A két alapvető szabadságjog közti ellentét mindig is jelen volt a történelemben, ennek a szembenállásnak a kiélesedése azonban 2015 után vált igazán jelentőssé. A vita különösen releváns a média világában! 2015 azért fontos dátum, mert ekkor történt a párizsi merénylet a francia Charlie Hebdo nevű francia szatirikus hetilap szerkesztősége ellen, amely korábban több alkalommal adott ki karikatúrákat az iszlám vallással kapcsolatban. A lap felelősségét több szempontból is kérdőre vonták, így: sérti-e a vallásszabadsághoz való jogot a karikatúra műfaja és ha igen, mikor? Mennyire volt öncélú ilyesmit kiadni? Hol van a határ a sértő és a nem sértő között? Létezik-e egyáltalán ilyen határ? Ha igen, azt átlépte-e a Charlie Hebdo?
Mindenesetre hazánkban azóta fordult a helyzet: a baloldalként meghatározható politikai csoportosulás és számos médium a kereszténységből átvett alakok, jelenetek, képek felhasználásával nyilvánítja ki sok esetben a politikai véleményét. Ezzel egyszerre kívánják a kormányoldali politikai szereplőket „szentnek” beállítani szatirikusan, illetve a kormány kereszténydemokrata kurzusán ironizálnak. Az ilyen, és ehhez hasonló cikkeket, karikatúrákat, címlapokat a jobboldali médiumok sokszor nem nézik jó szemmel. Fontos kiegészítés, hogy nem csak a 2015 után érkezett tartalmak kerülnek bírálat alá, hanem korábban megjelentek válnak újból felkapottá.
Ilyen a 2014-es év végi HVG címlap, a „Nagy Harácsony” melynek ügye az elmúlt pár hónapban futott ki, de már a lap megjelenése után nemsokkal kezdődött. Ékes Ilona akkori fideszes országgyűlési képviselő pert indított a HVG ellen, mondván, hogy ezzel a lap meggyalázta a vallást. Az ügyet a lap nyerte minden szinten, a bíróságok szerint ugyanis nem a vallást, hanem a közszereplőket gúnyolták a lappal. Az ítéletet megerősítette a másodfokú bíróság, és később a Kúria is. Ékes Ilona azonban továbbment: 2017-ben az Alkotmánybíróság elé vitte az ügyet, a döntés pedig 2021 februárjában született meg: a HVG-nek adtak igazat. Fontos hozzátenni, hogy az alkotmánybírók között nem volt tökéletes az egyetértés; Handó Tünde, Horváth Attila, Juhász Imre, Salamon László, és Szívós Mária különvéleményben közölték, hogy a Kúria ítéletét meg kellett volna semmisíteni, a lap címlapja pedig durva és Alaptörvénybe ütköző.
A jobboldali médiumok természetesen kritikusan fogadták az ítéletet, a Boros Bánk Levente által tulajdonlott Médiapiac eleve a szólásszabadság vs. vallásszabadság közötti választásban értelmezte az Alkotmánybíróság döntésének jelentőségét, továbbá – ahogy a 888 is – a döntést kritizáló hangokat emelte ki cikkeiben.
A másik néhány hónapja lezárt ügy a tavaly áprilisi, Népszavában megjelent karikatúra volt, amelyet Pápai Gábor rajzolt, és amely Müller Cecília országos tisztifőorvost, illetve a keresztre feszített Jézust ábrázolja. A lap ellen a KDNP frakcióvezető-helyettese, Vejkey Imre indított keresetet, személyiségi jogi per formájában. Az indok – hasonlóan a HVG ügyhöz – a keresztény vallás kigúnyolása volt. Az elsőfokú bíróság elutasította a keresetet, szintén a korábban taglalt ügyhöz hasonló érvekkel – nem a keresztény vallás ellen irányult, nem akadályozta a keresztény közösség vallásgyakorlását, a téma nem vallási, hanem közéleti vonatkozású. Továbbá figyelembe kellett venniük a karikatúra műfaji sajátosságait is a döntésnél.
A döntést – Vejkey Imre mellett – a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, Veres András is kritizálta. Lényegében tartotta a kereset indoklását, mely szerint a karikatúra a katolikus értékrendszert gúnyolja ki, illetve a járvány alatt munkáját végző keresztény tisztifőorvost. Azbej Tristan, az üldözött keresztények megsegítéséért és a Hungary Helps Program megvalósításáért felelős államtitkár is vallásgyalázással vádolta a Népszavát.
Míg a hazai közélet és a közéleti újságírás világának egyik fele mélyen elítélte a karikatúrát, a „másik szekértáborban” nagy elánnal megvédték Pápait és a Krisztust ábrázoló karikatúrát. Olyannyira, hogy Pápai Gábor, rajzáért megkapta a Magyar Újságírók Országos Szövetsége által adott Kétfilléres díját, a Karikaturista szakosztályról (persze titkos szavazás alapján). Nemzetközi támogatás is érkezett az ügyben a baloldalinak tartott sajtótermékek számára, a francia Reporters Without Borders (Riporterek Határok Nélkül) kifogásolta, hogy hazánkban ilyen „fenyegetések” érhetnek egy karikaturistát.
Érdekesen árnyalja a képet Joó István véleménycikke a Mandineren, aki amellett, hogy egyébként elítélte a karikatúrát, azt is állította, hogy a Népszava szerkesztőségén belül is megoszlottak a vélemények a Pápai alkotásának helyességéről: „Mivel van némi átjárás a kétosztatú újságíróvilágban, arról értesülhettem: magán a Népszaván belül azért volt némi feszültség, titkos vita abból, hogy kellett-e ilyen karikatúrát közzétenniük a szerkesztőknek. Miről árulkodik ez az icipici, és persze ellenőrizhetetlen füles? Hogy netán mégiscsak van nálunk egy közös zsidó-keresztény gondolati és erkölcsi hagyomány.”
A magyar parlamentben 2020 novemberében került szóba a vallási jelképeket felhasználó, karikatúrákat erősen bíráló törvényjavaslat. Ezt a jobbikos Stummer János, a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke nyújtotta be, november 5-én nem sokkal a párizsi, illetve a bécsi merénylet után. Az általános indoklásban az szerepel, hogy „Egy biztonságos demokráciában nem engedhető meg, hogy akár a muszlim, akár a keresztény, akár bármely más vallás jelképeit képi ábrázolással gúny tárgyává tegyék”, továbbá hivatkozik a Mohamedet ábrázoló karikatúrák miatti terrorcselekményekre, és hogy Magyarország ne váljon a terrorcselekmények központjává.
A törvényjavaslatot több támadás is érte, többek között Puzsér Róbert írt egy erősen bíráló publicisztikát a Hírklikkre, illetve Ungár Péter is kifejtette ellenkező véleményét a Facebookon. Szerintük a javaslat sértené a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát, amely alapvető érték, illetve nem kezelné a problémát hosszútávon.
Mint sok más dilemmára, erre a problémakörre sincs egyértelmű válasz. Az első bekezdés végén feltett kérdések a jelen kor politikai és kulturális diskurzusában megválaszolhatatlannak tűnnek. Ésszerű keretek között bármely oldal mellett lehetséges az érvelés, ahogy az is igaz, hogy értelemszerűen egy konszenzusos határvonal a sértő és nem sértő között – ha van ilyen – sok mindent megoldhatna. Ilyen konszenzus azonban egyelőre nincs és látható, hogy a jogi, politikai és kulturális viaskodás mellett a média is inkább felnagyítja a problémakör feszültségeit, mintsem hogy csökkentené azt.
