Volt idő, amikor viszonylag könnyű volt eldönteni, ki számít újságírónak. Dolgozott egy szerkesztőségben, újságnál, rádiónál vagy televíziónál, volt főszerkesztője, kiadója, műsorideje, esetleg sajtóigazolványa, a közönség pedig nagyjából tudta, milyen intézményen keresztül jut el hozzá az információ. Az újságíró mögött ott állt a médium, a médium mögött pedig egy jól felismerhető szervezet. Ma ugyanez jóval bonyolultabb. Egy ember, egy kamera, egy mikrofon és egy YouTube-csatorna akár nagyobb közönséget is elérhet egy politikai interjúval, mint egy hagyományos televíziós műsor. Mégis hajlamosak vagyunk az előbbit „tartalomgyártónak”, az utóbbit pedig „médiának” nevezni.
A különbség egyre kevésbé magától értetődő. Franciaországban már a médiaszabályozó is elkezdett foglalkozni a kérdéssel. Az Arcom vezetője október elején arról beszélt, hogy a 2027-es elnökválasztás előtt egyeztetnek a nagy közönséget elérő online tartalomkészítőkkel, és felmerült, hogy bizonyos, a televíziókra vonatkozó alapelvekhez hasonló elvárásokat velük szemben is megfogalmazzanak. Egyelőre természetesen nem arról van szó, hogy minden politikáról beszélő YouTuber mögé odaültetnének egy médiahatósági ellenőrt, de már maga a felvetés is érdekes. A szabályozó ugyanis lényegében elismeri, hogy a politikai nyilvánosság egy része már nem a hagyományos médiában zajlik.
Nem véletlenül. A médiapiac egyik legfontosabb változása ugyanis nem egyszerűen az volt, hogy az újságok átköltöztek az internetre. Ennél sokkal nagyobb átalakulás történt. Az újságok, rádiók és televíziók elvesztették azt a korábbi kiváltságukat, hogy szinte csak rajtuk keresztül lehetett nagy tömegekhez eljuttatni politikai vagy közéleti információkat. Néhány évtizeddel ezelőtt, ha egy politikus országos közönséget akart elérni, szüksége volt a médiára. Be kellett jutnia a híradóba, interjút kellett adnia, sajtótájékoztatót kellett tartania, és utána remélhette, hogy másnap az újságban legalább nagyjából az jelenik meg, amit ő fontosnak tartott. A szerkesztőség valódi kapuőr volt. Eldönthette, mi kerül címlapra, kit hívnak meg, milyen mondat lesz a cím, miből lesz hír, és miből nem.
Ma ehhez sokszor elég egy telefon.
A politikus elindíthat egy élő közvetítést, készíthet saját videókat, felülhet egy podcaststúdió kanapéjára, adhat kétórás interjút egy YouTube-csatornának, vagy egyszerűen saját közösségi oldalain kezdheti el felépíteni a saját médiavilágát. A közönség pedig sok esetben már nem érzi úgy, hogy ehhez közvetítőre lenne szüksége. Nem várja meg az esti híradót, és nem feltétlenül olvassa el másnap a politikus mondatainak szerkesztett változatát. Meghallgatja közvetlenül.
A magyar médiapiacon is látványosan látszik ez az átalakulás. A Reuters Institute 2025-ös magyar országjelentése külön megemlítette Magyar Péter Partizánnak adott hosszú interjúját, amely több mint 2,7 millió megtekintést ért el. Egy körülbelül tízmilliós országban ez már nem valamiféle rétegtartalom. Ez tömegmédia. A Reuters ugyanebben a jelentésben a Partizánt már a rendszeresen használt magyar hírmárkák között kezelte.
És itt válik igazán érdekessé a megnevezés. A Partizán YouTube-csatorna? Természetesen. Médium? Nehéz lenne azt mondani, hogy nem. Újságírói műhely? Nyilvánvalóan. A YouTube ebben az esetben tulajdonképpen csak az infrastruktúra. Nagyjából ugyanazt a szerepet tölti be, amelyet régebben a nyomdagép, a rádiófrekvencia vagy a televíziós sugárzás. Attól, hogy egy interjú nem egy tévécsatorna adótornyán keresztül, hanem egy amerikai technológiai vállalat szerverein keresztül jut el hozzánk, a tartalma még lehet klasszikus újságírás.
A határ azonban nem minden esetben ennyire tiszta.
Mi történik például akkor, ha egy alapvetően szórakoztató videókból ismert influencer egyszer csak politikusokat kezd interjúztatni? Ha több százezres követőtábor előtt rendszeresen véleményezi a közéletet? Ha választási kampányban elemzi a jelöltek szereplését, meghív közéleti szereplőket, vagy egyszerűen elmondja a saját közönségének, hogy ő hogyan lát egy politikai ügyet? Még mindig influencer? Vagy valahol menet közben médiummá vált?
A kérdés nem azért érdekes, mert feltétlenül új címkéket kell ragasztanunk mindenkire. Sokkal inkább azért, mert az egyes szerepekhez teljesen eltérő társadalmi elvárásokat kapcsolunk. Egy újságírótól számon kérjük, hogy pontos-e. Megkérdezzük, ellenőrizte-e az információt, helyreigazítja-e a tévedését, jelzi-e az összeférhetetlenséget, meghallgatta-e a másik felet, visszakérdezett-e egy interjúban, esetleg szándékosan hallgatott-e el valamilyen tényt. Egy influencernél sokkal elnézőbbek vagyunk. Az ő csatornája. Az ő véleménye. Azt mond, amit akar. Azt hív meg, akit akar. Ha téved, majd kijavítja. Vagy nem.
Ez addig működik, amíg tényleg személyes véleményről és szórakoztató tartalomról beszélünk. De mi történik akkor, amikor ugyanaz az ember már több százezer ember egyik rendszeres közéleti információforrásává válik? Attól még továbbra is csak magánember, hogy nincs szerkesztőségi épülete?
Ez nem elméleti kérdés. A Reuters Institute 2026-os kutatása szerint a YouTube hírfogyasztása egyre inkább tudatos tevékenység. Míg TikTokon vagy Instagramon sok felhasználó egyszerűen belebotlik politikai vagy hírtartalmakba a szórakoztató videók között, a YouTube-on híreket nézők jelentős része kifejezetten ilyen tartalmakért megy a platformra. A kutatás szerint a YouTube-os hírfogyasztók 55 százaléka tudatosan keres hírtartalmat ott.
Ez pedig már egészen más helyzet, mint amikor valakinek két táncos videó között feldob egy politikai klipet az algoritmus. A YouTube sok ember számára valójában a televízió egyik utódja lett. Csak éppen nincs műsorrács. Nem este hétkor kezdődik a híradó, hanem akkor, amikor nekünk van időnk. Nincs feltétlenül harmincperces műsoridő, lehet két és fél órás beszélgetés is. Nincs olyan erős szerkesztői központ, amely eldönti, mit lát mindenki. Minden nézőnek saját műsorrácsa van, amelyet részben maga választott, részben pedig az algoritmus állít össze neki.
Közben magának az újságírónak a fogalma is megváltozott. A régi médiarendszerben többnyire a szerkesztőség volt a márka, az újságíró pedig annak munkatársa. Az emberek Népszabadságot, Magyar Nemzetet, RTL Híradót vagy közrádiót fogyasztottak. Természetesen akkor is voltak ismert újságírók és műsorvezetők, de a bizalom elsődlegesen az intézményhez kapcsolódott.
Ma ez gyakran fordítva van. A közönség nem feltétlenül egy médiumot követ, hanem egy embert. Egy műsorvezetőt, podcastost, videóst vagy influencert. Nem azt mondja, hogy „ezt az újságot olvasom”, hanem azt, hogy „őt nézem”. Nem biztos, hogy egy teljes szerkesztőség értékrendjében bízik, hanem egy adott személyében.
Ez a változás különösen érdekes egy olyan időszakban, amikor a hagyományos médiába vetett bizalom eleve gyenge. A Reuters Institute 2025-ös kutatásában Magyarországon mindössze 22 százalék mondta azt, hogy általában megbízik a hírekben. Ez a vizsgált országok között az egyik legalacsonyabb érték volt. Ha az emberek nem bíznak általában „a médiában”, teljesen logikus reakció lehet, hogy kiválasztanak egy-két konkrét embert, akiben viszont igen.
„Én őt nézem.” „Ő legalább normálisan elmagyarázza.” „Ő felteszi azt a kérdést, amit én is feltennék.”
A probléma az, hogy a bizalom átköltözésével a hatalom is átköltözik. Aki eldönti, melyik témáról beszél, kit hív meg, milyen kérdést tesz fel, melyik részletet emeli ki a címben és melyiket hagyja ki, az szerkesztői döntéseket hoz. Ezt akkor is megteszi, ha nincs névjegykártyáján az, hogy szerkesztő. Ha pedig ezt rendszeresen, jelentős közönség előtt teszi, akkor funkcionálisan médiát működtet.
A régi médiarendszer szabályait viszont intézményekre találták ki. Van kiadó, felelős szerkesztő, szerkesztőség, médiaszolgáltató, tulajdonosi háttér. Ezekből viszonylag könnyen meg lehet állapítani, hogy ki felel egy tartalomért. Az új rendszerben viszont akár egyetlen ember is nagyobb közönséget érhet el, mint egy kisebb híroldal teljes szerkesztősége. Saját stúdiója van, saját csatornája, saját támogatói, reklámbevétele, előfizetői és közössége. Sokszor minden médiapiaci funkciót ellát, csak éppen nem feltétlenül nevezi magát médiumnak.
A francia szabályozási vita ezért valószínűleg csak a kezdet. Hasonló kérdésekkel előbb-utóbb minden európai ország találkozni fog. Ha például egy televíziónak választási kampányban bizonyos kiegyensúlyozottsági vagy átláthatósági szabályokat kell betartania, miközben egy nála nagyobb fiatal közönséget elérő online csatornának semmilyet, akkor meddig tartható fenn a két világ teljes különválasztása?
Erre persze nem az a válasz, hogy minden politikáról beszélő emberből médiaszolgáltatót kell csinálni. Az internet egyik legnagyobb értéke éppen az, hogy rendkívül alacsonyra vitte a nyilvánosságba való belépés költségét. Régen ahhoz, hogy valaki százezrekhez beszéljen, komoly tőke, frekvencia, nyomda vagy szerkesztőség kellett. Ma kell egy telefon és egy jó ötlet. Ez demokratizálta a médiát, és sok olyan hangnak adott lehetőséget, amely korábban valószínűleg nem jutott volna be a hagyományos szerkesztőségekbe.
Ezt kár lenne bürokratikus szabályokkal visszafordítani.
A kérdést azonban ettől még nem kerülhetjük meg. Lehet-e ugyanúgy kezelni egy kétezres követőtábor előtt saját véleményt mondó videóst és egy olyan csatornát, amely százezrek politikai tájékozódását alakítja? Hol van az a pont, ahol a közönség mérete, a tartalom jellege és a rendszeresség miatt megjelenik valamiféle plusz felelősség? És egyáltalán a közönség mérete számít, vagy a tevékenység jellege?
Talán nem is az a legjobb kérdés, hogy ki újságíró és ki nem az. Ez a határ valószínűleg egyre kevésbé lesz egyértelmű. Sokkal fontosabb az, hogy ki milyen funkciót tölt be a nyilvánosságban.
Ha valaki információt gyűjt, interjúkat készít, kiválasztja a témákat, eldönti, mi fontos, címeket ír, kérdéseket tesz fel, politikai állításokat ellenőriz, és mindezt rendszeresen nagy közönség előtt végzi, akkor lényegében ugyanazokat a feladatokat látja el, amelyek miatt régen valakit újságírónak neveztünk.
Csak közben megváltozott az asztal, amelynél ül, eltűnt mögüle a szerkesztőségi iroda, és a tévékamera helyére került egy iPhone.
Talán ezért kezdett el a francia médiahatóság is foglalkozni a kérdéssel. Nem azért, mert a YouTube hirtelen televízióvá vált, hanem mert a politikai nyilvánosság egy része egyszerűen átköltözött oda. A szabályozás pedig, ahogyan általában, néhány év késéssel próbálja utolérni azt, amit a közönség már rég eldöntött.
Évek óta arról beszélünk, hogy válságban van a sajtó, csökken a nyomtatott lapok példányszáma, a fiatalok nem néznek televíziót, az újságok pedig elveszítik korábbi jelentőségüket. Mindez igaz lehet, mégis könnyen félreérthetjük, ami történik.
Lehet, hogy nem a média tűnik el, csak a médium fogalma változik meg.
És miközben továbbra is azt keressük, ki számít újságírónak, a közönség egy része ezt a kérdést már régen eldöntötte. Azt tekinti médiának, ahonnan rendszeresen tájékozódik, függetlenül attól, hogy annak van-e szerkesztőségi épülete, nyomdája, televíziós frekvenciája vagy akár csak egy YouTube-csatornája.