A tulajdonosok pénzügyi nehézségei miatt eladósorba került a Telegraph Media Group, ami a brit sajtó olyan hagyományos büszkeségeit foglalja magában mint a Daily Telegraph napilap és a Spectator magazin. A legesélyesebb kérőnek az Egyesült Arab Emirátusok szuverén alapja (az állami befektetéseket kezelő cég) által finanszírozott csoport tűnt, az üzlet lehetősége azonban hatalmas felháborodást váltott ki. Sokan szóvá tették, hogy egy külföldi állam tulajdonszerzése az országos politikára is nagy befolyással bíró médiumokban komoly szuverenitással kapcsolatos dilemmákat is felvet. A kérdéskör végső soron a hagyományos médiumok jövőjével kapcsolatos kérdésekhez is elvezet. Szuverenitás, soft power, értékőrzés – és a nap végén ki állja a cechet?
A patinás lapokat birtokló Telegraph Media Group 2004-ben került a Barclay-ikrek tulajdonába. A széleskörű üzleti tevékenységük mellett titokzatosságukról híres fivérek, Frederick és David (utóbbi 2021-ben elhunyt) a 2008-as pénzügyi válságot tartósan megsínylették, azóta is folyamatosan pénzzavarba kerülnek. 2023 nyarán mindez oda vezetett, hogy nem tudtak eleget tenni a Lloyd Bankcsoport felé fennálló esedékes kötelezettségeiknek, így a bank érvényt szerzett a jelzálognak és áruba bocsátotta a médiavállalatot. Mégha az utóbbi idők Angliában is megtépázták a nyomtatott sajtó nimbuszát, a brit sajtó hagyományos koronaékszereit még most is megkülönböztetett tisztelet övezi, hatásuk a politika legfelsőbb szintjeire is elér. Ráadásul klasszikus minőségi “broadsheet” lap nagyon ritkán kerül piacra, tehát komoly “ritkasági értékkel” is bír a portfólió. Mindezeknek köszönhetően a bank a profitkilátásokat meghazudtolóan magas eladási árral számolhat.
A csoport két legfontosabb tagja közül a Spectator egy heti rendszerességgel megjelenő hírmagazin, amely a politikára, a kultúrára és a közéleti eseményekre összpontosít. Először 1828 júliusában adták ki, így ez a világ legrégebbi hetilapja. Hatása nagy, amit jól illusztrál, hogy több a politikai nyelvezetben alapvetőnek számító kifejezést is ők honosítottak meg az angol nyelvben, ilyen például azt „establishment” vagy a közelebbi múltból a „virtue-signaling”.
A hírek szerint Rupert Murdoch mindenáron szeretné a Spectatort megkaparintani, de a csoportról leválasztva. A (középjobb) londoni Times tulajdonosaként a csoport másik büszkesége, a Daily Telegraph napilap nem érdekli különösebben. A 168 éves újságra már régóta a brit Konzervatív Párt házilapjaként tekintenek, így nem csoda, hogy a lapért folyó felvásárlási harc a Tory berkekben kemény politikai küzdelemmé mutálódott – egyes kommentátorok odáig mentek, hogy a lap ügyében párt jövőjéért küzdenek.
A két legtöbbet emlegetett vevőjelölt, akik szimbolikusan is megtestesítik az üzletet övező dilemmát, közül az egyik egy arab-amerikai befektetői csoport, amelynek élen Jeff Zucker, a CNN korábbi elnöke áll, az 1,2 milliárd fontos pályázat anyagi hátterének oroszlánrészét pedig Manszúr bin Zajed al-Nahjan sejk, az Egyesült Arab Emírségek miniszterelnök-helyettese, az Abu Dhabi királyi család tagja biztosítja. (Őt a legtöbben, mint a Manchester City focicsapat tulajdonosát ismerhetik.) Ahogy a City esetében, itt sem a saját pénzéről van szó: a fedezetet a Emírségek szuverén alapja, az állami vagyon befektetéseit intéző szervezet adná.
A másik oldalon a Daily Mail tulajdonosa, Lord Rothermere áll, szövetségben Sir Paul Marshall-lal, a londoni székhelyű Marshall Wace hedge fund jobboldali nézeteket valló tulajdonosával, utóbbi kisebbségi tulajdonos a GB News tévécsatornában, amit egyfajta törekvő Fox Newsként jellemeznek, és szívesen ad teret a Konzervatív Párt centrumától jobbra húzó figuráknak.
Az eladás egyébként is a már megszokott törésvonalak vonalak mentén osztja meg a Konzervatív Pártot: a centristább, jelenleg a pártot vezető szárny nyitott az Emirátusok által támogatott ajánlat felé, a párt jobboldali szárnya pedig Rothermere-t és Marshallt támogatja. Utóbbi vonulat egyébként erősödőben van, és a párt megújulását hozhatja, miután az inkább középre húzó jelenlegi elit a népszerűtlenség régen nem látott tartományaiba lökte a pártot.
További lehetséges pályázók közé tartozik az Axel Springer, a német médiavállalat, amely 2015-ben alulmaradt a japán Nikkei konszernnel szemben a Financial Times megszerzéséért vívott felvásárlási háborúban,.
Állítólag a Barclay család is megpróbálja visszaszerezni az irányítást a cég felett, ebben rossz nyelvek szerint egy egyelőre azonosítatlan katari befektetői csoport támogatásával. Hasonló rossz nyelvek még azt is tudni vélik, hogy a Rothermere/Marshall pályázat mögött is áll egy abu dhabi illetőségű, Manszúr sejk ellentétes elköteleződése miatt vélelmezhetően magánjellegű tőke, természetesen csak amennyire egy ilyen erősen központosított államalakulat esetében beszélhetünk magántőkéről.
Üzleti szempontból a legkomolyabb ajánlat egyértelműen a RedBirdé, sokáig úgy tűnt, hogy a tranzakció lebonyolítása csak formaság lesz. Ez a tény (illetve az, hogy a külföldi állami pénz gyanúja más pályázóknál is felmerült) azonban felerősítette azokat a hangokat, amelyek szerint az eladást nem lehet kizárólag pénzügyi szempontok szerint értékelni, egy nagy befolyású médiavállalat külföldi állami kézbe kerülése szuverenitási problémákat is felvet.
A Manchester City felvásárlásának esete nem egyedülálló, az utóbbi időben erősödött az a tendencia, hogy más kultúrából érkező, gyakran homályos állami-politikai kötődésekkel bíró szereplők vásárolják fel azokat a kulturális és sportintézményeket, amelyek történetüknél és jelentőségüknél fogva magát az európai civilizációt és kultúrkört szimbolizálják. Nem sajnálnak erre csillagászati összegeket sem, hiszen ezzel jelentősen erősítik ún. “soft power” pozícióikat, a képességüket, hogy a nekik megfelelő irányba tereljék a közéleti diskurzust, vagy akár a politikai döntéshozatalt, javítsák az imázsukat, illetve elkendőzzék azon visszásságaikat, amelyek pertraktálása nem áll érdekükben. Tekintve, hogy a kulturális intézmények, de ezen a szinten a sportklubok sem nyereségesek, a befektetésnek nem anyagiakban, hanem valami másban kell megtérülnie. Ha azt nézzük, hogy már egy futballklubnak is mekkora hatása van kimosakodni akaró ambiciózus államok PR-megítélésére, nem nehéz elképzelni, hogy milyen soft power áttörést jelenthet egy tekintélyes és befolyásos médium birtoklása. Utóbbi sokkal inkább alkalmas arra, hogy alakítsa a közéleti diskurzust, kellemes irányba terelje a közvéleményt. A nyugati országokban a tekintélyes lapok politikai beágyazottsága is jelentős, nagyon komoly kormányzati információk megszerzésére és a politika befolyásolására is képesek.
Mindezek után nem meglepő, hogy az elképzelés, miszerint egy külföldi, a nyugati demokrácia és sajtószabadság mércéivel mérve nem éppen példamutató állam felvásárolná az egyik legfontosabb brit médiacsoportot, széleskörű felzúdulást váltott ki. Elsőként az érintett lapokhoz kötődő tekintélyes személyiségek adtak hangot nemtetszésüknek.
A Spectator elnöki tisztét betöltő Andrew Neil skót újságíró (aki külföldön talán arról a legismertebb, hogy néhány éve egy tv-interjúban úgy leiskolázta Ben Shapirót, hogy az önmarcangolásra kevéssé hajlamos politikai kommentátor utólag elnézést kért tőle és a nézőktől) így fogalmazott a Newsnightban: „Nem lehet, hogy egy meghatározó mainstream médiacsoport egy nem demokratikus kormány vagy diktatúra tulajdonába kerüljön” Nem hisz abban sem, hogy bármilyen szervezeti megoldással meg lehet akadályozni a tulajdonost abban, hogy akaratát átvigye, szükség esetén a szerkesztés függetlenségét is lábbal tiporva: “Aki fizeti a dudást, az rendeli a zenét” Ehhez ő maga részéról nem kíván asszisztálni. „Ha a RedBird átveszi az irányítást, én elmegyek.”
Az sem tetszik neki, hogy a konzervatív értékeket valló lapok operatív irányítása annak a Jeff Zuckernek a kezébe kerülne, akinek nevéhez a CNN Trump-korszakbeli erőteljes balra tolódása fűződik.
„Én is tudósítottam Trumpról, tudom, hogy ez milyen kihívás tud lenni” ismerte el Neil, azt azonban nem tartja helyesnek, hogy ezt egy magának objektívként hirdető hírtelevízió az ellenkező irányba történő kilengéssel ellentételezze a Trumpot övező ellentmondásokat. Egyúttal fel is szólította a brit kormányt, hogy blokkolja az Abu Dhabi által támogatott csoportnak történő értékesítést. “Egyetlen külföldi államnak sem szabad birtokolnia az Egyesült Királyság legfontosabb médiaeszközeit.”
Fraser Nelson, a The Spectator jelenlegi szerkesztője a potenciális veszélyekre hívta fel a figyelmet:
„Az biztos, hogy az Egyesült Arab Emírségek jelenleg a szövetségeseink. De ha ez megváltozik, és közelebb kerülnek Moszkvához, akkor az országunk fontos politikai eszközeinek vajon mekkora részét akarjuk a kezükben látni?” Ha ez még arrébb is van, az már most megfigyelhető, hogy a Perzsa-öböl államai az utóbbi időben egyre közelebb kerülnek Kínához.
Ha van olyan tekintélyes sajtószemélyiség, akinek neve egybeforrt a Telegraph-csoporttal, az Charles Moore. Volt vezető szerkesztő a Daily Telegraphnál, a Sunday Telegraphnál és a Spectatornál is, jelenleg is ír publicisztikákat mindháromba, nem túlzás azt állítani, hogy ő ma a konzervatív oldal legtekintélyesebb kolumnistája. Szerinte “A Telegraph a brit demokratikus berendezés fontos eleme”, megbocsáthatatlan lenne, ha egy olyan ország államosítaná, amelyik nem ismeri a sajtószabadságot.
Az aggodalmak meghallgatásra találtak a politikusoknál: egy több mint húsz parlamenti képviselőből álló, több párton átívelő csoport – köztük volt kabinetminiszterek – levélben fejezte ki aggodalmát amiatt, hogy az Egyesült Arab Emírségek kormánya által támogatott szervezet veheti át a médiumok irányítását.
A kormány sem tétlenkedett: Lucy Frazer, a kulturális miniszter meghosszabbította a felvásárlást engedélyezni hivatott hivatalok eljárásának határidejét (március 11-ig), kérve, hogy tegyenek jelentést arról, hogy az Emírségek kormánya képes lesz-e cenzúrázni vagy befolyásolni a Telegraph és a Spectator újságíróit az esetleges átvételt követően. A vizsgálatokat a Verseny- és Piacfelügyeli Hatóság (CMA), valamint az Ofcom, a legfőbb brit médiaszabályozó testület folytatja le.
Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az egyébként várható kormányváltásra nem érdemes játszania a RedBirdnek: az alapos vizsgálatokat a Munkáspárt is fontosnak tartja, nem látszanak jelentős különbségek a kormány és az ellenzék álláspontjában.
Elemzők szerint a március 11-ig tartó halasztás többféle módon is elsülhet. Akár segíthet is a RedBirdnek, lehetőséget ad, hogy bebizonyítsák: felelősségteljes, a függetlenséget garantáló tulajdonosok lesz. Meggyőzheti a döntéshozókat, hogy az új vállalati struktúra biztosítja, hogy nem avatkozhatnak be a szerkesztőség munkájába. A felülvizsgálat persze időt is adhat Rothermere-nek és Marshallnak, hogy további támogatást szerezzenek a konkurens pályázatukhoz.
Azzal szemben, hogy önmagában egy szerkesztőségi szervezeti modell garantálni tudja az újságírói szabadságot, a legtöbb mérvadó vélemény erősen szkeptikus. A tulajdonosi befolyásolás módszerei annyira szerteágazóak, hogy azt pusztán szervezeti megoldásokkal nem lehet kizárni. Gyakran felemlegetik, hogy amikor Rupert Murdoch a 80-as években megszerezte a Times-ot hasonló kurátori (trustte) rendszerrel próbálták féken tartani a hagyományos brit sajtókultúráért aggódók, de épp a már említett Andrew Neil tapasztalhatta meg a saját bőrén, hogy ez teljesen képtelen volt megakadályozni Murdochot abban, hogy átvigye a saját akaratát. “A kuratórium nem több Patyomkin építménynél” – fogalmazott a Spectator elnöke.
Miközben sok konzervatív gondolkodású embert életében először pánikoló protekcionistáva tett az eshetőség, hogy egy vitatott pedigréjű külföldi állam tenyerel rá a legerősebb jobboldali médiacsoportra, akadnak azért olyanok is, akik ragaszkodnak ahhoz a hagyományos brit állásponthoz, hogy a globális szabadkereskedelem és annak folyományaként a külföldről érkező tőkebefektetés áldásos dolog.
Dominic Johnson ipari és kereskedelmi miniszter nem tart az arab állam tulajdonszerzésétől, úgy véli, amennyiben a törvényes utat végigjárják, teljesen normális dologról van szó, ami üdvözlendő, mint külföldi befektetés. Egy befektetői konferencián már tárgyalt is a potenciális vásárlókkal. A szabadpiaci elvek mellett érvelők felhozzák, hogy a Financial Times egy japán cég résztulajdonában van, az Independent/Evening Standard csoportban pedig egy szaúdi állami vagyonkezelőnek van kisebbségi részesedése. Ez utóbbi lap, ennek fényében érthető módon, a kizárólag üzleti szempontú megoldás mellett áll ki.
Az aggódók szerint azonban túl nagyok a tétek ahhoz, hogy szabad folyást lehessen engedni a szabadpiaci kapitalizmus logikájának. Az olyan hagyományos garanciális szűrők, mint a tulajdonos jellemét és üzleti hátterét vizsgáló teszt („fit and proper person test”) eddig nem sokat segített, a sport világában egészen elképesztő példákat találunk arra, hogy a rostán átment kvázi szélhámosok tettek tönkre évszázados hagyományú klubokat, de a médiában is átment a szűrőn az Evening Standardet megvásároló Alekszander Lebegyev, korábbi KGB majd FSZB tiszt, oligarcha, aki az ukrán háború kitörése után számos szankciós listára is felkerült. Egyre szaporodó bírálói szerint ez a teszt nem más, mint tetszetős dísz azon, hogy a dolgok kizárólag a pénz logikája szerint történjenek.
Meg kell különböztetni nyilván egy külföldi szakmai befektető vagy kisebbségi tulajdonos helyzetét, ez, különösen a globális szereplő angol lapoknál önmagában semmilyen problémát nem okoz, más a helyzet az állami befektetőkkel. Azt persze érdekes, hogy az Egyesült Arab Emírségekben milyen komoly tőke tud állami jóváhagyás nélkül cselekedni, és ugyanez igaz Kína vagy Oroszország viszonylatában is. (Akadt olyan újságíró, aki felvetette: mi lesz ha kínai vagy orosz rendszerhű oligarchák kezdenek mozgolódni, ha majd eljön a médiavilág legnagyobb kalkulálható kataklizmája és “Rupert Murdoch átköltözik a nagy égi newsroomba” )
Nagy kérdés az is, hogy önmagában egy külföldi állam jelent-e problémát vagy csak az, ha egy diktatúról vagy külpolitikailag ellenséges országról van szó. Most, hogy olyan állam jelentkezett kérőként, amely nem tiszteli az emberi jogokat, hadilábon áll a sajtószabadsággal és szövetségesi megbízhatósága is megkérdőjelezhető, nyilván ezt domborítják ki, hiszen nagyban erősíti az érvelés erejét, a probléma azonban általánosabb. Akkor is felvetődnek a szuverenitás sérülésével kapcsolatos problémák, ha szalonképesebb ország akarna bevásárolni a médiapiacon.
Az államrezon alapja, hogy egy állam mindig a saját érdekeit fogja követni, amint az ellentétbe kerül egy másikéval, akkor annak érdekeivel szemben is megpróbálja ezt érvényesíteni. Érdekellentétek pedig mindig vannak, akár súlyosak is, „barátinak” számító országok között is. Nagy lépéselőny ennek lejátszásakor ha az egyik ország befolyásos, politikai kapcsolatokkal rendelkező médiumot tulajdonol másikban. Válsághelyzetben pedig az alapvetően PR-léptékű soft power-befolyásolás könnyen a direkt manipuláció irányába mozdulhat el. Még ha a tulajdonos állam azonos elveket is vall a sajtó szerepéről a demokratikus intézményrendszerben, erre elsősorban otthon érzékeny, a külföldi helyzet kevésbé fogja izgatni, különösen ha a hibás működésnek nem kárvallotja, hanem éppen hogy haszonélvezője.
Mindezt ráadásul olyan környezetben kell végiggondolni, hogy az elmúlt pár évben le kellett számolni néhány idealista illúzióval a nemzetközi együttműködésben, a kiéleződő geopolitikai és gazdasági helyzet rég nem látott versengéseket élesztett újjá a világpolitikában.
A finanszírozás, amely mögött politikai szereplők állnak, legyen szó külföldi államról, a politika által irányított üzletemberről vagy politikai aktorok által működtetett alapítvány kereteiről, mindig politikailag tételezett. Gyakran próbálják hangzatos elvekbe csomagolni, de sosem lehet független a politika egyik legerősebb vastörvényétől: másokat befolyásolni olyan irányba, ami a mi érdekeinknek megfelel.
A külföldi államok nyomulása nem különálló probléma, részese annak a kontextusnak, hogy gazdaságilag mennyire szomorú sors vár a nagy presztízsű lapokra, különösen azok nyomtatott verziója. A hagyományos média üzleti modellje az internet és a közösségi média térnyerésével összeomlott, különösen hátrányos helyzetbe hozva a nyomtatott formátumot. Ezek az alapkérdések túlmutatnak a befektető személyén.
Kiszivárgott például, hogy az arab állam sokak által preferált konkurense sem tervez túl nagyra törően Telegraph-nál:
„Rothermere eközben azon töprengett, hogy a Daily Mail vasárnapi verzióját, a Mail on Sunday bezárják. Clarke-hoz hasonlóan ő sem lát jövőt a nyomtatott újságírásnak, és Clarke-hoz hasonlóan a Telegraph jövőjét karcsúsított, hatékony átlagos működésként képzelné el, ami szinte biztosan elbocsátással, valamint idővel a Daily és Sunday Telegraph nyomtatott verziójának bezárásával járna.”
Simon Nixon korábbi Times-újságíró a tervezett akvizíció kapcsán az Independentnek nyilatkozva azt is felelevenítette, hogy a Murdochot a Times-nál féken tartani kívánó klauzulát végül maguk a vezető szerkesztők kérték eltörölni, mert azok a mércék, amelyek betartását elvárták volna a médiacézártól, egyúttal azt is ellehetetlenítették, hogy a lap megfeleljen a modern kihívásoknak. A magasztos gondolatok nemcsak Murdoch ambíciói, de az iparági evolúció szempontjából is idejét múltnak bizonyultak.
Azokat a konzervatív értékek, amelyeket a sejktől féltenek, könnyen lehet, hogy nagyobb veszélynek vannak kitéve az uniformizálódó, legkisebb közös többszörös felé haladó médiatrendek részéről. Az pedig épp mostanság válik nyilvánvalóvá, hogy milyen politikai kataklizmákhoz vezet, ha a médiakaszt a hatékonyság és a szellemi fősodor nevében negligál olyan igényeket, amelyek a társadalomban jelen vannak.
A hagyományos médiafinanszírozási modellek eltűnésével központi kérdéssé vált, ki hajlandó megfizetni azt az árat, amibe a minőség és sokszínűség hagyományait komolyan vevő magas presztizsű sajtótermékek kerülnek. Ezek luxusszámba mennek, és egy-két mecénási hiúsági projektként eltartott sajtóterméken kívül nem született megoldás erre a problémára. Az áhított finanszírozás könnyen “cukros bácsik” kezei közé hajthatja az anyagilag talajt vesztett médiumokat.
Miközben a nyugati államoknak gátlásai vannak azzal kapcsolatban, hogy – a közszolgálati csatornák kivételével – beleavatkozzanak a médiafinanszírozásba, más államok, különösen ahol az állami pénzekkel kapcsolatos korlátok illuzórikusak, szívesen áldoznak arra, hogy a nyugati kultúra ezen bástyáit is magukhoz édesgessék.
Pénzügyi problémáik dacára a hagyományos médiumok még mindig befolyásosak, gyakran a politikai kaszttal is speciális kapcsolatot ápolnak, nem csoda, hogy vannak jelentkezők, akik – a BL győzelemre is esélyes focicsapatok mellett – szívesen áldoznak ezekre is. Ennek ára van, és annyiban hasonlít a labdarúgáshoz, hogy magas szinten művelve nem sok nyereséggel kecsegtet, inkább csak égeti a pénzt. A hiúsági faktort, államokról lévén szó, elhanyagolhatónak tekintve, csak összetettebb, pénzben nem mérhető érdekeket kell számításba vennünk.
Manszúr sejk pénzügyi kockázatot vállal, amikor a pénzt a Lloyds Banknak elutalja a vételárat, noha nem világos, hogy valaha is átveheti-e az irányítást az újságok felett, de ahogyan az ügylethez közel álló személy mondta a brit sajtónak, ez „olyan kockázatnak tűnik, amit hajlandó bevállalni”.