Battya Ungar-Sargon: Bad News – A woke média hogyan ásta alá a demokráciát

A neves liberális újságíró arra a következtetésre jutott, hogy a progresszív média elárulta az amerikaiak többségét, és a gazdag, magát haladónak minősítő elit szolgálatába állt. Batya Ungar-Sargon Bad News című könyvét ismertetjük.

Battya Ungar-Sargon a Newsweek véleményrovatának helyettes szerkesztője, írásai megjelentek a New York Times-ban, a Washington Postban és Foreign Policy folyóiratban is. A könyv hátsó borítóján olyan személyiségek írnak ajánlásokat, mint Noah Rothman, a Commentary szerkesztője, Josh Kraushaar, a National Journal politikai szerkesztője vagy Thomas Chatterton Williams a New York Times Magazine vendégszerzője, a Harper’s állandó kolumnistája.

A könyv vezérgondolata (amit az említett méltatók is kiemelnek), hogy az amerikai sajtó alapvetően félrediagnosztizálta az amerikai politikai rendszerben keletkezett hatalmas feszültségek okát. A törésvonal az osztálykülönbség és nem a faji, a rendszert nem a fajgyűlölet pusztítja, hanem az osztálygőg. A tényszerű tudósítás háttérbe szorul a narratívateremtő progresszív aktivizmus mögött.

A szerző a könyv elején felidéz egy panelbeszélgetést, ahol azon robbant ki a vita, hogy vajon miért támogatja Donald Trumpot sok nő: az egyetlen jobboldali résztvevőt, aki azt az egyszerű okot hozta fel, hogy talán mert nem szeretik Hillary Clintont, kórusban hurrogta le a többi szereplő azzal, hogy az ok csakis a szóban forgó nők rasszizmusa lehet, akik, ha tudat alatt is, de érzik, hogy minden fehér haszonélvezője az amerikai társadalom szerkezetébe beépült rasszizmusnak.


Ennek kapcsán Ungar-Sargon vizsgálni kezdi az újságok és az olvasók átalakuló viszonyát, az újságok célcsoportjainak megváltozását, illetve az újságírók társadalmi státuszának folyamatos emelkedését, ami oda vezetett, hogy az amerikai nép többségétől teljesen elszakadtak.


Régebben a szerkesztőségek (vagy a tulajdonosok ) elvárták, hogy a sajtótermékek megszólítsák a teljes amerikai társadalmi spektrumot. Manapság már leginkább csak a tehetős, liberális beállítottságú közönségnek udvarolnak. Jó példa a New York Times “Style” melléklete, amelynél teljesen jellegzetes felállás, hogy a címlapon Angela Davis feketejogi aktivista szerepel, a hátlapon pedig a Cartier luxusóra hirdetése. Ez valójában talán nem is ellentmondás, hanem ugyanannak az éremnek a két oldala. Morális pánik keltése egyes jól megválasztott társadalmi problémák kapcsán, párhuzamosan a bevételek maximalizálásával. Hisztérializált lelkiismeret és luxustermékek metszéspontjában találkoznak az újságírói teljesítmények a vállalati marketingérdekekkel. Ez segít megválaszolni azt a sűrűn feltett kérdést, hogy miért szavaz a munkásosztály a republikánusokra, akik hagyományosan az üzletembereket és a tehetősebb rétegeket képviselik? A szerző szerint a válasz, hogy a republikánusok legalább nem gyalázzák a munkásokat, nem festik le őket rasszistának, megértéssel fordulnak “ósdi” értékrendjük felé, mégha konkrét kedvezményeket nem elsősorban nekik tartogatják.


A média mondhatja meg a politikusoknak (mivel ők hitetik el az emberekkel), hogy mi fontos. Momentán szerintük a rasszizmus (“rasszizmus az amerikai társadalom DNS-ébe van kódolva”), dacára annak, hogy az minden mérés szerint csökkennőben van. A polgárjogi küzdelmek sikere után a fehér középosztály rákapott a morális prédikálásra, ehhez pedig egyre kevésbé talál muníciót.


A rasszizmus problémáját a woke ideológia nem oldja meg, de becsatornázza a liberális elit számára kívánatos mederbe. A sajtó szerepe dicstelen mindebben: elhagyták a munkásosztályt, kiélezik az egyenlőtlenségeket, miközben pökhendi és képmutató módon prédikálnak mindehez.
A könyv arra vállalkozik, hogy megmutassa, miként jutott el a sajtó ide.


JOSEPH PULITZER POPULISTA FORRADALMA

Pulitzer színrelépésekor éppen óriási robbanás ment végbe New York sajtópiacán: az olvasni tudók aránya 90%-ra emelkedett, minden kocsi, bolt és lámpaoszlop különféle olvasnivalókkal és hirdetményekkel volt teleplakátolva. Emellett dickensi léptékű társadalmi egyenlőtlenségek osztották meg a várost: a lakosság jelentős része elképesztő nyomorban élt. A nekik szánt sajtótermékek általában nem sok tényalappal bíró melodrámákkal kábították őket.

Pulitzer volt az, aki fegyverré kívánta változtatni az újságírást, rengeteg kampányt (ahogy ő szerette mondani “kereszteshadjáratot”) indított az elit ellen, síkra szállva a munkásosztály védelméért. Lapja, a NewYork Wold büszkén hirdette, hogy csak tényekről írnak, de az elit minden botrányát, visszaélését nagy élvezettel, közérthetően és megfizethető áron tárta olvasói elé. Az elit iránti ellenszenvét az sem csökkentette, hogy az újságból származó bevételeivel maga is a gazdagok közé emelkedett.

A TISZTELETREMÉLTÓSÁG ELLENFORRADALMA

Pulitzer ultrademokratikus modellje mellett a századfordulóra megjelent, majd egyre inkább dominanssá vált az a rendszer, ahol a hirdetésekért befolyó összegek jelentős részt tettek ki a lap bevételeiben. Henry Raymond volt az az újságíró, aki rájött, hogy nem kell a filléres újságokkal példányszámban versenyeznie, ha minőségi, exkluzív tartalmakkal gazdag hirdetőket tud magához csábítani. A lapját New York Times-nak hívták. A Times mindig kulturált és tiszteletreméltó maradt, nem volt ellensége a reformoknak, de azokat konzervatív mértékletességgel támogatta. Raymond fiatalon meghalt, de sikerült méltó utódnak átadni a lapot: Adolph Ochs lett a tulajdonos, azóta is az ő családja irányítja a New York Timest, még ha beházasodások miatt ma már Sulzbergernek hívják is őket.

A vezérszólam a minőség, az ízlés és a tiszteletreméltóság maradtak, a cikkek alapelve a komoly újságírói munka, fennkölt stílusban megfogalmazva. Ez a modell olyan sikeressé és befolyásossá tette a Times-ot, hogy amikor 1930-ban fillérekért kínálták megvételre Ochs-nak Pulitzer New York World-jét, elutasította, mondván olyan egymillió olvasót kapna, amilyenekre nincs szüksége.

A STÁTUSZ FORRADALMA

Az 1950-es-’60-as évektől alapvető változás indult meg az újságírók társadalmi megítélésével kapcsolatban. Továbbra sem számított kiemelkedően jövedelmező foglalkozásnak, de megítélésük gyökeresen megváltozott: kékgalléros firkászból az elitbe, sőt az ünnepelt hírességek soraiba került jónéhány képviselője a szakmának. John F. Kennedy Fehér Házában olyan befolyásra tettek szert, ami elképzelhetetlen lett volna bármely korábbi kormányzatnál, a ’70-es években pedig – nem utolsó sorban a Watergate-botrány kirobbantása miatt – negyedik hatami ágként kezdték emlegetni. A ’80-as években különböző szociológiai felmérések mutatták ki, hogy az újságírók értékrendje jelentősen eltolódott liberális irányba. Mind a templomba járás, mind a baloldali társadalomalakító programok, mind az abortusz tekintetében az össznépességhez képest többszörös szorzóval jelent meg náluk baloldali álláspont. Az újságíróképzést pedig olyan tekintélyes liberális tanintézetek vették fel a tárgyak közé, mint a Harvard vagy a Berkeley, olyan drága tandíjjal, amelyet csak a felső középosztály tagjai engedhettek meg maguknak.

A MUNKÁSOSZTÁLY MAGÁRA HAGYÁSA

Donald Trump elnökké választásakor a New York Times azon lamentált, hogy eltűnt az amerikai társadalomból a közösen megélt realitás, ami “a széles körben elfogadott tényekre épül”.
Walter Cronkite-ot, a CBS legendás híradósát emlegették nosztalgiával, akinek szavait egy ország itta. Ungar-Sargon azonban megjegyzi, hogy ez a mesebeli állapot már a hatvanas évek második felétől kifutóban volt, és ennek okai elsősorban gazdaságiak. A hatvanas évek közepétől fulladt ki az ipari fejlődésnek az a hulláma, ami az amerikai munkásnak korábban soha nem látott életszínvonalat teremtett, és úgy tűnt magát az osztálykülönbséget is transzcendenssé teszi. Ekkor azonban az olló újra kinyílt a munkásosztály és a középosztály között, az újságírói szakma képviselői pedig immáron az utóbbival azonosították magukat.

Az újságok olvasótáboraik műveltségével dicsekedtek, és ennek jegyében formálták át a hír definícióját: nem volt szükség többé bűnügyekre, helyi tűzesetekről, iskolai eseményekről vagy pletykákról szóló beszámolókra, az újságírókaszt felülemelkedett az átlagember ízlésén. A helyüket elméleti liberális eszmefuttatások és luxustermékek hirdetései vették át. A Harper’s Magazine 1977-ben azzal kritizálta a New York Times-t, hogy ahelyett, hogy a Bronxban tomboló szociális válságról írna, aranytáblás kandallókon és antik réz gyertyatartókon mereng, mivel a Bergdorf Goodmannek vagy a Cartier-nek nem sok köze van egy Bronxban szociális segélyen tengődő anyákhoz. Hogy meggyőzzék hirdetőiket arról, hogy jó helyre került a marketingkiadás, a média felhagyott a munkásosztály képviseletével és problémáik bemutatásával. 

A DIGITÁLIS FORRADALOM

Az internetről, amikor még gyerekcipőben járt, hajlamos volt mindenki azt gondolni, hogy óriási demokratizáló hatása lehet. Decentralizált, gyakorlatilag ingyenes és demokratikus hozzáférést biztosít széles körben. Ma már nyilvánvaló, hogy sok szempontból épp az ellenkezője történt. Az internet demokratikus volta a legnagyobb tekintélyű lapok üzleti modelljét kezdte ki. Eleinte senki nem tudta egy felhasználóról, hogy szegény-e vagy gazdag. Ily módon az elérések kapcsán nem tudták legbőkezűbb hirdetőiket meggyőzni arról, hogy olvasótáboruk érdeklődik a prémium termékek iránt. Erre válaszul született meg az Internet 2.0 legfontosabb attribútuma: a felhasználó személyes bevonása (közösségi média, böngészési szokások, kérdőívek stb. használatával).

A közösségi média elképesztő növekedése és a 2008-ban kirobbant gazdasági válság újabb lökést adott: a költséghatékonyságra kényszerített sajtótermékek rengeteg tapasztalt újságírót küldtek nyugdíjba, a helyükre olcsóbban felvett fiataloknak egyre kevésbé tanították meg az újságírói szakma fortélyait, így azok végképp nem tudtak ellenállni az amúgy is erős kísértésnek, hogy más portálok anyagait aggregálva, székükből ki sem mozdulva gyűjtsenek anyagot a világhálóról. A hatás exponenciális volt: az egyre fogyatkozó, állásukat féltő tapasztalt újságírók egy idő után már nem igazán akartak szót emelni az egyre divatosabbá váló gyakorlat ellen, amit tovább eszkalált a Twitter elterjedése. Mindez nyilván katasztrofális hatással volt az- egykor irányadó – egyéni hangú és látásmódú, szubjektív problémaérzékenységű újságírásra. Egyre nagyobb szerepet kaptak a véleményvezérek. Tipikus alakjuk Ezra Klein, aki a Washington Postnál betöltött állását hagyta ott, hogy megalapítsa a Vox nevű portált, amely elsősorban azért vált kultikussá, mert minden arra érdemesnek ítélt hírt úgy magyarázott el, hogy “az olvasó bízhatott benne: partvidéki metropoliszok vacsorapartijain nem fog olyan emberrel találkozni, aki ne értene egyet vele”.

A tradicionális lapok így is súlyos kihívásokkal küzdöttek annak kapcsán, hogy bevételeiket szinten tartsák Ekkor érkezett meg az amerikai közéletbe az az ember, aki sikersztorivá tette digitális próbálkozásaikat: Donald Trump.

A TRUMP-KORSZAK LECKÉI

Azon túlmenően, hogy a Trump-korszak megsokszorozta az előfizetéseit (a felzaklatott liberális fogyasztó napi szinten szomjazta a megnyugtatást és a feszültséglevezetést) még fontosabbat adott az új elnök a liberális sajtótermékeknek: elhozta azt, ami a világ legnagyobb médiakonglomerátumát, a Facebookot az egekbe emelte: a személyes elköteleződést. A New York Times odáig ment a Facebook másolásában, hogy létrehozta a Project Feelt, melynek során kétezer olvasójukat kérték meg, hogy értékeljék a cikkeiket aszerint, milyen érzést váltott ki belőlük. Ami pedig talán a számukra legfontosabb mestervágás volt: Trump karcosabb megfogalmazásait meglovagolva ráfoghatták a lakosság velük egyet nem értő felére, hogy rasszisták. Ez a narratíva teljesen kiszorította az osztálykülönbségre (és a gazdasági érdekre) hivatkozót, dacára annak, hogy Trump magas, gyakran rekordot jelentő szavazatmennyiséget söpört be az etnikai kisebbségek szavazataitól.

A NAGY MEGVILÁGOSODÁS

Valamikor a 2010-es évek elején történt, hogy a rasszizmussal kapcsolatos hívószavak óriási mértékben elszaporodtak az amerikai mértékadó sajtóban. Miközben a rasszizmus visszaszorult (bár ez az út nyilván hosszú, folyamatos). Ráerősíthetett a folyamatra az újságírói szakma már említett radikális megfiatalodása: a magukat egyre inkább margóra szorítottnak érző idősebb vagy középnemzedék állását féltve nem engedhette meg magának, hogy rasszistának bélyegezzék, akár csak azért, mert elemi logikai vagy szabadságjogi vonatkozásokra felhívja a figyelmet. (Vagy egyszerűen, mert nem ért egyet egy feketével.) Különösen furcsa a “woke” ideológusok megszállottsága a rabszolgatartással kapcsolatban, hiszen egy bő 150 éve megszüntetett intézményről van szó, amely aligha szerepel a feketék életét manapság megkeserítő dolgok között. Sokkal inkább az olyan dolgok, mint az iskolai szegregáció, a gyenge közszolgáltatások, amelyek ráadásul a felmérések szerint különösen súlyosak az olyan évtizedek óta a baloldali demokraták által irányított városokban, mint New York, Detroit, Cleveland vagy Baltimore. A Woke mozgalom másik táptalaja az akadémia világa: ahogy a 60-as években az újságírók a munkásosztályból a felső középosztályba emelkedtek, úgy kezdett el az egyetemek többsége a tényektől a relativista posztmodern tudományos narratívák felé fordulni. Itt születtek meg a rasszizmusnak olyan definíciói, amelyek segítségével a média úgy tudja egyre és egyre jobban dramatizálni a rasszizmus kérdését, hogy az objektív mutatók alapján a rasszizmus csökken.

MORÁLIS PÁNIK

Ezekkel a hamis narratívákkal sikerült odáig élezni a helyzetet, hogy az amerikai értelmiség jelentős részét ún. morális pánik kerítette hatalmába, úgy érzik, hogy az erkölcs és a civilizáció olyan alapjai vannak veszélyben, hogy csak gyors, kérlelhetetlen, háborús időkhöz illő agresszivitással lehet ezekre reagálni. Az ellenféllel ilyen helyzetben szóba állni sem szabad: 2018-ban a New Yorker magazin egy konferenciájára meghívta Steve Bannont, a Trumphoz közel álló alt-right publicistát, olyan felháborodást és bojkottfenyegetéseket kiváltva a médiaelit felsők köreiből, hogy David Remnick főszerkesztő (a régi vágású újságírás nagy alakja) több napos küzdelem után végül kénytelen volt törölni a meghívást. Glenn Greenwaldnak pedig muszáj volt otthagyni a az Intercept magazint (amelynek társalapítója) mert nem hagyták megjelenni Joe Bident kritizáló cikkeit.

George Floyd halála tovább élezte a helyzetet: a hideg polgárháború rengeteg helyen csapott át gyújtogatásba, fosztogatásba, lövöldözésekbe. Tom Cotton republikánus szenátor a Zendülési törvény jogkövetkezményeinek alkalmazását vetette fel hipotetikusan. Az ezzel kapcsolatban kirobbant vita okán a NewYork Times felkérte, hogy fejtse ki álláspontját egy véleménycikkben. A Times büszke arra, hogy bár irányultsága régóta liberális, vélemény (“Op-Ed”) rovatában a gyümölcsöző diskurzus érdekében szívesen ad teret ellentétes álláspontoknak. A megjelent cikk azonban brutális támadásokat váltott ki (NB az újság számos munkatársa is részt vett ezekben, és hamar előkerült a Mein kampf és a Klu Klux Klant mint analógia), hogy Sulzberger az újság tulajdonosa, bár sokáig próbált ellenállni a nyomásnak, végül töröltette a cikket a lap weboldaláról. Érdekes kérdés, hogy milyen erők léptek működésbe a liberális médiában, ha már egy Remnick vagy egy Sulzberger tekintélyű figura sem képes érvényt szerezni az amerikai újságírás hagyományos alapértékeinek.

Ungar-Sargon végül arra a következtetésre jut, hogy a kurrens liberális szellemi irányzatok, így például a woke-izmus nem az egyenlőségért harcolnak. Saját privilegizált helyzetük ellen nincs kifogásuk. Az elitet tennék némiképp sokszínűbbé, de leginkább azért, hogy legyezgethessék felsőbbrendűségük tudatát, és igazolják a morálisan alábbvalónak (leggyakrabban rasszistának) bélyegzett alsóbb osztályok elnyomását.
Az újságírás egyre inkább a kivételezett elit ifjainak játszóterévé válik, akik a luxustermékekkel együtt árulják a kiválasztottaknak felszínes erkölcsiségű bombasztjaikat. Jellemző példa erre a Times már említett “Style” rovata vagy “T” magazinmelléklete, ahol Armani és Cartier hirdetések váltakoznak woke kioktatással vagy Angela Davis portréjával.  

Ez az amerikai álom sírköve: miután a társadalmi mobilitás, a folyamatos gyarapodás és a kirívó vagyoni egyenlőtlenségek hiánya, melyek valaha az amerikai társadalom oszlopai voltak, mára nagyjából elvesztek. A média pedig, amely valaha a negyedik hatalmi ág, az értékek őrzője volt, manapság a legjobb úton halad arrafelé, hogy a tech-arisztokrácia feudális urainak papi kasztjává süllyedjen.

cimkék

Megosztás itt: email
Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin