A Reuters Intézet frissen közzétett Digital News Report 2025 című jelentése ismét rangsorolja a magyar hírforrásokat azok megbízhatósága szerint. A telex és a hvg címlapon büszkélkedett azzal, hogy a felmérés a legmegbízhatóbb hírforrások között emelte ki őket. A telex is utalt rá azonban, hogy a kutatás módszertana több ponton is kívánnivalót hagy maga után. Elemzésünkben ezeknek jártunk utána.
A Digital News Report 2025 két oldalt szánt a Magyarországról szóló fejezetének, hogy bemutassa miként változott a magyar nyilvánosság állapota az elmúlt egy évben. A “jelentés” 89. oldalán szereplő grafikon azt a benyomást kelti, mintha objektív számításokra épített következtetésekkel mutatná be a magyar hírforrások megbízhatósági sorrendjét, ahogyan azonban az ebből készült telexes grafikon is jelzi, “A felmérés nem tekinthető a legmegbízhatóbb vagy legkevésbé megbízható hírforrások listájának, mivel nem tartalmazza az összes magyar hírforrást.” Ez a módszertani megszorítás azonban nem csupán technikai részlet, hanem az egész „megbízhatósági rangsor” értelmezhetőségét kérdőjelezi meg.
A grafikon így nem a magyar nyilvánosság valós bizalmi térképét mutatja, hanem egy előzetesen szűrt médiakínálat torzított képét.
A módszertan pontatlansága, hiányosságai
Az egyik legsúlyosabb restancia, hogy nem tudni, milyen hírforrások szerepeltek a választható lehetőségek között. A transzparencia hiánya egy tudományos igénnyel fellépő kutatás érvényességét alapjaiban kérdőjelezi meg. A helyzet szemléltetésére elég elképzelni egy közvélemény-kutatást, ahol a válaszadóknak öt lehetőséget kínálnak fel, de a publikált eredményekben csak három szerepel, anélkül, hogy tudnánk, mi volt a másik kettő. Az ismeretlen válasz-opciók kihagyása miatt nem lehet megítélni, hogy az adatok mennyiben tükrözik a társadalmi vélemények teljes spektrumát.
Egy tudományos igényű kutatás esetében ez különösen súlyos probléma. Mindez szorosan összefügg a Reuters-jelentés „hírforrás” fogalmának definíciós problémájával. Egy tudományos kutatás előfeltétele ugyanis, hogy a vizsgált kategóriákat egyértelműen és következetesen definiálja. A Digital News Report 2025 azonban e tekintetben is ellentmondásos képet mutat: míg az online hírforrások elérését mérő részben a YouTube-on működő Partizán csatorna is szerepel a vizsgált médiumok között, a társadalmi megbízhatóságot vizsgáló szegmensből teljesen hiányzik, noha a csatorna közéleti jelentősége vitathatatlan.
Ez a következetlenség arra utal, hogy a kutatás nem dolgozik egységes, világosan meghatározott hírforrásfogalommal, ezért az sem derül ki, milyen szempontok alapján kerültek be – vagy maradtak ki – egyes médiumok az egyes vizsgálati szakaszokból. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a kutatás nem teszi közzé a válaszadók demográfiai összetételét: sem életkor, sem iskolai végzettség, sem médiahasználati szokások szerint nem tudható, kik alkották a mintát. Így azt sem lehet megítélni, hogy a felmérés milyen társadalmi csoportok véleményét tükrözi valójában. A módszertani hiányosságok és az átlátható statisztikai eljárásrend hiánya együttesen komoly aggályokat vet fel a kutatás érvényességével és az eredmények általánosíthatóságával kapcsolatban.
Elképzelhető – és a Gemius 2025-ös közönségarányra vonatkozó adatai ismeretében meglehetősen valószínű –, hogy egyébként jelentős elérésű médiumok (pl. Portfolio, Mandiner) egyáltalán nem szerepelt a választható hírforrások között, noha látogatottságuk és politikai jelentőségük alapján, a napi több mint egymillió felhasználót elérő hatásuk miatt indokolt lett volna bevonásuk. Hasonló torzítás figyelhető meg a már említett Partizán esetében is, amely az online elérésről szóló szakaszban még szerepel, ám a megbízhatóságot mérő szegmensből már hiányzik, noha a magyar közéletben és a fiatalabb közönségrétegek körében meghatározó hírforrásként működik. Mindez azt a látszatot kelti, mintha a pluralizmusra hivatkozó módszerek épp a pluralizmus egyik feltételét, a valódi sokszínűséget nem tudnák biztosítani.
A nemzetközi összehasonlító médiatudomány egyik klasszikus dilemmája egyébként, hogy miként értelmezhetők az egyes jog- és médiarendszerek a saját társadalomtörténeti, kulturális és politikai kontextusuk figyelembevétele nélkül. A Reuters jelentés módszertani háttere különösen problematikus egy olyan ország esetében, mint Magyarország, ahol – Kiss Balázs és Szabó Gabriella kutatása szerint – a médiarendszer nem az angolszász normák mentén, hanem a dél-európai modellhez hasonlóan, a “politikai párhuzamosság” alapján szerveződik: „a médiumok világosan leképezik a politikai táborokat” (Kiss–Szabó, 2019, 4. o.).
A magyarországi média helyzetéről ezért tanulmányuk alapján legalább öt dimenziót kell egyszerre vizsgálni – „tulajdonlás, tartalom, hozzáférés, fogyasztás és hatás” –, mert ezek egymástól nem függetlenek, de nem is következnek automatikusan egymásból (Kiss–Szabó, 2019, 7. o.). A Reuters módszertana ezek közül csupán a fogyasztói percepciót méri, egy ismeretlen összetételű médialistára építve. Így az eredmények nem tükrözik a magyar nyilvánosság tényleges bizalmi térképét, hanem egy torz, előzetesen szelektált médiavilág lenyomatát adják, amely nem veszi figyelembe a hazai médiarendszer politikai és intézményi sajátosságait.
Bár a Digital News Report hasznos tájékozódási pontot kínál a globális hírfogyasztási trendek alakulásáról, a magyar médiaviszonyokat csak szűk keretek között képes érvényesen visszatükrözni. A jelentés szerint Magyarországon a hírek iránti általános bizalmi szint 29 százalék, ami mindössze két százalékponttal marad el a globális átlagtól (31 százalék). Ez arra utal, hogy hazánk nem lóg ki kirívóan sem fogyasztási, sem bizalmi szempontból a nemzetközi mezőnyből. A Digital News Report 2025 módszertani megközelítése különösen nehezen alkalmazható olyan országok esetében, mint Magyarország, ahol a kutatások szerint a médiaviszonyok elemzése akkor lehet érvényes, ha legalább öt dimenziót – tulajdonlás, tartalom, hozzáférés, fogyasztás és hatás – együttesen vizsgálunk. A Reuters módszertana ezzel szemben kizárólag a fogyasztói percepcióra épít, egy ismeretlen kritériumok alapján összeállított médialistával, anélkül, hogy a válaszadók társadalmi hátteréről részletes információval szolgálnia. Így a jelentés nem a magyar nyilvánosság sokrétegű struktúráját tükrözi, hanem egy szűkített, előzetesen szelektált médiaképet, amely nem alkalmas a hazai médiahelyzet átfogó értelmezésére.