Az erdélyi származású újságíró 18 éven át volt a Magyar Nemzet munkatársa, hogy a zsákutcának bizonyuló Simicska-féle korszakot követően 2018 áprilisában távozni kényszerüljön a laptól. Lukács azóta a Magyar Hang lapigazgatója, ahova a mai napig számos témával kapcsolatban publikál is. Rengeteget utazik a világban, több könyve is megjelent már, jelenleg mégis az a legfontosabb feladata, hogy megtalálja azt a középkorú, megfelelő arcszőrzettel rendelkező, nem politikus és szigorúan magyar férfit, aki megfelelő eladást generálhat a címlapról.
Lukács Csaba 1971. február 13-án született Székelyudvarhelyen, a Hargita megyében található Parajdon nőtt fel. Bukarestben tanult számítástechnikát, majd a parajdi sóbánya informatikusa lett. Rövid kultúrházvezetői kitérő után 1992-ben Magyarországra költözik, előbb a Németh Géza vezette Reménység Szigete Népfőiskolán tanult angolul és hallgatott politológiát, majd a Havas Henrik fémjelezte Budapesti Média Intézetben végzett 1996-ban. A végzettség megszerzését követően több lapnál is dolgozott, elsőként az Esti Hírlapnál, a Napi Magyarországnál, majd 2000-től a Magyar Nemzetnél. Ezek mellett tagja volt a székelyudvarhelyi Prima Rádió és Heti Hirdető szerkesztőségeinek is.
Lukács már pályája kezdetén kiérdemelte “a nemzetközi riporter” titulust, rendszeresen bukkant fel a világ katasztrófa-övezeteiben: járt a pakisztáni és a földrengés helyszínén, tudósított perui börtönből, fukusimai katasztrófáról vagy az indonéziai cunamiról. Beszélgetésünk során elmondta, hogy minden bizonnyal a Ceausescu Romániájában felnőve megtapasztalt bezártság az elsődleges oka annak a “Wanderlustnak”, ami újabb és újabb különleges helyszínekre csábítja, noha ez a készenlét rengeteg lemondással jár, egyszer például kis házi kiállítást tudott rendezni az utazásai miatt fel nem használt koncertjegyeiből. Ettől vezérelve kopogtatott be a Máltai Szeretetszolgálat ajtaján az első csecsen háború idején, hogy felajánlja szolgálatait és azt a publicitást, amit nyújtani tud, cserébe azért, hogy eljuttassák “önkéntesként” Csecsenföldre. A látogatás egy hosszú együttműködés kezdete lett, ami Lukácsot tudósítóként eljuttatta a világ több, mint 100 országába, noha némileg ironikus módon épp Csecsenföldre nem jutott el soha.
Számos külföldi “bevetése” közül a két legemlékezetesebb és legdrámaibb Bolíviához és Észak-Koreához fűződik. A dél-amerikai országból kémfilmbe illő kalandok közepette mentette ki (a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködve) a terrorizmussal vádolt Tóásó Elődöt (“nem volt titkosszolgálati közreműködés, de nem akartuk kipróbálni, hogy kiengedik-e, ezért választottuk a hegyvidéken fekvő chilei határátkelőt”), az ázsiai lator államban (ahol korábban többször is járt) pedig 2013-ban még ennél is nagyobb veszélyhelyzetben találta magát.
2017 májusában robbant ki Lehel Lászlónak, a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat vezetőjének az ügynökbotránya. Először a Magyar Nemzet írta meg, hogy Lehel éveken át jelentett nem csak az ÁVH-nak, azt is állítva, hogy évekkel korábban feljelentette Lukács Csabát Észak-Korea bécsi nagykövetségén, azzal, hogy Lukács csak egy segélymunkásnak álcázott újságíró, aki rossz színben tüntetheti fel az ország diktátorát. Lehel az utóbbi vádat tagadta, Lukács azonban arról számolt be, hogy magyarul beszélő észak-koreai hivatalos kísérője szerint az illetékes szervek egy bejelentés nyomán bekérették cikkeinek koreai fordítását. Csak a szerencséje mentette meg attól, hogy letartóztassák, azt pedig számos korábbi esetből láthattuk, hogy milyen (akár végzetes) kínzások várhatnak Észak-Koreában a megvádolt külföldiekre.
Lukács 2000-től kezdve dolgozott a Magyar Nemzetnél, amely hagyományosan konzervatív, polgári értékrendet képviselő napilap, a szerkesztőség politikai szimpátiája jellemzően a jobboldal, a 2000-es évektől kezdve tulajdonképpen a Fidesz felé irányult. Mindez gyökeresen megváltozott 2015. február 6-án, amikor a Magyar Nemzetet is magába foglaló médiabirodalom tulajdonosa, Simicska Lajos váratlanul szembefordult az Orbán-kormánnyal. A G-napként elhíresült esemény egy sajtóorgánumokat is megosztó konfliktussorozatot indított el a jobboldali médiumok közt. Ennek a folyamatnak a részeként számos magát konzervatívnak tartó újságíró lelkiismereti és világnézeti okokból otthagyta a csatornát. Lukács azonban ezt követően is maradt a Magyar Nemzetnél, a lap pedig ezt követően politikai irányultságát tekintve eltávolodott a korábban megszokottól.
A G-napot nagy vízválasztónak bizonyult: Simicska miniszterelnökkel történt konfliktusa után a fideszes várakozásokkal szemben csak a szerkesztőségekben dolgozók egy része állt fel tiltakozásul, többeknek megtetszett az új felállás és megmaradtak a Simicska-birodalom kötelékében.
Noha Lukácsot Bayer Zsolt név szerint említette, mint olyan jobboldali újságírót, aki egész biztosan nem marad az átállt Simicska lapjánál, végül mégis ez történt. Erre így emlékszik vissza:
“Én nem kaptam ajánlatot. Aki most azt mondja, hogy én elárultam őket, mert nem mentem velük, annak azt mondom, hogy hát nem hívtatok.(…) Ezek szerint azt várták volna tőlem, hogy legyek munkanélküli és dögöljek éhen a nemzeti összefogás szent eszméje miatt. Az másik kérdés, hogy mentem-e volna? Valószínűleg nem. Örültem, hogy megszabadultam a politikai nyomástól.”
A megváltozott hangvételű Magyar Nemzet végül csak 2018 tavaszáig működhetett, amikor is a Fidesz harmadik kétharmados győzelmét követően Simicska úgy döntött, hogy azonnali hatállyal felfüggeszti a lap kiadását. Lukács tehát ekkor távozni kényszerült a laptól, amellyel kapcsolatos élményeiről pár nappal később a Transindex portálnak adott interjúban számolt be. Az interjúban Lukács elmondja, szerinte nem voltak jelei a lap bezárásának, az olvasottság rendben volt és a bérek sem csúsztak az elmúlt pár hónapban. Ugyanakkor azt is hozzátette, mindenkiben volt egy félelem, hogy meddig van pénz finanszírozni a lapot, hiszen az szerinte is jelentős veszteséget gyártott: „Egyértelmű volt, hogy valahonnan finanszírozást kell találni, annyi volt a kérdés, hogy Simicska Lajosnak mennyi pénze van, és meddig hajlandó nekünk adni belőle. Az, hogy kedden megtörtént a bejelentés, értelemszerűen mindenkit meglepett.”
2018. május 18-tól Lukács más a Simicska-féle Magyar Nemzettől távozó újságírókkal együtt az újonnan alapított Magyar Hang nevű napilapnál kezdett dolgozni, mint lapigazgató. Lukács a lap Főszerkesztő-ügyvezetőjével, György Zsomborral együtt 2018 augusztusa óta tulajdonosa a Magyar Hang Kiadó Kft.-nek, valamint 2022.03.08-óta kültagja annak az ALHAMBRA-PRESS Kommunikációs Bt.-nek, amelynek szintén György Zsomor a beltagja és amely az impresszum szerint a Magyar Hangot is kiadja. A lap elindítását a Transindex közölt interjút Lukáccsal 2018 decemberében követően, ahol a szerkesztőség és a kiadó működésének kezdeti fázisát és az ehhez kapcsolódó különböző nehézségeket ecsetelte. Ebben az interjúban Lukács azt állította, hogy az illetékes minisztérium megtiltotta a kórházaknak és iskoláknak, hogy válaszoljanak a Magyar Hang kérdéseire, vagy ha egy állami pénzen működő intézmény munkatársa interjút ad nekik, akkor azt kockáztatja, hogy ki is rúghatják emiatt. Az interjúban beszélt Lukács arról, hogy mi történne, ha egyszer csak meggyulladna a kamion, ami hozza a lapszámaikat, valamint arról is, hogy szerinte sok olvasójuk annyira fél előfizetni a lapra, hogy inkább a nagymama vagy az anyós nevében teszik ezt meg.
A lap vezetése rácáfolt a szkeptikus prognózisokra (Simicska Lajos például 2018. szeptemberére jósolta “a lelkesedés elfogyását”): gerillamarketing akciókkal, nagy online portálokon előfizetőket toborzó felhívásokkal gyűjtöttek előfizetőket, és stabilizálták a lap helyzetét. Ehhez az is kellett, hogy Lukács olyan szakmának (lapmenedzser) sajátítsa el a fortélyait, aminek a létezéséről sem tudott, de rendszeresen áll sorba a postán, indítja be a mosogatógépet és saját kezűleg festette ki a szerkesztőség otthonául szolgáló 120 négyzetméteres lakást.
Beszélgetésünk során elmondta azt is, hogy a szűkösen csordogáló reklámbevételek miatt a hetilap print változatának értékesítésére helyezik a hangsúlyt, a hozzávetőlegesen 5000 előfizető mellett a standokon még legalább 5000 példányt kell értékesíteniük. Körülbelül 4000 stabil vásároljuk van, a 1000 és 3000 között szóródó számú impulzus vásárlókért folyik a harc. Az utóbbi időben ez a küzdelem egyre nehezebb, egyrészt az áprilisi választásokat követő politikai apátia, másrészt az élelmiszerárak robbanásszerű emelkedése miatt, ami azért is érinti kedvezőtlenül a nyomtatott lapokat, mert ezek értékesítése nagyrészt átkerült az élelmiszerboltokba, ahol a drasztikus inflációval szembesülő vásárló gyakran a bizonyos értelemben “luxuscikknek” tekinthető nyomtatott újság megvásárlásáról mond le.
Arról is beszélt, hogy a heti 5000 közvetlenül értékesített példányért folytatott harcban érdekes tapasztalatra tett szert: a címlapon leginkább a politika világán kívül álló, középkorú, megfelelő méretű arcszőrzettel rendelkező férfiakat érdemes szerepeltetni. (Politikustól, nőtől, fiataltól, borotválttól a jelek szerint az olvasók kevésbé fogadják el a nagy megfejtéseket.) Ennek köszönhetően Mérő László- és Iványi Gábor-címlap például kiváló példányszámokat generált, a Donát Annáról szóló címlapsztori viszont messze elmaradt a várakozásoktól.
Lukácsnak egyébként két könyve is megjelent, az egyik a Diktátorok könyve, amelyben totalitárius, diktatórikus, elnyomó országokba tett utazásairól számol be. A másik a Bayer Zsolttal közösen jegyzett Haza a magasban című könyv. Tulajdonosa ezen kívül Lukács a KárpátPress Művészeti-Szolgáltató Bt.-nek, amely a Haza a magasban című könyv kiadása mellett audiovizuális tartalmak közlésével is foglalkozik. Az online TV-csatornaként funkcionáló oldalnak Facebook, Youtube és webes felülete is van, a leírás alapján Kárpát-medencei filmesek munkáit várják. Lukács egyébként több dokumentumfilmet is szerkesztett, rendezett.
Az újságírói szakma nagy díjai is megtalálták, többek közt Táncsics Mihály Díjjal, Mikszáth-díjjal, Aranytoll-díjjal és Minőségi Újságírásért díjjal is kitüntették. Nagy fájdalma, hogy a koronavírus-járvány miatt nagyon behatároltak lettek a külföldi munkák lehetőségei. Az egyetlen nagy kivételt a 2020-as amerikai elnökválasztás jelentette, amelyről sikerült tudósítania, miután meggyőzte az amerikai konzulátus illetékeseit arról, hogy tudósítói jelenléte kimeríti az USA nemzeti érdeke miatt tett kivételt (“national interest exemption”) a járvány miatt elrendelt beutazási tilalom alól.
