A nemrég elstartoló labdarúgó Európa-bajnokság hevében nagy szerephez jutnak a sportmédia szereplői, akiknek egy új, de egyre nyilvánvalóbb kihívással is szembe kell nézniük: egyre gyakrabban tolakodik be a közélet a sport világába. Mi áll ennek a folyamatnak a hátterében? Tekinthetjük közéleti újságíróknak a sportújságírókat? És amennyiben igen, milyen erőviszonyok uralkodnak a média ezen szegletében itthon és a nagyvilágban?
Sport és politika általában
Annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mennyire számít közéleti újságírásnak a sportújságírás először a sport és a politika általános kapcsolatát kell megvizsgálnunk. Bár sokak szerint ez a két jelenség sosem volt igazán elválasztható egymástól, az igazán látványos politikai performanszok először a 20. század második félétől jelentek meg a pályákon. Az első ilyen igazán nagy sajtóvisszhangot kapó akció a 68-as olimpia 200 méteres síkfutás színes bőrű dobogósainak kitiltást érő tiltakozása volt. Tommie Smith és John Carlos a dobogón állva, ökölbe szorított kesztyűs kézzel tiltakoztak a rasszizmus ellen, Martin Luther King amerikai polgárjogi aktivista meggyilkolása után. Ezekben az évtizedekben még az apolitikus álláspont volt a széleskörben elfogadott, hasonló okokból nem nézte jó szemmel az amerikai sportmédia például Muhammad Ali politikai véleménynyilvánításait sem. Lassan azonban megváltoztak a trendek és a sportújságírók egyre inkább teret engedtek a közéleti vonatkozásoknak is a munkájuk során. Ehhez minden bizonnyal olyan esetek is hozzájárultak, mint az 1972-es müncheni olimpián történt terrortámadás, amikor egy palesztin terrorcsoport sokkolta világot 11 izraeli sportoló túszul ejtésével és meggyilkolásával. Nyilván egy ilyen esetről egy riporter sem tudott nem tudósítan, de valószínűleg sokán át is értékelték a saját szerepüket a társadalmi folyamatok kedvező alakításában. Mostanra azonban eljutottunk egy olyan pontra, ahol például az Egyesült Államok viszonylatában gyakorlatilag teljesen hétköznapivá vált a politika jelenléte a sportban, legyen szó LeBron Jamesről vagy akár Colin Kaepernickről.
Nem kerülték el a politikai jelenetek a világ legnépszerűbb sportját sem, a futballpályán olyan nyilvánvalóan elfogadhatatlan megmozdulások is történtek, mint Giorgos Katidis 2013-as náci karlendítése vagy a híres és hírhedt Paul John Gascoigne botrányos, íreket sértő, furulyás gólöröme. A közelmúlt sem szűkölködik hasonló esetekben, elég a 2018-as oroszországi vb-n rendezett Szerbia–Svájc „balkáni” rangadón történtekre gondolnunk, amikor Granit Xhaka és Xherdan Shaqiri albán származású svájci játékosok a Szerbia ellen szerzett találatuk után az albán sast mutatva provokálták a szerb játékosokat és szurkolókat. De a mostani Eb-én is megszületett már az első politikai színezetű botrány, a félig szerb származású osztrák Marko Arnautovicnak sikerült durván rasszista káromkodásokkal megsértenie, egészen pontosan káromkodásokkal ötvözve lealbánoznia az Észak-Macedónia színeiben játszó Ezgjan Alioskit. A modern újságírás és a social media világában ezek az esetek természetesen nem kerülhetnek ignorálásra és így ennek megfelelően globális hírré is váltak. Más kérdés azonban az, amikor nem a pályán történt közéleti véleménynyilvánítást közvetít a sportmédia, hanem saját maga tolja be a propagált politikai üzenetét a futballpályára.
Quod licet Iovi, non licet bovi
És ezzel el is érkeztünk a 2021-ben megrendezett 2020-as Eb másik, talán legnagyobb politikai narratívájához, a szivárványos stadionokhoz. Magyarországon nemsokkal a torna előtt elfogadásra került egy gyermekvédelmi vagy más néven pedofiltörvény, amely nagyon heves reakciókat váltott ki Európában, az uniós intézményekben és a futballpályák körül is. A kritikák lényege elsősorban az volt, hogy a törvény a gyermekvédelmi szempontból szükséges szabályozásokon túl a szexuális kisebbségek jogait is korlátozza. Az Eb alatt megrendezett uniós csúcstalálkozón ez volt például az egyik olyan téma, amely nagy viták kereszttüzébe került. A holland miniszterelnök egyenesen azt mondta a Orbán Viktor, magyar miniszterelnöknek, hogy Magyarország lépjen ki az Európai Unióból. A tiltakozáshoz kívánt csatlakozni az UEFA is azzal, hogy a német-magyar meccsnek otthont adó müncheni Allianz Arénát szivárványszínbe kívánták kivilágítani. A szervezet döntése értelmében ez végül nem valósult meg, az indoklás szerint a bajnokság helyszíneinek választott tizenegy stadiont csak az UEFA és az induló országok színeivel lehet kivilágítani. A politika persze így is utat tört magának a hírekbe és a pályára is: számos németországi stadion szivárványszínbe borult, a stadionban ugyanilyen zászlók tömkelege lengett, a német kapus csapatkapitányi karszalagjával együtt. Persze a politikai nyomást nem kerülte el a szervezet, München polgármestere, Dieter Reiter is szivárványos stadiont akart, majd szégyenteljesnek nevezte az UEFA döntését, miszerint a szervezet nem engedi az a szivárványos stadion-kivilágítást. A szervezet kénytelen volt magyarázkodni, az apolitikusság szabályára hivatkozva nem világíthatták ki a stadiont.
De mik is a szabályok? A legtöbb nagy sportszervezet alapvetően az úgynevezett politikai állásfoglalásról (political statement) rendelkezik, ez a fogalom azonban természetszerűen nem határozható meg tökéletesen egyértelműen: vannak nyilvánvaló esetek, mint valamilyen politikai csoportosulás, identitásalapú közösség zászlajának vagy nevének feltűntetése és vannak kevésbé egyértelmű helyzetek, mint a legtöbb, de nyilván nem minden mozdulatsor vagy gesztikuláció. A politikai állásfoglalásokra vonatkozó szabályok azonban szervezetenként eltérhetnek. A FIFA, azaz a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség például elég szigorú és egyértelmű szabályokat hozott a játékosok pályán nyújtott állásfoglalására. Az IFAB (International Football Association Board), azaz a FIFA Szabályalkotó Testülete a Negyedik Szabályban rendelkezik a játékosok alapvető felszereléséről, ahol többek között kimondja azt is, hogy a játékosok felszerelése semmilyen politikai, vallási vagy személyes jelmondatot, állítást vagy képet nem tartalmazhat. Későbbi jogalkotás kiegészítette ezt a rendelkezést azzal, hogy a kötelező felszerelésen kívül engedélyezett egyéb ruházati elemeken (tipikusan aláöltözeteken) sem lehet semmi hasonló. Több játékos ugyanis megpróbálta kicselezni a rendszert azzal, hogy csak a játék egy felfokozott figyelemmel kísért pontján, tipikusan a gólörömök után fedte fel ezt a politikai üzenetet. Ennek a szabálynak a megszegése komoly szanckiókat, elsősorban pénzbírságot és eltiltást is vonhat maga után, különös tekintettel arra az esetre, ha a politikai üzenet erőszakra vagy gyűlöletre buzdít, a köznyugalom megzavarására alkalmas vagy bármilyen módon diszkriminatív. Látható tehát, hogy bár a FIFA zéró toleranciát alkalmaz, a büntetések kiszabásánál erősen szubjektív értékelésre van mód, hiszen az már egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi számít például a köznyugalom megzavarására alkalmas politikai állásfoglalásnak. Nagyon hasonló, kicsit specifikusabb, de még mindig eléggé szubjektív szabályozást alkotott meg az UEFA, azaz az Európai Labdarúgó-szövetség is. Láthatjuk, hogy ennek a két szervezetnek a szabályai azért továbbra is igencsak megengedőek. A BLM mozgalom kapcsán kialakult gyakorlat például az, hogy még erre utaló feliratokat mezeken vagy az alatt nem szabad a meccsen hordani, a meccs előtti térdelés – ami továbbra is teljesen egyértelműen politikai állásfoglalás – megengedett. A leginkább neutrális és szigorú szabályozása talán a NOB-nak, azaz a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak van, az Olimpiai Charta 50. paragrafusa, a „Hirdetés, tüntetés, hírverés címszó alatt” egyértelműen tilt mindenféle politikai állásfoglalást.
Oké, hogy van politika a pályán, de milyen?
Globális szinten és főleg egyes országokban, mint az Egyesült Államokban ez a kérdés már rég lefutott. Nem véletlen, hogy szinte minden politikai állásfoglalás, amit sportoló tesz, vagy ami sportpályán történik nagyrészt a progresszív-liberális politikai agendába illik. A Columbia Journalism Review egy tanulmányában azt vizsgálta, hogy az amerikai médiatulajdonosok vagy az iparágban dolgozó újságírók, műsorvezetők, szerkesztők és bármilyen egyéb munkatársak milyen arányban támogatták a demokrata és a republikánus pártot a 2016-os elnökválasztási kampányban. Az összes általuk felajánlott kampányadomány több mint 96%-át(!) Hillary Clinton javára írták jóvá. Ez az arány azóta sem változott meg jelentős mértékben. És ez nincs másképp a sportmédia szereplői közt sem, például Claire Smith, az ESPN baseball egyik legismertebb arca többek között azzal tett szert nagy hírnévre, hogy nyilvánosan támadja Donald Trumpot. Miközben a sportcsatornák alkalmazottjainak a munkájukkal összefüggésben szigorúan tilos lenne a politikai állásfoglalás, Smith – kihasználva a csatorna általi elérését – korábban rendszeresen nagy nyilvánosság előtt diktátornak és szexuális ragadozónak nevezte a volt amerikai elnököt.
Magyarországon ennél sokkal árnyaltabb a kép, a legismertebb sportújságírók és riporterek közt vannak kormánypártinak tartottak is, ráadásul a legfontosabb intézményi pozíciókban. Itt mindenképpen meg kell említeni Szöllősi Györgyöt, aki a legolvasottabb sportnapilap, azaz a Nemzeti Sport főszerkesztője, valamint a Magyar Sportújságírók Szövetségének elnöke. Szöllősit többek között azért tartják kormánypártinak, mert a felcsúti, Orbán Viktor által pártfogolt Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia kommunikációs igazgatójaként dolgozott, majd ezt követően 2014-ben nevezték ki az alakulófélben lévő Puskás Intézet igazgatójává.
Többen vannak a véleményformáló közegben azonban azok, akik sokszor kormánykritikusan foglalnak állást olyan témákban, amelyek a sport és a politika határvonalán helyezkednek el. Ilyen például Egri Viktor is, aki például nemrég a nem kormánypártinak tartott ATV Csatt című vitaműsorában (1. rész, 2. rész) többek között a magyar kormány labdarúgásra költött támogatásainak megítéléséről is beszélt. A műsort később az újságíró a Facebook-oldalán például olyan kommentárok kíséretében tette közzé, minthogy „Hangyányival jobb a focink, de milyen áron?” vagy hogy „Bármekkora is lenne a fejlődés mértéke, a labdarúgásra fordított pénz arányai indokolhatatlanok, az ár-érték arány pedig szinte alulmúlhatatlan.” Hasonló véleményen van a magyar labdarúgás helyzetéről például Hegyi Iván is, aki újságíróként olyan nem kormánypártinak tartott lapokba is ír, mint a Jelen című hetilap, vagy a Népszava című napilap, de évtizedekig munkatársa volt a magát szintén baloldali napilapként meghatározó Népszabadságnak is és rendszeres meghívott vendége az ATV-nek is. A sportújságíró cikkeiben és nyilatkozataiban a labdarúgással kapcsolatos kritikai észrevételeit gyakran összemossa politikai véleményével. Egy 2021. február 2-án a Népszava online felületén közzétett írásában például olyan hasonlattal élt, mely szerint azok, akik a magyar bajnokság erőssége mellet érvelnek pont olyan képtelenséget követnek el, mint akik kiigazodnak Kásler miniszter szavain vagy mint akik hisznek Müller Cecília tisztifőorvosnak, de viccesen NERB1-ként hivatkozik az NB1-re. Egy 2013-as kerekasztalbeszélgetésen például azt nyilatkozta, hogy Magyarországon már hosszú évek óta nincs profi labdarúgás. Más szempontból, de szintén a magyar kormány politikájával szemben fogalmazott meg véleményt Hrutka János egykori magyar válogatott focista is, aki a WMN-re írt cikkében állt ki a homoszexuálisok egyenlő jogaiért kampányoló (Spiegel: RB Leipzigs Torhüter Péter Gulácsi für Gleichberechtigung von Homosexuellen) Gulácsi Péter, magyar válogatott és az RB Leipzig kapusa mellett. A sportműsorokból is ismerős Hrutka korábban egy Facebook-bejegyzésben illette kritikával a homofóbiát, mindezt annak kapcsán, hogy a magyar Országgyűlés megszavazta az Alaptörvény módosítását, szigorította az örökbefogadás szabályait, és törvényben rögzítette, hogy az anya nő, az apa férfi.
Arról tehát megoszlanak a vélemények, hogy a politikának szabad-e teret kapnia a sport világában, az azonban mára egyértelművé vált, hogy a valóságban mindenképpen teret kapott. Akár jó ez így, akár nem. A nagy nemzetközi szervezetek szabályai pedig egyértelműen csak részlegesen tudják szabályozni a kérdést, a nagyobb politikai és társadalmi nyomásgyakorlással járó ügye meghajlítják a jogalkalmazói akaratot és kivételeknek engednek teret. A politikai így benyomul a sport terére, hiszen a sportműsorok hatalmas nézettsége kiaknázatlan felület volt sokáig a közélet számára. Ez a benyomulás azonban globális szinten egyértelműen nem plurális, ahogy a média világában általában, úgy a sportújságírás világában is inkább a progresszív-liberális politikai tábor az erősebb.
