokat a szociálpszichológiai mechanizmusokat indítja be, amelyek a demokratikus nyilvánosság beszűküléséhez vezetnek. A mostani állásfoglalást ezért a követők és a közvélemény médiatudatossága szempontjából meghatározó szociálpszichológiai aspektusok felől vetjük össze a kampánydal eredeti célkitűzéseivel — kezdve azzal a szövegrésszel, amely a médiamanipuláció és a párbeszéd kérdését tematizálja.
Nyolc évvel ezelőtt Noár még így fogalmazott: „A tévé ravasz agymosása úgy tűnik roppant jó. Mert rettenthetetlen lelkeden sebet ütött. A realitást mellőző radikális média. Ami egy frontális infó tornádó a köbön. De a párbeszéd hidd el segít átlátni a ködön. Az egyetértés persze nem követelmény, csak az nem téved, ki semmit nem követ el -tény.” A dalszöveg üzenete egyben média-kritika, az információs manipuláció felismerését emeli ki, és a párbeszédek szerepét, ami ellenméreg lehet a manipulációval szemben. A „frontális infó tornádó” ellen akkor még a kommunikáció jelentette a kiutat Noár számára, nem a kizárás.
Ehhez képest a mostani álláspont következménye éppen az, amit a szociálpszichológia csoport-polarizációnak nevez, vagyis ha a közösségből eltűnnek az eltérő vélemények, a tábor homogénné válik, nőnek az indulatok és az álláspontok egyre szélsőségesebbé válnak. Az online platformok algoritmusai ráadásul felerősítik ezt az egyoldalúságot. Így alakul ki a saját médiabuborék, amelyben a „párbeszéd” már csak az azonosan gondolkodók egymásra licitáló megerősítése lehet. Mindez kísértetiesen hasonlít ahhoz a „realitást mellőző radikális médiához”, amelyet Noár nyolc évvel ezelőtt még dalszöveggel krititált. A különbség ma csupán annyi Noár csukja rá az ajtót a saját közösségére — ugyanazzal a lendülettel, ahogyan eredetileg a torzított valóság veszélyeire figyelmeztetett.
Ugyanezt az ellentmondást erősíti a dal egy másik részlete is: „Vagy akarok-e tudni többet arról, ami körbe vesz? Vagy elég ha tudom, hogy reggelire alma lesz? Félek-e a tudástól? Megfélemlít-e? (…) De aki figyel azt akarom, hogy igenis többet tudjon, ne aludjon hanem a tudáshoz sokkal közelebb jusson.” Itt a központi motívum a tudásvágy, a bátorság és mások gondolkodásra ébresztése. A kérdés nyolc éve még az volt: akarunk-e többet tudni a világról?
Az eltérő vélemények tiltása ma azonban nyilván nem információs sokszínűsége melletti kiállásról árulkodik. A tudás-szelekció logikája szerint pedig csak az maradhat majd az oldalon, ami megerősít. A szociálpszichológia ezt megerősítési torzításnak nevezi — az emberek eleve hajlamosak a saját nézeteiket alátámasztó információkat keresni, de itt ezúttal mindez intézményesített és bevallottan történik majd Noár oldalán.
Ráadásul megszűnik a kognitív disszonancia lehetősége is, hiszen a zavaró ellenérv hiányában, nincsen minek ösztönöznie az analitikus, komplex gondolkodást. A dalban feltett kérdés — „akarok-e tudni többet?” — ebben a működésben egyértelmű tagadássá válik. Nem a tudástól való félelemről beszélünk többé, hanem a tudás sokféleségének kizárásáról.
A dal egy harmadik ponton még erőteljesebben érvelt a fogalmi tisztaság és a nyelvi felelősség mellett: „Szeretném ha előbb tisztáznánk egy pár fogalmat, így a gondolat meglátod sokkal könnyebben foganhat. Fontos hogy legyen most arról fogalmad, (…) Hogy milyen hatalma van a kimondott szavaknak. Mert megy a gyűlölködés, csak azt nem érted kik ellen.” Ekkor Noár még a reflexív nyelvhasználat fontosságát hangsúlyozta: a gyűlölet szerinte gyakran fogalmi zavarokból és tisztázatlan kijelentésekből fakad. A megoldást a fogalmak ütköztetésében, a jelentések kibontásában találta még ekkor. Ha azonban az eltérő „narratíva” automatikusan törlendő kategóriává is válik, akkor megszűnik a fogalmi vita lehetősége is. Nincs jelentésütközés, nincs tisztázás, nincs esély arra, hogy kiderüljön, miről is szól valójában egy társadalmi diskurzus. Maga a „narratíva” szó morális címkévé is alakul ugyanakkor, ami ebben az esetben nem csak egy állítást jelöl, hanem hovatartozást.
Noár az új üzenetével tehát a szavaknak épp azt a kifacsarását teszi, amely ellen korábban még tiltakozott és erre azt a párbeszédet azonosította gyógyírként, aminek esélyét pedig kizárja most az oldalán. A másként gondolkodók véleményének “lenarratívázása” pedig a vélemények alakulásában aktiválja a klasszikus mi–ők gondolkodást, együttjár Henry Tajfel társas identitáselmélete alapján a saját csoport felértékelésével, illetve a másik csoport leértékelésével.
A nyilvános tiltás ráadásul normát teremt. Aki látja, hogy bizonyos álláspontok tiltás nélkül nem mondhatók ki, az hallgatni fog — amit pedig Noelle-Neumann a hallgatás spiráljaként írt le. Így lesz némítás néhány év után a válasz a „milyen hatalma van a kimondott szavaknak” kérdésre ugyanattól az influenszertől. A fogalmi tisztázás helyét átveszi a morális besorolás, a párbeszéd helyét a kategorizálás. És éppen az marad el, amit a dal egykor sürgetett, hogy értsük, kik ellen is megy valójában a gyűlölködés — és miért.
Nyolc év távlatából tehát nem pusztán hangnemváltást láthatunk Noár közéleti megnyilvánulásában, hanem logikaváltást. A tudás kölcsönös megosztása, a társadalmi párbeszéd és a szavak reflexív használatát így váltja fel a szűrés, a kizárás és a morális besorolás gyakorlata. A kérdés végső soron nem az, hogy kinek van igaza egy politikai vitában, hanem, hogy hiteles maradhat-e az, aki egykor a párbeszédet nevezte meg a köd ellenszerének, ma pedig maga szab határt annak, hogy mely hangok szólalhatnak meg a térben. Miként lehet valaki egyszerre ébresztőóra és kikapcsológomb?