Idén januárban ünnepelte fennállásának 150. évfordulóját Magyarország legnagyobb múltra visszatekintő lapja, a Népszava. Ennek apropóján készítettünk interjút a baloldali újság főszerkesztőjével, Németh Péterrel. A beszélgetést eredetileg podcastként szerettük volna publikálni, de technikai problémák adódtak a felvétel során, így végül a vele készült interjút írásos formában adjuk közre.
Bár ma Ön leginkább közéleti újságíróként ismert a nyilvánosságban, a rendszerváltás környékén mégis a sportrovat éléről került a Magyar Hírlap főszerkesztői posztjára. Hogyan lett sportújságíróból meghatározó közéleti lapíró?
Sportújságíróként is gyakran írtam arról, hogy milyen társadalmi problémák vannak a területen, a közéleti érdeklődés tehát mindig is megvolt bennem. 1989-re azonban már egy kicsit beleuntam a dologba, úgy éreztem, hogy nem tudok megújulni, nem tudok újat mondani. Remélem nem veszi senki nagyképűségnek amit mondok, de egy kicsit szűknek találtam a sportot. Éppen ezért ‘89 márciusában jeleztem az akkori főszerkesztőnek, Bajnok Zsoltnak, hogy felmondok. Ő azonban ezt a felmondást nem fogadta el, helyette arra kért, hogy maradjak és azt mondta, szeptemberben térjük majd vissza erre. Eltelt fél év, de nem változott semmi, ezért újra beadtam a felmondásomat.
Ekkoriban indult meg a lap privatizációja, amelyet végül a legendás médiamágnás, Robert Maxwell vásárolt meg. Én már éppen tárgyalásban voltam egy másik újsággal, ahova belpolitikai rovatvezetőt kerestek, amikor egy kollégám felhívott azzal, hogy játszak el a gondolattal, hogy én legyek a főszerkesztő. Nagyon meglepődtem. Mint kiderült, Bajnok Zsoltot gyakorlatilag megpuccsolták, a szerkesztőség pedig maga közül új főszerkesztőt választhatott. Ketten is pályáztak a címre, Pintér Dezső és azóta elhunyt Matkó István, kettejük között azonban megoszlottak a szavazatok, ezért az egyik kollégám azt javasolta, hogy legyek én a főszerkesztő. Úgy voltak vele, hogy én egy népszerű figura vagyok a szerkesztőségen belül, az sem zavarta őket, hogy egy ideig én voltam az MSZMP párttitkára a lapnál, úgy voltak vele, hogy a Németh Péter a sportrovat élén nem bánt senkit.
És tényleg népszerű volt?
Elsöprő többséggel választott meg végül a szerkesztőség. Azt persze akkor még nem tudtam, hogy eredetileg az volt a terv, hogy csak pár hónapra leszek megválasztva, amolyan ideiglenes jelleggel. Végül négy és fél év lett belőle.
Nem csupán az akkori viszonyokhoz képest, hanem ma is egyedülállónak tekinthető, hogy egy lap élére a szerkesztőség választ főszerkesztőt. Miért alakult ez így Ön szerint?
Őszinte leszek, magam sem tudom, a mai fejemmel már egy kicsit én is naivitásnak gondolom, hogy egy szerkesztőség közfelkiálltással megválaszt valakit, a tulajdonos pedig belemegy. Persze vágyhatunk ilyenre, de nem tartom egy működő modellnek. A főszerkesztő ugyan a legitimitását a szerkesztőségtől nyeri, de mégis a tulajdonosnak felel, az ő pénzét kockáztatja. Félő, hogy ilyen körülmények között valaki nem hozna meg olyan döntéseket, amelyek gazdasági szempontból indokoltak lennének, de az újságírók körében népszerűtlen.
Miért lett akkor mégis vége pár év után?
Magam sem tudom. A Magyar Hírlap akkoriban egy profitábilis lap volt. Pontos számot már nem tudok mondani, de körülbelül 80 ezer eladott példányszámmal ment az újság. A dologhoz azt persze hozzá kell tenni, hogy időközben meghalt Robert Maxwell, a sajtóbirodalma pedig világszerte szétesett, így ismét új tulajdonoshoz került az újság, egy svájci médiavállalkozóhoz, Jürg Marquardhoz. Egy dologban azonban biztos vagyok, hogy a szerkesztőség támogatását továbbra is magam mögött tudhattam, szóval nem az történt, hogy kiutáltak volna a laptól. Emlékszem a képre, hogy amikor búcsúztattak a kollégák, 83 ember állt sorba az irodám előtt egy szál virággal. Mindenkinek ilyen kirúgást kívánok.
Sokáig nem maradt azért munka nélkül.
Igen, egy napot kellett várnom arra, hogy elhelyezkedjek, ekkor mentem a Nap TV-hez főszerkesztőnek, ahol végül két és fél évet maradtam. Innen végül azért távoztam, mert Princz Gábor áthívott a Postabank sajtóholdigjához vezérigazgatónak, ahol több lap tartozott a kezem alá, többek között az akkori Magyar Nemzet is. Itt ismét két és fél évig dolgoztam, majd jött kilenc hónap szabadúszás. Akkor sem panaszkodhattam, sok munkám volt, jól éltem, több helyre is írtam. Végül 1999-ben a Népszava publicisztikai rovatvezetője lettem, majd főszerkesztő-helyettese, 2002-től pedig a lap főszerkesztője.
Akárhogy is nézzük, a lap történetében Ön volt a leghosszabb ideig a Népszava főszerkesztője. 2017-ben azonban hátrébb lépett, vagy hátrébb léptették. Mi történt?
Utóbbi. Az akkori tulajdonos magához hívatott és tett egy ajánlatot. Vagyis tulajdonképpen kettőt. Az egyik az volt, hogy holnaptól nem vagy főszerkesztő, a másik pedig hogy holnaptól nem vagy főszerkesztő, de tiszteletbeli főszerkesztő maradhatsz, szerződünk cikkekre, tehát még javadalmazásod is lesz. Ebből kellett úgymond választanom. Mondanom sem kell, az előbbi nem volt számomra reális alternatíva, ezért utóbbit választottam. De magával a Népszavával onnantól leszámoltam az életemben, nem szóltam bele az újság életébe, nem osztottam tanácsokat az utánam érkező főszerkesztőnek, csupán elküldtem a cikkeimet minden héten.
Akkoriban az MSZP-hez köthető Puch László volt a Népszava tulajdonosa. Megsértődött emiatt rá?
Nem. Megköszöntem neki, hogy legalább ebben a formában fennmarad az együttműködés. A kapcsolatom vele akkor is, azóta is normálisnak mondható.
Nem gondolt rá, hogy ezután nyugdíjba vonuljon?
Én már ekkor is nyugdíjas voltam, de nem éppen vagyok az otthonülő típus, ezért kerestem új feladatot magamnak. Először a Független Hírügynökséghez kerültem, amelyet még Kövesdi Péter alapított, az ő testvére, Kövesdi István hívott oda, hogy csináljunk egy jó lapot.
A Független Hírügynökség azért annak idején jóval nagyobb ambíciókkal rendelkezett annál, minthogy egy hírportál legyen.
Bár nekem nem tisztem erről beszélni, mert akkor nem dolgoztam ott, csak szerződött partnereim voltak a Népszavánál, de valóban, nagyobbak voltak az ambícióik ennél. A FüHü egy hírügynökség volt korábban, amely az egész országból szolgáltatta a híreket a azon szerkesztőségek számára, akik előfizettek rá. A modelljüket azonban tönkrette, amikor a Fidesz bevezette a Magyar Távirati Iroda ingyenes szolgáltatását. Ezzel gyakorlatilag megölte a Független Hírügynökséget. Mire én odakerültem, már egészen máshogy működött. Én azt kaptam feladatul, hogy építsek fel egy csapatot, ezt meg is tettem. Nyolcan, tízen voltunk, egy ekkora szerkesztőség nem tud versenyezni a hírekben a nagyobb portálokkal, de a tartalomban szerintem erősek voltunk, jó riportok, interjúk születtek. Jól muzsikált ahhoz a csapat, hogy a Független Hírügynökség ismét felkerüljön a térképre, de némi fizetésbeli gondok megakadályozták, hogy tovább épüljön. A tulajdonos anyagi nehézségekbe ütközött. Ekkor elhívtak a Hírklikkhez dolgozni, ahova sikerült végül beépíteni azokat az embereket, akikkel a Független Hírügynökségnél is dolgoztam. Nem maradtunk tehát munka nélkül.
Ebből a státuszából szólította meg Önt 2021-ben a Népszava új tulajdonosa, Leisztinger Tamás, hogy ismét szükség lenne a munkájára a lapnál. Nem hezitált?
Nem. Én alapvetően egy print újságíró vagyok, napilapoknál szeretek leginkább dolgozni, az az én terepem.
Amikor visszatért a lap élére, úgy nyilatkozott, hogy a Népszava egy ellenzéki újság, az ellenzék újsága. Sok újságíró viszont kikéri magának, amikor azt mondják róla, hogy ellenzéki. Ez Önöknek miért nem jelent problémát?
A Népszava egy baloldali elköteleződésű újság, amely kritikusan viszonyul a hatalomhoz. Ez azonban nem jelent pártos elköteleződést. Vállaljuk a magunk baloldali, szociáldemokrata értékeit, de ha 2022-ben az ellenzéki összefogás győzött volna, velük szemben is kritikusak lettünk volna. Ahogy ma is sokszor fogalmazunk meg velük szemben is kritikát. A hatalomnak ugyanis, ha csekély mértékben is, de része a parlamenti ellenzék is.
Bár ellenzéki újság, a finanszírozása mégis a kormányzattól függ. Legalábbis korábban Puch László azt mondta, ha nincsenek kormányzati hirdetések, nincs Népszava sem.
Ez így van. Egy újság alapvetően két helyről tud bevételhez jutni, egyrészt az olvasoktól, másrészt a hirdetőktől. Ez a Népszava esetében is így van, ráadásul a mi bevételeink egy jelentős része szemben a kormánypárti lapokkal nem az állami hirdetésekből keletkezik.
Én nem akarom megfejteni a kormányzati gondolkodást, hogy mi miért kapunk ezekből a pénzekből. Hogy azért-e, mert esetleg Brüsszelnek akarnak megfelelni azzal, hogy a Népszabadság bezáratása után mégiscsak legyen egy ellenzéki lap Magyarországon, vagy mert valóban úgy gondolják a döntéshozók, hogy szükség van arra, hogy legyen az ellenzéknek is nyilvánossága, nem tudom. Mindegyik rossz irány szerintem. Egy biztos, nekünk lételemünk, hogy ez az újság legyen, és mindaddig, amíg ezekért az állami hirdetésekért cserébe mi azt és úgy írhatjuk meg, ahogy mi szeretnénk, addig nekünk ezt kell fogadnunk, hogy létezni tudjunk. Függetlenül attól, hogy szociáldemokrata újságként nem tudunk azonosulni ezekkel az üzenetekkel, és függetlenül attól, hogy az olvasók egy részével is komoly küzdelmet kell folytatnunk emiatt.
Mert vannak, akik ezt szóvá teszik Önöknek az olvasók közül?
Nem is kevesen. Van aki levelet ír, van aki felszólal, különböző fokozatai vannak az olvasók felháborodásának. De mindenkinek utána megyünk, mindenkivel igyekszünk megértetetni, hogy erre miért van szüksége a lapnak. Azt kérem tőlük, hogy azt nézzék, ami a lapban tőlünk megjelenik. Úgy tapasztaltam, hogy ezt szinte mindenki megérti.
Nemet lehet mondani tehát az állami hirdetésekre, de akkor az a hang sincsen, amit a Népszava képvisel.
Beszéljünk egy kicsit a másik bevételi lábról is, az olvasóiról. A háború kitörése óta egyre nagyobb méreteket öltött az infláció, mélyül a gazdasági válság, amely miatt több médium is megszűnt vagy átalakította a működését. A Népszavánál ilyen szempontból mi a helyzet? Mennyire fenntartható a lap jelenlegi helyzetben?
Drámai a helyzet a magyar lappiacon, ha akárcsak a környező országokkal vetjük össze magunkat. A Népszava ma a legnagyobb példászámban elkelő közéleti napilap az országban, a maga 15-18 ezer példányszámával. Szlovákiában vagy Ausztriában, amely lélekszámát tekintve kisebb országok, ennek a sokszorosát produkálják lapeladásban.
A tavaly évben kétszer is árat kellett már emelnünk, de az előfizetők számában akkor minimális volt a visszaesés. De akkor még nem volt infláció, háború, gazdasági válság. Azóta minden sokkal drágább lett, de egyelőre nem merünk hozzányúlni ismét az árakhoz, mert félő, hogy ez megváltozna. Az ugyanis egy közkeletű vélekedés, hogy ha az emberek megélhetése veszélybe kerül, akkor először az úgymond “luxuskiadásokon” kezdenek el spórolni, ilyen a könyv vagy az újság is. Tehát ez a félelem erőteljesen bennünk van, hogy ha még tovább emeljük az árakat, akkor csökken az előfizetőink száma.
Van olyan forgatókönyv a közeljövőre nézve, hogy tovább már nem tudják fenntartani a nyomtatott lap kiadását?
Nyilván ez attól függ, hogy a tulajdonos erről hogyan gondolkodik. Láttuk a kormánypárti Magyar Hírlap esetében, hogy ott is felfüggesztették a print verziót és már csak online jelenik meg az újság. Ha nálunk a tulajdonos úgy látja, hogy a Népszavára a maga 15 ezer eladott példányszámával is szükség van, akkor ez létezni fog. Ha viszont bezuhan a példászám mondjuk 10 ezer alá, ha már aránytalanná válik a befektetett pénz és ennek a tulajdonképpeni hozadéka, akkor azt fogja mondani, hogy köszöni szépen, de ezt nem akarja továbbvinni. Azon dolgozunk, hogy ez ne így legyen.