Az utóbbi évek egyik legfontosabb politikai problémája volt az, hogy miként lehet védekezni a közéleti diskurzust eluralni látszó álhírek ellen (különösen nagy a súlya ennek választások idején). Volt egy olyan remény, hogy a hagyományos média alkalmas lesz „kapuőr” szerepet betöltve kiszűrni vagy cáfolni a hamis állításokat, helyretenni a torzításokat. Mára sajnos úgy tűnik, hogy ez több szempontból is illúziónak bizonyult. Írásunkban végigvesszük ennek okait, külön is megvizsgálva olyan szimbolikusnak tekinthető ügyeket, mint Ursula von der Leyen 50 kilométeres magánrepülőzése vagy Brett Kavanaugh amerikai Legfelső Bírósági bíró kálváriája a MeToo mozgalom viharában.
Az utóbbi évtizedben megerősödtek azok a dezinformációs törekvések, melyek félrevezető és hamis információk terjesztésével célzottan törekszenek befolyásolni a közvéleményt, ezzel akár megváltoztatva egy-egy választás kimenetelét. Az ilyen jellegű kétes eredetű törekvésekkel szemben a mainstream médiának az lenne a legfontosabb szerepe, különösen a választási időszakok során, hogy a tények és a körülmények alapos vizsgálatára alapozva összpontosítsanak olyan értékekre, mint a hitelesség, az elszámoltathatóság és az autonómia.
Az a korábban általános alapvetés, miszerint a mainstream média megbízható, egyre inkább megdőlni látszik, hiszen manapság az újságírók is könnyen hozzájárulhatnak a dezinformáció terjedéséhez azáltal, hogy például kihagyják az információk kiértékelésének egyes szakaszait, ezzel pedig hamis vagy félrevezető információk narratíváját erősítik meg. Különös ellentmondás, hiszen a médiahírek célja éppen a dezinformáció korrigálása lenne, azonban így a generált médiavisszhang csak még inkább hozzájárul annak terjesztéséhez.
A központi narratívákra épülő cikkek sokasága különösen problémás lehet a közösségi média kontextusában, hiszen a felhasználók gyakran csak a címeket olvassák el, miközben görgetik az idővonalaikat, ezáltal pedig már egy-egy szalagcím vagy Facebook bejegyzés is elegendő lehet egy megalapozatlan narratíva erősítésére.
A mai újságírás sajátossága, hogy egyes narratívák annyira megfertőztek újságírókat (vagy akár egész médiumokat), hogy sok esetben csak azokat a tényeket közlik, amik az elképzeléseikbe beilleszkednek. Az is előfordul, hogy maga az újságíró megpróbál az objektivitásra törekedni, a médium azonban (szerkesztőkön, főszerkesztőn, esetleg a tulajdonsokon keresztül) közbeszól.
Emlékezzünk csak vissza Ursula von der Leyen ötven kilométeres magánrepülős útjára Bécsből Pozsonyba, amely bár a nemzetközi sajtóban nagy visszhangot kapott, a hazai, jellemzően baloldali médiumok mégsem vették át a hírt, hiszen az szembe ment volna a Bizottság elnökéről kialakított zöldpárti narratívával.
A független-objektívnek minősített mainstream médiában is egyre több sztori jut hasonló sorsra, sok esetben az adott médium nem is utasításban tiltja el az újságírót a hír megjelentetésétől, hanem addig kérik az újabb és újabb módosításokat, míg a sztori elveszti az aktualitását és/vagy az értelmét is.
Sok esetben a narratíva fegyverként is használható, amelyre jó példa a #MeToo kampány. Sokszor az az alapfeltevés, hogy aki ilyen történetről beszámol vagy azt megosztja, biztosan nem hazudik. Ehhez képest több esetben is bebizonyosodott, hogy a #MeToo-t arra használták fel, hogy bizonyos személyeket megbuktassanak.
A #MeToo botrányok egyik emlékezetes esete a The New York Times által berobbantott hír volt az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának bírójáról, Brett Kavanaugh-ról. A Republikánusok által jelölt Kavanaugh bírót egy volt osztálytársa azzal vádolta meg, hogy molesztálta egy másik osztálytársukat. Annak ellenére, hogy az esetnek nem volt más szemtanúja, és az “áldozat” sem emlékszik ilyesmire, a történet mégis lement a Times-ban. A sztorinak komoly visszhangja lett, és bár a neves amerikai lap próbált korrigálni, már késő volt. Később kiderült, hogy a volt osztálytárs a másik oldalon áll, mint Kavanaugh, így politikai indíttatása is volt, hogy megtámadja a bírót. Erről az újságíró tudott, a cikkbe mégsem említette. A nyilvánvaló ellentmondások, és a Times helyreigazítása ellenére többen a bíró felelősségre vonását követelték, köztük volt például Kamala Harris jelenlegi alelnök is.
Egyre inkább elmondható, hogy a média ma már nem a tények közlésére fókuszál, hanem azzal foglalkozik, hogy a tényeket hogyan tudják felfűzni adott narratívákra és ezzel végső soron befolyásolják az emberek gondolkodását – különösen igaz mindez a választási időszakokra.
