Miközben a magyar sajtó amolyan szokásos párizsi randalírozásként mutatja be, Franciaországban hatalmas hullámot vetettek a diáktüntetések. Több ezer középiskolás vonult utcára, barikádokat emeltek, iskolakapukat torlaszoltak el és persze többször is összecsaptak a rendőrökkel.
A megmozdulások elsősorban a krónikus tanárhiány, a túlzsúfolt osztálytermek (Állítólag van, ahol 35-40 diák tanul egy teremben.), a leromlott állapotú iskolaépületek (Úgy hírlik, néhol már nem tudnak védekezni a patkányok és csótányok áradata ellen.), valamint az oktatási rendszer általános alulfinanszírozottsága miatt robbantak ki. A helyzetet tovább élezi a kormány új költségvetési tervezete, amely jelentős megszorításokat tartalmaz. A tervek szerint a jövőben az oktatásra is kevesebb jutna, de a védelmi kiadásokat növelnék.
Tomboló ifjúság
A mozgalom a Párizs környéki munkásnegyedekből indult, de napok alatt elborította az egész országot. Lille, Marseille, Nantes, Strasbourg sorra csatlakozott a kezdeményezéshez, s ma már több mint 700 középiskolát érintenek a blokádok, több száz intézményt be kellett zárni. Idő közben az egyetemisták és a tanári szakszervezetek is csatlakoztak a demonstrációkhoz.
A békés tiltakozások több helyen „városi gerillaháborúvá” fajultak. A tüntetők kukákat gyújtottak fel, barikádokat emeltek, és petárdákkal, kövekkel támadtak a rendőrökre. Megrázó incidensek is történtek: több tucat oktatási dolgozó megsérült, köztük egy iskolaigazgató, akit benzinnel locsoltak le. A hatóságok a feszültség hőfokának megfelelően rendkívül keményen léptek fel, könnygázt, gumibotokat és villanógránátokat is bevetettek a diákok ellen. A randalírozások során több mint 5000 embert vettek őrizetbe, és több száz diák, illetve rendőr sérült meg.
Mivel a helyzet Franciaországban rendkívül feszült, a diákszervezetek a napokban további országos megmozdulásokat terveznek.
Mit mutat a sajtó?
A francia sajtó mélyen megosztott és rendkívül intenzíven foglalkozik a diáktüntetésekkel, a reakciók pedig szinte mérnöki pontossággal követik az egyes lapok politikai irányultságát. Míg a strukturális problémákat és a diákok követeléseit szinte minden orgánum elismeri – a Le Figaro felmérése szerint a francia lakosság 62%-a indokoltnak tartja a tiltakozásokat –, az utcai erőszak megítélése éles törésvonalként jelenik meg a médiában.
A jobboldali és konzervatív sajtó (pl. Le Figaro, Le Point) és a hírtelevíziók (pl. CNews) elsősorban a demonstrációk radikalizálódására és a köztörvényes bűncselekményekre helyezik a hangsúlyt. A cikkek a lángoló barikádokat, a megrongált iskolákat, a rendőrök elleni támadásokat, valamint az intézményvezetők elleni brutális agressziót (mint a marseille-i benzines incidens) emelik ki. Határozottan képviselik a kormány és a hírszerzés narratíváit, amelyek szerint a kiskorú diákokat a radikális baloldali pártok (különösen Jean-Luc Mélenchon pártja, az Engedetlen Franciaország – LFI) politikai haszonszerzésből manipulálják és hergelik. A rend helyreállítását és a rendőrség határozott fellépését követelik.
A baloldali és liberális sajtó (pl. Libération, L’Humanité) és az oknyomozó portálok (pl. Mediapart) természetesen igazat adnak a tüntetőknek és az elhanyagolt oktatási rendszert kritizálják. Részletes riportokban mutatják be a patkányinváziókkal küzdő külvárosi középiskolákat, a 35-40 fős osztálylétszámokat és a krónikus tanárhiányt. A diákok dühét legitim válasznak tekintik a kormány megszorító gazdaságpolitikájára, amely az oktatástól vonna el forrásokat. Élesen bírálják a hatóságok fellépését. Kiemelik, hogy a rohamrendőrök könnygázzal és villanógránátokkal támadnak kiskorúakra, és elfogadhatatlannak tartják a tömeges, több mint 5000 fős őrizetbe vételi hullámot. Ezzel kapcsolatban vezető helyen hozzák azokat a híreket, amelyek szerint jogvédő szervezetek (köztük az Amnesty International) vizsgálatot követelnek a túlzott rendőri erőszak miatt.
A magyar sajtópolarizációval szemben Franciaországban erős centrumot képviselnek az olyan független lapok, mint például a Le Monde. A mérvadó centrista orgánumok és a közszolgálati médiumok (pl. France Info) igyekeznek higgadtabb, elemzőbb hangot megütni. Elismerik az oktatási válság súlyosságát, ugyanakkor elítélik az elszabadult erőszakot is. Aggodalommal figyelik, hogy a diákszervezetek és a szakszervezetek (pl. a fő pedagógus-szakszervezetek) hogyan fognak össze. Azt elemzik, hogyan manőverezhet a kormány a költségvetési szigor és a társadalmi robbanás között. Felhívják a figyelmet arra, hogy a miniszterelnöki hivatal által összehívott válságtanács lépéskényszerben van, mert a diákok ugyan elhatárolódtak a rongálásoktól, de a sztrájkot mindaddig folytatják, amíg konkrét költségvetési garanciákat nem kapnak.
A francia sajtó abban egyetért, hogy a feszültség kritikus ponthoz ért: az iskolák jelentős részében ellehetetlenült a tanítás, és a médiafigyelem most arra irányul, hogy a kormány hajlandó-e érdemi engedményeket tenni a költségvetési tervezetben a kedélyek megnyugtatására.
Fordulatra várnak az elemzők
A napisajtó mellett érdemes azt is megmutatni, hogy komolyabb, mélyebb elemzések hogyan értelmezik a jelenségeket. A szakértők szerint a most zajló események három korábbi történelmi konfliktussal mutatnak erős párhuzamot.
Az összes elemzés fölhívja a figyelmet az 1968 májusában kirobbant diáklázadásra. Nemcsak a barikádok és utcai harcok, a lángoló kukák, a megbénított közlekedés és a rendőrséggel való közvetlen összecsapások hangulata emlékeztet kísértetiesen 68-ra, de az állami tekintélyelvűség elleni lázadás motívuma is közös. Erős különbség azonban, hogy míg 1968-ban a diákok utópisztikus társadalmi forradalomért harcoltak (antikapitalizmus, szexuális szabadság), most a követelések kézzelfoghatóak és materiálisak: a lepusztult iskolák, a nyomasztó tanárhiány és az oktatás hanyag finanszírozása áll a problématérképen.
A helyszínek és a résztvevők azonban inkább a 2005-ös külvárosi zavargásokhoz kötik a jelenlegi megmozdulásokat. A mostani lázadás a húsz évvel ezelőtti rebellióhoz hasonlóan a Párizs környéki, szegényebb munkásnegyedekből (pl. Créteil) indult ki. A résztvevők között akkor is, most is nagyon sok a fiatal, sokszor kiskorú középiskolás. A rendőrséggel szembeni mély düh és a városi gerillataktika ugyancsak a 2005-ös elővárosi lázadások dinamikáját idézi. Különbség viszont, hogy 2005-ben a céltalan rombolás dominált az utcákon. Most a harag az oktatási intézményekhez kapcsolódik, és a diákszervezetek józan politikai követelésekkel (költségvetési források átcsoportosítása) állnak a mozgalom mögött.
Mások a 2018-as sárgamellényes mozgalommal vetik össze a mostani megmozdulásokat. Rámutatnak, hogy a sárgamellényesekhez hasonlóan a diákokat is a kormány gazdaságpolitikája és az egyenlőtlen forráselosztás háborítja fel (Az, hogy a kormány a védelmi kiadásokat növeli az oktatás rovására).Eltérés azonban, hogy a sárgamellényesek a vidéki, dolgozó felnőtt lakosság mozgalma volt, míg a mostani krízis kifejezetten az iskolarendszert érinti.
Bevándorlók a barikádon
Van azonban olyan vetülete is a jelenlegi megmozdulásoknak, amely összehasonlíthatatlan a korábbi lázongásokkal. A megmozdulásnak nagyon erős szociokulturális és területi vonatkozása van, amely közvetve szorosan összefügg a zavargásokban részt vevő fiatalok etnikai és bevándorlási hátterével.
A szakértők, szociológusok és a nemzetközi sajtó elemzései alapján a helyzet az alábbiak szerint épül fel: A tiltakozási hullám nem a patinás párizsi belvárosi elitgimnáziumokból indult, hanem a főváros környéki területekről, ahol kiugróan magas a bevándorló hátterű, illetve a második-harmadik generációs bevándorló családok aránya. Az itteni állami iskolák szenvedik el a legdurvábban az infrastruktúra összeomlását, itt a legnagyobb a tanárhiány, a zsúfoltság, és ezek az épületek vannak a legrosszabb fizikai állapotban.
Nem meglepő tehát, ha például Valerie Becquet szociológus és Ulysse Rabate politológus elemzései arra mutatnak rá, hogy a mozgalom gerincét az alacsony jövedelmű, marginalizált negyedekből származó diákok adják. Ebből adódóan a tüntető tömegben – különösen a párizsi agglomerációban – erősen felülreprezentáltak a bevándorló hátterű fiatalok.
A külvárosi diákok úgy érzik, hogy a francia oktatási rendszer „osztályalapú és rasszista”, mivel a fehér, tehetősebb rétegek által dominált belvárosi elitiskolák összehasonlíthatatlanul több erőforrást kapnak. A diákok transzparensein megjelenő jelszavak, mint például a „A lakcímünk nem döntheti el a jövőnket!”, pontosan erre a strukturális hátrányra utalnak.
A megmozdulások ideológiai elemei mellett etnikai és szociális komponensei is megmagyarázzák azt is, hogy a tiltakozások miért csaptak át ilyen gyorsan heves, utcai zavargásokba. A francia jobboldali sajtó és a kormányzati kommunikáció gyakran nem is diákmozgalomként, hanem „városi erőszakkal” fellépő külvárosi bandák zavargásaként keretezi az eseményeket. A baloldali elemzők mindennek az ellenkezőját állítják, azt hangoztatják, hogy a rendőrség sokkal brutálisabban és rendszerszintű előítéletekkel eltelve lép fel a külvárosi, nem fehér diákokkal szemben.
A politológusok szinte egyöntetűen figyelmeztetnek arra, hogy a helyzet különösen veszélyes Emmanuel Macron elnök kormánya számára. A radikális baloldali Jean-Luc Mélenchon (LFI) nyíltan támogatja a diákokat, mivel a pártja rendkívül népszerű (mintegy 40%-os támogatottságú) a 18–24 év közötti fiatalok körében, és bázisa pont a magas bevándorlási arányú külvárosokban koncentrálódik. A kormány azzal vádolja a baloldalt, hogy a választások előtt politikai célokra használja ki és tüzeli a külvárosi fiatalok dühét.
A helyzetnek tehát komoly tétje van a közelgő elnökválasztás szempontjából is. Az egyre hevesebben tomboló középiskolások ellenállásához ugyanis elkezdték csatlakozni az egyetemek és a közszféra szakszervezetei is. Ez a fajta „ágazati összeborulás” (diákok és munkások szövetsége) volt az, ami 1968-ban térdre kényszerítette a francia államot.
Lehet, hogy a fiatalok nemcsak Magyarországon képesek megbuktatni a kormányt…