Sharyl Attkisson – Slanted
Sharyl Attkisson Slanted című könyvének fő témája a sajtó torzításainak bemutatása. A CBS volt riportere a saját bőrén tapasztalta meg, hogy a kívánt narratíva mindenek felett áll, ezt pedig történetein keresztül szeretné nekünk is elmagyarázni, illetve bemutatni. Attkisson leírásaival közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy megértsük a média munkatársainak gondolkodásmódját.
Stílusát tekintve a könyv elsősorban nem szakmabelieknek szól, hanem a nagyközönségnek, ebből kifolyólag nyelvezete javarészt kerüli a szakszavakat, könnyen érthető. Történetei bár gyakran kapcsolódnak az USA közéletéhez, csak minimális előtudást igényelnek a megértéshez, mivel minden szükséges információt megkapunk.
A könyv 12 fejezetre oszlik, ám témájuk alapján néhány összevonható. Az első ilyen a bevezetés, mikor Attkisson összefoglalja röviden a tapasztalatait, elmondja, miért jött el a CBS-től, és kitér a narratíva erejére. A második fejezetben példákat mesél, hogy alátámassza, milyen károkat képes tenni a narratíva az objektivitásban. Nem csak szándékosan, hanem akaratlanul is. Az egyik ilyen történet például arról szól, hogy kezdő korában megkérték, keressen olyan családot, akik minimálbérből nevelik a gyermekeiket. A kutatást több útvonalon is elkezdte, ám hiába, nem talált egy ilyen családot sem Washington D.C.-ben. Az előre megálmodott sztorihoz ennek ellenére ragaszkodott, és végül a “rengeteg” minimálbérből megélő család szónoka egy nyugdíjas úr lett, aki részmunkaidőben dolgozik, ráadásul egyedülálló. Ahelyett, hogy felismerte volna, hogy egészen másról van szó, mint amit eredetileg elképzelt, megírta a történetet, alátámasztásnak pedig egy képbe egyáltalán nem illő megszólalót alkalmazott.
Ennek a résznek a fő üzenete, hogy a narratíva annyira megfertőzte az újságírókat, hogy csak azokat a tényeket közlik, amik az elképzeléseikbe beilleszkednek. Viszont ha egy újságíró megpróbál az objektivitásra törekedni, még mindig ott van a médium, ami közbeszólhat. Erre Attkisson szintén egy saját példát hoz. Cikket írt a vallásról, amiben felszólaltak a vallás mellett és ellene érvelők is. Az anyag mégsem mehetett le, mert nem illeszkedett a CBS narratívájába, mindkét oldal megszólaltatása után túl valláspártinak bélyegezték.
Több sztori végzi így, ráadásul vannak, melyekre nem mondják rá nyíltan, hogy nem fog adásba/nyomtatásba kerülni, hanem addig kérik az újságírót, hogy írja át újra és újra a cikkét, míg az elveszti az aktualitását és az értelmét is. Attkisson ezt nevezi úgy, hogy “ezer vágás általi halál”.
Az, hogy kontrollált, mit hozhatnak nyilvánosságra a riporterek és mit nem, rontja a megbízhatóságukat is a megszólalók körében. Azzal, ha valaki információkat ad ki, gyakran sokat kockáztat. Az állását, vagy akár a saját és családja biztonságát. Viszont egyre kevésbé biztos, hogy ha a kockázatos nyilatkozatot megteszi a forrás, annak valódi hatása is lesz, mivel lehet, hogy nem is engedik megjelenni a történetet. Így a tette értelmetlennek bizonyul, és nem szeretné magát feleslegesen bajba keverni, ezért egyre nehezebb ilyesfajta forrásokhoz jutni.
Több visszatartott történet változtathatta volna meg potenciálisan a jövőt. Például a Boeing 737 Max típusú járművek esetében hamar kiderült, hogy problémák vannak a repülőgépekkel. Az erről készült riport azonban a Boeing nyomására sosem jelent meg, a gépek pedig csak több baleset után kerültek ki a forgalomból. Ha megjelenhetett volna a cikk, talán hamarabb indítanak kivizsgálást, ami életeket mentett volna meg.
A cenzúra viszont nem csak rejtetten jelenik meg. A Facebook például létrehozott egy tényellenőrző csapatot, és azokat a cikkeket, melyek nem felelnek meg az elvárásoknak, nem lehet tovább osztani. Attkisson ebbe szintén belefutott. Több cikket is írt az oltások veszélyeiről, először még a 2000-es évek elején. A különböző befolyások miatt már akkor sem kaptak a felfedezései akkor a nyilvánosságot, mint amekkorát érdemeltek volna, ám a Facebook korában egyenesen álhírnek bélyegezték írásait. Elmondása szerint cikkei hitelesek és jól alátámasztottak voltak, olyan történeteket dolgoztak fel, mikor szülők pereskedtek gyógyszergyárakkal, mert gyermeküket beteggé tették az oltások. A pereket a gyógyszergyárak sorra vesztették el, mégsem vonták ki a termékeiket a forgalomból, mert az nagy bevételkiesést jelentett volna. Ezek a tények valószínűleg túl fájdalmasak voltak a közösségi oldal dolgozóinak is, hogy elfogadják, ezért inkább álhírnek titulálták. Manapság pedig a Covid időszakában ezt még egy új narratíva is tetőzi: az oltások mind ugyanolyan jók, aki pedig ezt megkérdőjelezi, az oltásellenes. Pedig fontos lenne, hogy kritikusan álljunk még a tudósokhoz is, mivel néhány évtizeddel ezelőtt még azt mondták, a dohányzás jó a szervezetünknek.
A második nagyobb rész a 3. fejezetről számítható, ami arról szól, hogyan használják fegyverként a narratívát. Az első ilyen példa a #MeToo kampány. A alapfeltevés az, hogy aki ilyen történeteket megoszt, biztosan nem hazudik. Pedig több esetben is bizonyított, hogy a #MeToo-t arra használták fel, hogy valakit megbuktassanak. Akár egyszerre többen is képesek azt hazudni, hogy egy bizonyos személy molesztálta, illetve megerőszakolta őket, és a közvélemény meg sem kérdőjelezi, hiszen senki sem szeretne megtámadni egy áldozatot, ha pedig mégis megteszi, a többiek ellene fordulnak, hogy vak a problémára. Így nem hogy többen veszítették el az állásukat, de valaki börtönbe került, valakit pedig meg is öltek ártatlansága ellenére.
A következő fejezetben arról olvashatunk, mi történik, ha a narratíva bedől. Például egy Twitter kiírásból csináltak hírt, ami ráadásul hibás is volt. Mikor felhívták rá a figyelmet, elviccelték, viszont az ilyeneknek nagyon negatív hatása van a sajtó tekintélyére nézve.
Attkisson arról is mesél, hogy vannak sztorik, amiket nem mertek lehozni, mert az nem tetszene az adott hírességnek vagy politikusnak, és a jövőben nem adna nekik interjút. Vannak az interjúknak egy fajtája, amiket tulajdonképpen előre megírtak. Sok közszereplő csak ilyenre hajlandó eljönni, mégsem szabad kihagyni a lehetőséget.
Egy újabb történet szerint a média a Chichago-ban történt tömeg lövöldözéseket nem számolja. Az említett városban jóval több ilyen eset történik, mint bármely másikban, ezt mégsem hozzák le a lapok és az összesítésekben sem szerepel mind.
A The New York Times: Minden narratíva belefér a nyomtatásba című fejezetben többek között Kavanaugh legfelsőbb bírósági bíró történetét olvashatjuk. Kavanaugh-t egy volt osztálytársa azzal vádolta, hogy molesztálta egy másik osztálytársukat. Annak ellenére, hogy az esetnek nem volt más szemtanúja, és az “áldozat” sem emlékszik hasonlóra, a történet mégis lement a Times-ban. A sztorinak komoly visszhangja lett, és bár a Times próbált korrigálni, már késő volt. Később kiderült, hogy a volt osztálytárs, Stier, Bill Clinton felelősségrevonásakor a másik oldalon állt, mint Kavanaugh, így politikai indítatása is volt, hogy megtámadja a bírót. Erről az újságíró tudott, a cikkbe mégsem emelte ki. A sok hiba, és a Times helyreigazítása ellenére többen is a bíró felelősségrevonását követelték, köztük volt például Kamala Harris jelenlegi alelnök is.
A 6. fejezet elején Attkisson arról értekezik, manapság mennyire könnyen dobálóznak az újságírók szavakkal. Sokáig a “breaking news” számított a legnagyobb szenzációnak, ám ez lassan kikopott, és elkezdtek mindent “bombának” illetve “bombahírnek” hívni. A sok bomba között pedig már egyiknek sincs kimagasló robbanása. Ráadásul megfigyelhető az is, hogy általában azt hívják bombának, amiről szeretnék, hogy az olvasók elhiggyék, hogy fontos és igaz, még akkor is, ha nem az. Ha valami valóban “bomba” lenne, arról nem kéne elmondani, hogy az. Arra mindenki rájönne magától is.
A fejezet a hazugság témakörének feszegetésével folytatódik. Manapság a média előszeretettel szereti hangoztatni, hogy valaki hazudik, erre a legjobb példa pedig Trump. Attkisson hozzáállása az, hogy ahhoz, hogy valakit hazugnak nevezz, tudnod kell, mi van az ő fejében, mi az indíttatása. Lehet, hogy a nyilatkozó személy is rosszul tudja az információkat, esetleg hibázott, bárkivel előfordul. Írásaiban mindig kerülte a “hazug” kifejezést. Ám ez nem minden újságíró esetében van így, főleg Trump elnöksége óta. A volt elnök minden pontatlan, illetve narratívába nem illeszkedő megnyilvánulására előszeretettel fogja rá a sajtó, hogy hazugságok. Ilyen például Obama születési helye. Mivel Barack Obama eredeti születési anyakönyvi kivonata nincs meg, jogos a kérdés, hogy valóban hol született. Ez viszont nem illik a narratívába, így inkább azt mondják, Trump hazudott arról, hogy Obama nem az USÁ-ban született, mint hogy utána járjanak a valóságnak.
A volt elnökkel szemben Biden minden kisebb-nagyobb hibáját csupán botlásnak tekintik. Bidenről nem a hazug ember képét festik, ahogyan Trumpról, hanem az aranyos öregemberét, aki néha összezavarodik. A tényellenőrzők pedig gyakran azzal érvelnek, nem lehet hazugnak nevezni, hiszen a mondanivalója nagy része igaz. Ezzel szemben Trumpnak minden egyes mondatát kielemezték, hogy megszámolják, hány hazugságot ejt ki a száján percenként.
De Trumpnak nem csak a hazugság narratívájával kell megküzdenie. Megszólalásai mellett gyakran szerepelnek a “nincs alátámasztva”, “bizonyíték nélkül” és hasonló kifejezések. Néhány cím egyenesen maga ellen szól, mikor például Trump egyik kampánykutatására hivatkozva azt állítja, vezet a választásokon, a cikk szerzőjének nem elég bizonyíték a kampánykutatás.
A “nem bizonyított” jelző máshol is megjelenik, olyan helyeken is, ahol nem kéne, hogy szerepeljen. Ilyen például, mikor egy fehér rendőr lelőtt egy fekete fiatalt. Több közszereplő is Tweetelt megemlékezésképpen a fiú haláláról, pedig mint kiderült, a rendőr önvédelemből lőtt, mivel a fiatal rátámadt. A címek nem csak, hogy hibásak a “nem bizonyított” jelzővel, de egyenesen ellen mennek a tényeknek. A rendőr hiába ártatlan, elbocsátották, és egy ország emlékszik rá úgy, mintha ismét egy rendőri túlkapás elkövetője lenne.
A 165. oldalon olvashatunk a fake news kifejezés eredetéről, majd Trump narratívagyártásáról.
A 7. fejezet Trump 2016-os győzelméről szól és Oroszországról. Ide tartozik például Carter Page története, akire ráfogták, hogy orosz kém, és a titkosszolgálat nem csak őt figyelte meg, hanem mindenkit, akivel találkozott, vagy beszélt, és az ő kapcsolataikat is.
A 8. fejezetben Attkisson visszaemlékszik, milyen volt a CNN, mikor elkezdett ott dolgozni 1990-ben. Régi kollégái is nyilatkoznak, és abban mind egyetértenek, hogy hatalmas változáson ment át a csatorna a 90-es évekbeli aranykorához képest. Akkoriban sokkal kevésbé foglalkoztak politikával, ahogy annak sem volt jelentősége, és nem is szabadott, hogy jelentősége legyen, ki milyen politikai nézeteket vall. Törekedtek a tényszerűségre, kimondatlan szabály volt, hogy a véleménynek itt nincs helye. A műsorvezetők személyét annyira háttérbe szorították, hogy még bemutatkozniuk sem volt szabad. Azóta a csatornán megjelenő tartalmak valahol a hír és a vélemény között helyezkednek el. Egyértelműen behatározható, hogy a szerkesztők milyen politikai beállítottságúk, és mit gondolnak egyes eseményekről.
A legnagyobb incidens 2018-ban történt, mikor Jim Acosta egy Trump-sajtótájékoztatón nem volt hajlandó továbbadni a mikorfont, hanem folytatta a provokáló kérdéseit. Akkoriban Trump-ellenes könyvet is írt, így mindenki tudhatta, hogy nem szimpatizál vele. A sajtó kiállt mellette, mégis az újságírók nagy része nem értett egyet a viselkedésével. Szerintük túlzásba esett, nem tudta hol a helye, neki nem a politikát kell irányítania, hanem beszámolni arról. Viszont volt, aki szerint ilyen riporterekre van szükség, akik fel mernek lépni bizonyos esetekben. Az incidens után a Fehér Ház elvette Acosta belépőkártyáját.
204-tól a Fox News kerül szóba. A csatorna indulásakor egyértelműen kijelentette, hogy ő nem szeretne független lenni, a konzervatívokat képviseli és nem meglepő módon így is mutatkozott rá igény. Ezután Jeff Zucker megpróbálta megszervezni a csatornák pártokhoz való kapcsolását, aminek a CNN ellenállt. 2013-ban Zucker lett a CNN elnöke és baloldali irányba kezdte eltolni a csatorna identitását.
A 9. fejezetben a közvélemény kutatásokról esik szó, és azok értelmezéséről, esetleg manipulálásáról.
A 10. fejezetben a covidé a főszerep, és különböző történeteké, mikor a média saját maga ellen fordult. Az első példa Sharyl Attkisson személyes példája. Egyik cikkében arról írt, hogy a covid főleg az idős, beteg és legyengült emberekre jelent halálos veszélyt. Emiatt koronavírus-tagadónak bélyegezték és bírálták, mert úgy gondolták, az olvasók így nem fogják elég komolyan venni a vírushelyzetet. Attkisson szerint itt kezdődnek a problémák, mikor a média már nem a tényeket közli, hanem azzal foglalkozik, hogy azoknak a tényeknek milyen hatása lesz az emberek gondolkodására. Nem csak ő volt az egyetlen újságíró, akit emiatt elítéltek. A médiaiparban elterjedt, hogy aki nem úgy számol be a vírusról, hogy azt az emberek elég komolyan vegyék, azt vírustagadónak nyilvánítják, így kárt tehetnek egyes kiszemelt újságírók presztízsében. Bár az Attkissonról megjelent cikk korrigálva lett, de ez csak hetekkel később történt meg, így annak már közel sem volt akkora visszhangja mint az eredeti rágalmazásnak.
Egy másik példa Chanel Rion-nal történt meg. A Fehér Házban a riporterek gyakran direkt provokáló kérdéseket intéztek Trump-hoz a sajtótájékoztatókon. Már nem azzal foglalkoztak, hogy hasznos és lényeges információkat szerezzenek meg, hanem “megvagy” pillanatokra vadásztak. Többféleképpen tették fel például az elnöknek a kérdést, hogy miért hívja a Covidot “kínai vírusnak”. A válasz az volt, hogy mert Kínából jött. Chanel Rion azonban másfelől közelítette meg a témát. Arról kérdezte Trumpot, hogy a baloldal inkább összefog kínai propagandistákkal, csak azért, hogy Trumpra ráfoghassák, hogy rasszista. A kérdés nagy visszhangot keltett, Rion még egy névtelen üzenetet is kapott az asztalára, miszerint a kérdése nem segítette előre a vírus elleni győzelmet. Nem mintha az segítené, ha Trumpról bebizonyosodna, hogy valóban rasszista.
A 250. oldaltól a média hibáit fejtegető fejezetben szintén Trumpról olvashatunk. Ebben az esetben egy Karikor nevű újságíró írásáról van szó. Karikor karácsonykor megírta Trumpról, hogy az elnök ahelyett, hogy a sereget látogatná, Floridában golfozik. Ez viszont nem volt igaz. Trump 25-én este indult el Irakba, és másnap reggel ért oda, hogy a karácsony utáni napot a katonákkal tölthesse a háborús övezetben. Mikor ezt az NBC News megtudta (ahol Karikor cikke megjelent) nem kértek bocsánatot, helyette arról értekeztek, hogy a cikk nem hazudik, hiszen karácsony 25-e és az azt megelőző időszak. Ráadásul az előző elnökökkel hasonlították össze Trumpot, pedig Barack Obama és Bill Clinton is tett ünnepi látogatásokat napokkal, illetve hetekkel az ünnepek pontos időpontjától eltérve, ráadásul Obama sosem látogatott harcteret, sem külföldön állomásozó katonai csapatokat sem hálaadáskor, sem pedig karácsonykor. Az utóbbi alkalmával általban a Hawaii-hoz, azaz származási helyéhez közeli katonákat látogatta meg.
Ezen felül pedig a média úgy tett Trump első háborús övezetbe való utazásakor, mintha ezt már rég illett volna megtennie, pedig ez egyáltalán nem gyakori. Az amerikai elnökök Trump előtt összesen 27 alkalommal tettek ilyen látogatásokat, Trump viszont négyszer is, a First Lady, Melania Trump pedig két alkalommal el is kísérte, ami szintén nem szokványos. Mikor pedig az ilyen típusú utazásairól írnak, Dél-Koreát nem számolják bele, míg Obamánál igen. Ezt azért tehetik meg, mert Dél-Koreában jelenleg nincs háború, viszont az Észak-Koreával folytatott ellenségeskedést még nem zárták le hivatalosan.
A sok negatív példát viszont Attkisson mégis reménykedve zárja le. Bár a médiaipar nagyhalai sokat változtak az elmúlt évtizedekben, mellettük megjelentek szabadúszó újságírók, bloggerek, és egyéb tartalomgyártók. Ez a jelenség pedig szerinte nem feltétlenül rossz, csak tudni kell, hol és kitől szerezzük az információkat. Ehhez a könyv végén ad egy listát különböző oldalakkal és személyekkel, és mindegyikhez fűz egy rövid ismertetőt, hogy miért ajánlja.
A könyvben többször is előjön az úgynevezett “behelyettesítő játék” amivel arra szeretne rávezetni minket, hogy mi is előítéletek alapján gondolkodunk. Mikor valakit/valamit elítélünk, előbb helyettesítsük be az ellenpéldával pl. Trumpot Bidennel, és nézzük meg, az milyen reakciókat vált ki. Ha teljesen másmilyet, valószínűleg mi magunk is a narratívák csapdájába kerültünk.
A könyv lezárása egy lista a média hibáiról. Ezeket Attkisson a Trump-korszak alatt maga számolta, hasonlóképpen, mint ahogy az újságok számolták Trump hibáit és hazugságait. Összesen 131 ilyen hibát gyűjtött össze.
A könyvben gyakran visszautal előző írására, The Smear-re, így biztos, hogy van átfedés a két könyv történetei és mondanivalója között.
A könyv tartalma tökéletesen van felépítve, mert az elején az újságíróktól kezdi a probléma bemutatását, hogy már rájuk is hatással van a narratíva, majd a könyv végére kitágítja a képet, hogy láthassuk, nem csak az egyénekkel van a probléma, hanem globális változások történtek a médiában, és ezek a folyamatok nagyobbak, mint azt elsőre hinnénk.