Egy politikai vezető ritkán egyetlen választási vereségbe bukik bele. Általában nincs egy olyan vasárnap este, amikor még minden rendben van, hétfő reggelre pedig már mindenki csomagol. A politikai gyengülés sokkal inkább olyan, mint amikor egy repedés megjelenik a falon. Az első hetekben mindenki azt mondja, hogy csak vakolathiba. Aztán jön egy második repedés, egy harmadik, és egy idő után már nem arról beszélnek, hogyan kell kijavítani, hanem arról, hogy rendben van-e még maga az épület.
Friedrich Merz most nagyjából ebbe a helyzetbe került. Előbb Szász-Anhaltban szenvedett vereséget a CDU, majd Mecklenburg–Elő-Pomerániában 4,9 százalékkal még a tartományi parlamentből is kiesett, Berlinben pedig elvesztette vezető pozícióját. Merz maga „katasztrófának” nevezte az eredményt, miközben kijelentette, hogy marad kancellár és CDU-elnök, és végigviszi gazdasági, adó- és nyugdíjreformjait. A párt tartományi miniszterelnökei egyelőre nyilvánosan mögé álltak, nyílt vezetőváltási lázadás nincs. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nincs politikai probléma, csak azt, hogy a vereségspirál egyik legérdekesebb pontján vagyunk. Amikor még hivatalosan mindenki támogatja a vezetőt, de már mindenki arról beszél, meddig tarthat ez.
Egy ilyen folyamatnak általában van néhány jól felismerhető szakasza.
Az első a magyarázható vereség. Egy párt elveszít egy tartományt, önkormányzatot vagy időközi választást, és mindenki talál rá helyi magyarázatot. Rossz jelölt, gyenge kampány, népszerű helyi ellenfél, speciális regionális probléma. A központi vezetés ilyenkor még könnyen mondhatja azt, hogy nincs országos következtetés. Németországban különösen kézenfekvő ez, mert a tartományok politikailag nagyon eltérnek egymástól.
A második vereségnél azonban már nehezebb ugyanezt mondani. A harmadiknál pedig maga a magyarázkodás is kezd problémává válni.
Merz esetében ez a pont azért különösen érzékeny, mert a CDU vereségei nem ugyanabban a tartományban, ugyanazzal az ellenféllel és ugyanazon politikai problémák miatt történnek. Szász-Anhaltban az AfD áttörése volt a fő történet. Mecklenburg–Elő-Pomerániában a CDU történelmi mélypontra került, miközben ismét az AfD végzett az élen. Berlinben viszont nem a radikális jobboldal nyert, hanem a Linke, elsősorban a lakhatásra és városi megélhetési problémákra építve. Ha egy párt különböző irányokból kap ki különböző választói csoportoknál, egyre nehezebb azt mondani, hogy egyetlen rosszul sikerült kampányról van szó.
Itt kezdődik a második szakasz. A vereség személyessé válik.
Egy párt sokáig képes elválasztani egymástól a helyi eredményeket és az országos vezetőt. Egy idő után azonban a választási plakátokon már nem a helyi jelöltről, hanem a kancellárról beszélnek. A kampánycsapatok elkezdik óvatosan távol tartani a központi vezetőt a választókerületektől, vagy éppen azt próbálják bizonyítani, hogy a tartományi választás „nem népszavazás Berlinről”.
A Tagesschau szász-anhalti elemzése szerint a CDU helyi aktivistái már ott is azt ismételgették a választóknak: „itt nem a kancellárt választják”. Merz kampánymegjelenéseit pedig kontrollált környezetben tartották. Ez politikailag nagyon beszédes pillanat. Amíg egy pártvezető népszerű, minden helyi jelölt szeretné maga mellett látni. Amikor már magyarázni kell, hogy a választás valójában nem róla szól, a személyes probléma elkezdődött.
A harmadik szakasz a támogató nyilatkozatok időszaka.
Ez elsőre paradoxonnak tűnik, pedig a politikában gyakran éppen akkor kezdenek mindenki számára látványosan támogatást demonstrálni egy vezető mellett, amikor már felmerül, hogy szükség van erre. A CDU nyolc tartományi miniszterelnöke még a mostani választások előtt közös nyilatkozatban állt Merz mögé, és azt kérte, ne legyen személyi vita. Merz környezete ezt egyértelmű támogatásként értékelte.
Ez önmagában természetesen nem jelent közelgő vezetőváltást. De politikailag érdekes jelzés. A stabil vezetők mögött ritkán kell kollektív nyilatkozattal bizonyítani, hogy minden rendben van. Az ilyen dokumentumok egyszerre szolgálnak kifelé fegyelemként és befelé figyelmeztetésként, hogy most még mindenki tartsa a sort.
A valódi probléma általában akkor kezdődik, amikor ez a támogatás feltételessé válik.
A következő szakaszban a vereség már nemcsak a vezető problémája, hanem megváltoztatja az egész párt viselkedését. A képviselők, tartományi vezetők és miniszterek elkezdenek saját túlélésükben gondolkodni. Nem feltétlenül szervezkednek a vezető ellen. Egyszerűen egyre kevésbé vállalják automatikusan a központ minden döntését.
Ez azért veszélyes egy kancellár számára, mert a politikai hatalom nem csak formális pozícióból áll. Abból is, hogy amikor telefonál, a másik oldalon azt gondolják, ő lesz itt két év múlva is. Ha ez a bizonyosság csökken, mindenki óvatosabb lesz.
A potenciális utódok pedig nem feltétlenül támadnak nyíltan, csak egyre többször szerepelnek országos ügyekben.
Merz helyzetét jelenleg tovább nehezíti, hogy a CDU vereségei egy vitatott gazdasági és szociális reformprogram közepén történnek. Adó-, nyugdíj- és egészségügyi reformokat akar végigvinni, miközben az SPD koalíciós partner több ponton fékezi ezt, a Bundestagban pedig a kormányoldal többsége mindössze 12 mandátum. Az AP szerint éppen ezért nemcsak Merz személyes pozíciója kérdés, hanem az is, mennyire marad végrehajtható maga a reformprogram.
Ez a vereségspirál egyik legnehezebb csapdája. Ha a vezető a rossz választási eredmények után visszavonja a népszerűtlen reformokat, azt üzenheti, hogy megijedt és nincs stratégiája. Ha továbbviszi őket, újabb társadalmi konfliktusokat vállalhat. Ha lassít, azt mondják, megbénult. Ha gyorsít, azt, hogy nem hallotta meg a választók üzenetét.
Ettől válik valódi spirállá. Ugyanazok a döntések, amelyek normális politikai helyzetben erőt mutatnának, egy meggyengült vezetőnél már gyengeségként is értelmezhetők.
A brit Theresa May 2017 utáni helyzete jó példa erre. Az előrehozott választást azért írta ki, hogy növelje parlamenti többségét a Brexit-tárgyalások előtt, de elvesztette az abszolút többséget. Ettől még miniszterelnök maradt, és a pártja sem cserélte le másnap. Viszont a politikai tekintélye látványosan csökkent. A Reuters akkori tudósításai szerint a választási kudarc után kabinetjében riválisokat kellett maga mellé emelnie, pártkonferenciája pedig már egy meggyengült vezető képét mutatta.
Ez a vereségspirál egyik gyakori sajátossága. A hivatal megmarad, a hatalom viszont fokozatosan kisebb lesz. A vezető papíron ugyanaz és ugyanazokat a jogköröket gyakorolja. Csak egyre több döntés előtt kell körbenéznie, ki fog vele tartani.
Németországban különösen tanulságos Gerhard Schröder 2005-ös példája. Az SPD több tartományi választást elvesztett, majd Észak-Rajna–Vesztfáliában 39 év után bukott meg a szociáldemokrata vezetés. Schröder ebből azt a következtetést vonta le, hogy reformprogramja mögött már nincs elég politikai felhatalmazás. Bizalmi szavazást kezdeményezett, amelyet szándékosan elveszített, így előrehozott választás következett. A CDU/CSU lett a legerősebb párt, és Angela Merkel kancellár lett.
A Schröder-példa nem azt jelenti, hogy Merz helyzete ugyanoda vezet. A politikai környezet, a koalíció és a pártrendszer is más. De egy dolgot jól mutat. A tartományi vereségek sorozata Németországban képes országos legitimációs kérdéssé válni. Egy idő után már nem arról szól a vita, mi történt Schwerinben vagy Magdeburgban, hanem arról, van-e még országos mandátuma a kormány politikájának.
A következő lépcső általában az utódlási beszélgetés megjelenése, még jóval azelőtt, hogy bárki hivatalosan elindulna a vezető ellen.
Merznél ez már részben megtörtént. Az AP Hendrik Wüst észak-rajna–vesztfáliai miniszterelnököt, Markus Söder bajor CSU-vezetőt és Boris Rhein hesseni miniszterelnököt is azok között említi, akiknek neve felmerülhet egy későbbi vezetői vitában. Ugyanakkor az AP hangsúlyozza, jelenleg nincs nyílt kihívó és nincs szervezett vezetőváltási kísérlet.
De a vereségspirál szempontjából már maga a beszélgetés is számít. Amíg egy párt biztos a vezetőjében, a potenciális utódok nevei többnyire elméleti találgatások. Amikor minden újabb választási eredmény után ugyanazok a nevek kerülnek elő, a párt fejében lassan megjelenik a B terv.
A spirál utolsó szakasza általában az, amikor a vereségek már önmagukat kezdik termelni.
Egy gyengülő vezető kevesebb lelkesedést mobilizál. A párt aktivistái kevésbé motiváltak. A helyi jelöltek távolságot tartanak. A sajtó minden választást a vezető túlélési tesztjeként kezel.
Ez kommunikációs értelemben hatalmas hátrány. Egy tartományi választás, amely normális esetben utakról, iskolákról és lakbérekről szólna, hirtelen népszavazássá válik a kancellárról. Így pedig minden helyi elégedetlenség automatikusan a központi vezető számlájára kerül.
A Reuters mostani elemzése pontosan ezt a problémát írja le. A német politikai közép gyengülése és az AfD, illetve a Linke egyidejű erősödése egyre jobban szűkíti Merz mozgásterét. Ehhez jön a gyenge gazdasági növekedés, az energiaárak, az ipari munkahelyek elvesztése és a vitatott reformok.
De egy vereségspirál nem szükségszerűen végződik bukással. A politikai történelemben többféle kitörési pont létezik.
Az első a kézzelfogható eredmény. Nem kommunikációs fordulat, hanem olyan gazdasági vagy politikai változás, amelyet a választók saját életükben is érzékelnek. A Merz-kormány például most üzemanyagár-kedvezményt készít elő az emelkedő energiaárak miatt. Egy ilyen intézkedés önmagában nyilván nem old meg egy vezetői válságot, de jól mutatja a mechanizmust. A kormány megpróbálja a választói elégedetlenség egyik közvetlen okát kezelni.
A második a politikai napirend megváltozása. Egy külpolitikai válság, gazdasági fordulat vagy nagy kormányzati siker átírhatja, miről szól a közbeszéd. Ez nem garantál semmit, de megszakíthatja azt a helyzetet, amelyben minden hét ugyanannak a vereségnek a folytatásaként jelenik meg.
A harmadik a belső pártfegyelem helyreállítása. Ha a párton belüli szereplők elhiszik, hogy a vezető stratégiája működik, a találgatások elcsendesedhetnek. Ehhez azonban általában nem elég egy közös támogató nyilatkozat. Kell valamilyen politikai bizonyíték is.
A negyedik lehet a szerepek szétválasztása. Németországban volt már példa arra, hogy a kancellári és pártelnöki szerepet külön személy töltötte be. Az AP megjegyzi, hogy Angela Merkel és Gerhard Schröder időszakában is volt olyan szakasz, amikor a két pozíció nem ugyanannál az embernél volt. Merz jelenleg nem mutat hajlandóságot erre, de intézményi értelemben ez is létező út.
És persze létezik az ellenkező forgatókönyv is. A párt arra jut, hogy nem a politikán, hanem a vezetőn kell változtatni. Jelenleg a CDU-nál nincs ilyen nyílt folyamat. Ezt fontos kimondani. Merz nyilvános támogatást kapott a tartományi miniszterelnököktől, és egyelőre nincs hivatalos kihívó.
A vereségspirál lényege azonban éppen az, hogy sokáig nincs egyetlen döntő pillanat, csak apró változások.
Merz számára a következő hónapok politikailag azért különösen fontosak, mert Németországban 2026-ban már nincs újabb nagy tartományi választás, 2027-ben viszont több is következik. Ez időt ad a kormánynak gazdasági és szociális programjának végrehajtására, ugyanakkor azt is jelenti, hogy a mostani eredmények hosszabb ideig maradhatnak az utolsó választói ítéletként a politikai térben. Az AP szerint öt jelentős tartományi választás jön 2027-ben.
Ami látható, az az, hogy elindult az a politikai mechanizmus, amelyet sok vezető már megtapasztalt, vagyis amikor egy vereség már nem önmagában áll, hanem minden következő eredmény az előző magyarázatává válik.
Mert a vereségspirál végül nemcsak abból áll, hogy valaki újra és újra kevesebb szavazatot kap, hanem abból, hogy egy idő után mindenki elhiszi róla, hogy ő az, aki újra és újra veszít.