1956 őszén Magyarország a világsajtó figyelmének fókuszába került az október 23-án kirobbant forradalommal, a külföldi lapok pedig egyenesen a címlapon tálalták a valódi szenzációnak számító budapesti eseményeket.
A forradalom kitörése váratlanul érte a külföldi tudósítókat. Bár a véletlen szerencse folytán akadtak olyan újságírók, akik Budapesten tartózkodtak, a számuk a tíz főt sem érte el. Október 23. után egy héttel viszont már százötvenen voltak az országban, azonban kevesen mondhatták el közülük, hogy már a kezdetektől fogva az események szemtanúi lehettek.
A veterán tudósítónak számító John MacCormac, a New York Times bécsi munkatársa gyakran fordult meg Magyarországon, így a forradalom kitörésének napján is Budapesten tartózkodott. Október 23-án John MacCormac Egy halott címmel írta meg tényszerű tudósítását. A Rádió ostromának mérlegéről azt írta, hogy 1 halott volt, 10-15 támadó, és 15 rendőr veszthette életét. A Sztálin-szobor sikertelen ledöntéséről is tudósított, pedig az este végére (21 óra 37 perckor) a szobor ledőlt. Miért tévedhetett? Mert lapzártáig le kellett adnia a tudósítását, és mindez csak utána történt.
A Spiegel így írt a forradalom kitöréséről: „A forradalom egyértelműen spontán volt”, majd hozzátették: „Ha van olyan felkelés, amely egyszerűen szívből és a legösztönösebb szenvedélyekből fakad, akkor a magyar októberi forradalom az.”
Több cikk is foglalkozott a Parlament előtti sortűzzel. Gerő Ernő Kádár Jánosra történő ideiglenes (bár végül évtizedekig tartó) leváltásával kapcsolatban a New York Times úgy jellemezte Kádárt, hogy „a politika minden csínját-bínját ismerő kommunista politikus”.
A New York Times október 27-én kelt cikkében így ír a magyar forradalomról: „A magyar nép kivívta a világ szabad polgárainak csodálatát: kiállta ezt a kemény próbát. […] A budapesti hősök nemcsak saját szabadságukért, hanem New York, Párizs, Delhi, Rio de Janeiro, Bandung és Tokió szabadságáért is harcolnak. Harcba kell vetnünk felháborodásunkból és döbbenetünkből táplálkozó erkölcsi erőnket […] Nincs vesztegetni való időnk.” A The Times pedig levonta a forradalom tanulságát, miszerint szükséges a „szovjet katonai és gazdasági befolyás visszaszorítása, magasabb életszínvonal, magasabb bérek és nyugdíjak, valamint rendezett lakáshelyzet megteremtése, s nem utolsó sorban a szélesebb körű politikai szabadságjogok megadása”. Érdekes, hogy a Le Monde tudósítása azt feltételezte, hogy a felkelők nyugatról kapják az utasításokat és a fegyvereket. A francia újság a kaotikus állapotokat emelte ki, és megemlítette, hogy a forradalom során kialakult szerveződések politikai céljai nem világosak (egy forradalomban általában semmi sem világos). A forradalom utáni napokban a lapok főként a vérontásról számoltak be, különös tekintettel az október 25-i sortűzre. A Le Figaro újságírója, Noël Barber (aki regényíró is volt, a forradalom alatt pedig fejbe is lőtte egy szovjet fegyveres) a sortűzről így ír: „Itt minden olyan iszonyatos, fiatalok és gyerekek harcolnak karjukon, homlokukon véráztatott kötéssel a páncélosok és a tüzérség ellen, vízözön előtti gépfegyvereikkel és gránátjaikkal.”
Az Il Tempo a szovjet veszteségekre is felhívta a figyelmet: „A véres és elkeseredett budapesti öt nap könyörtelen főszereplője a harckocsi volt. És egyben a vesztese is. A harckocsik veresége legalábbis nyilvánvalóbb. Soha háborúban nem láttam még ilyen pusztítást akkora harckocsikban, mint az itteni szovjet tankok. Az egyiknek, amelyiket a körúton láttam, és egy virágágyásos járdasziget megperzselt pázsitján állt, egy tüzérségi találat szabályosan leszakította a tornyát, a megszaggatott vázat pedig úgy nyitotta ki a betalált lövedék, akár egy tejesdobozt.” A New York Times a szovjet csapatok fővárosból történő kivonulása előtt így jellemezte a budapesti helyzetet: „Sokan gondolták úgy, hogy a szovjet katonai erő által elrettentett Kelet-Európában […] a közeljövőben nincs semmi remény a szabadság kivívására. […] A bátor magyar diákok, munkások és parasztok a múlt héten csúfosan rácáfoltak félelmeinkre és kishitűségünkre. […] Nem volt hiábavaló az elmúlt napok hősiessége és bátorsága. Ez a bátorság méltó azokhoz, akiknek ősei egykor Kossuth Lajos oldalán harcoltak.”
Az Olasz Kommunista Párt (Partito Comunista Italiano, PCI) 1924-ben alapított hivatalos lapja, a l’Unità is tudósított az 1956-os magyarországi forradalomról. Az orgánum irányvonalát és hangnemét egyértelműen Palmiro Togliatti, a párt akkori főtitkára diktálta, aki támogatta a szovjet intervenciót, majd Moszkvában megszavazta Nagy Imre halálos ítéletét is. Mindezek fényében cseppet sem meglepő, hogy a l’Unità cikkeiben is „vandáloknak”, „megvetésre méltó provokátoroknak” sőt „fasisztáknak” bélyegezték a Horthy-rendszer iránti nosztalgiával is vádolt magyar forradalmárokat, míg magát a megmozdulást ellenforradalomként értelmezték, jogosnak tartva a szovjet csapatok bevonulását, ami szerintük hozzájárult a világbéke helyreállításához. Ugyanakkor az Olasz Kommunista Párt társadalmi bázisát erősen felkavarták a történtek, nem véletlen, hogy egyre kevesebben akartak belépni a PCI-be. Még az olasz munkások szervezete (Confederazione Generale Italiana del Lavoro, CGIL) is a magyarok mellett foglalt állást, és a sajnálatát fejezte ki a szovjet intervenció miatt, amiről a l’Unità október 28-án megjelent cikke is beszámolt.
Giorgio Napolitano, az idén szeptember 22-én elhunyt korábbi olasz köztársasági elnök 1956-ban még maga is a kommunisták táborához tartozott, s ennek megfelelően elítélte az általa ellenforradalmároknak tekintett magyarokat. Akkor még úgy nyilatkozott, hogy „a szovjet beavatkozás nemcsak azt akadályozta meg, hogy Magyarország káoszba és ellenforradalomba süllyedjen, de a világbéke fenntartásához is hozzájárult”. Politikai pályafutása aztán más irányt vett, s ötven évvel később már gyökeresen ellentétes álláspontot képviselt az 1956-ban történtekről, olyannyira, hogy 2006-ban, a most elhunyt Sólyom László akkori magyar államfő meghívására Napolitano volt az ötvenhatos megemlékezések díszvendége.
Az olaszok kollektív emlékezetében rendkívül mély nyomot hagyott a hazánkban lezajlott 1956-os forradalom. A keményvonalas kommunistákat leszámítva, már akkoriban is sokan kifejezték a magyar néppel való szolidaritásukat. Ez a motívum egyébként még a nagy sikerű olasz sorozatba, a Hölgyek paradicsoma (Il paradiso delle signore) 1956-ban játszódó második évadába is bekerült. Isten óvja a magyar népet címen egy külön epizódban foglalkoztak a témával, ahol a szereplők folyamatosan nyomon követték a Magyarországról szóló híreket, sőt adományokat is gyűjtöttek a szovjet katonai beavatkozástól szenvedő magyaroknak. A forradalom kitörésének tízéves évfordulója alkalmából pedig 1966-ban Pier Francesco Pingitore és Dimitri Gribanovski Avanti raggazi di Buda (Előre budai srácok) címen egy dalt is komponáltak, amelyet először Pino Caruso színész adott elő. 2019 szeptemberében, amikor Orbán Viktor az Olasz Testvérek (Fratelli d’Italia, Fdl) nevű párt római rendezvényének vendége volt, a közönség elénekelte neki az Avanti ragazzi di Budát, mire a magyar miniszterelnök „az 1956-os forradalomról valaha komponált legszebb dalként” definiálta Pingitore szerzeményét, amelynek elismeréseként a szerző 2020-ban átvehette a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét.
Az olasz Epoca több, beszámolószerű cikket is szentelt a forradalom eseményeinek. A Budapest ostromakor készült tudósításukból most idézünk egy részletet, ami jól ábrázolja ezeket a leírásokat. Az előzményekkel kapcsolatban érdemes tudni, hogy az Epoca munkatársai felvettek az autójukkal egy beteg, idős férfit: „Amikor megtudja, hogy olaszok vagyunk, az addig – a városéhoz hasonló – borús kedélye hirtelen megváltozik, és az arca megelevenedik. Tökéletesen kiejtve a nevet, felsóhajt: »Ah, Gina Lollobrigida«. A mágikus nevet itt is ismerik. A Duna túlsó partjáról lövések zaját halljuk. A jövő bizonytalan, az atmoszféra sötét, de alkalmi útitársunk szemében azért felizzik a tűz az isteni Gina gondolatára.” Egy másik életkép: „30-án reggel Budapest fő ütőerén araszolunk. A város a felkelők kezében van, akik általában 17-18 éves srácok. Ötven méterenként megállítanak bennünket, hogy géppisztolyokkal nyomatékosítva kérésüket megnézzék a papírjainkat. Rögtön meg is tanulunk két magyar szót: »olasz újságíró«, A levegőben izgalom és feszültség vibrál. A veszélyt éppen az jelenti, hogy 18 éves fiúk tartják ellenőrzésük alatt a teret. Vajon – ha majd vége lesz a harcnak – ki fogja tudni kivenni a kezükből ezeket a fegyvereket? Úgy kezelik ezeket a halálos eszközöket, mintha játékok volnának. […] Látok egy fiút közöttük, lehet vagy tizenöt éves: feldob a levegőbe egy piros-fehér csíkos markolatú kézigránátot, hogy aztán röptében elkapja, mint egy cowboy a coltját. Nyilván a helyén van a biztosítószeg, de azért a látvány mégsem nevezhető megnyugtatónak. Egy ponton arra kérjük a srácok egy csoportját, szerezzenek nekünk egy magyar zászlót, amit kitehetünk az autónkra. Két perccel később csodálatos módon meg is érkezik a zászló. Kicsit megnyugodva folytatjuk a lassú haladást…”
A szabadságharc leverése után több nyugati lap szerkesztőségében is azt gondolták, hogy a harcok újra ki fognak újulni. A New York Herald Tribune elemzője, Walter Lippmann december 28-án így fogalmazott: „Kádár János és a szovjet harckocsik nem remélhetik a magyar gazdasági élet újraindítását. A jelenlegi körülmények között bizonyosnak látszik, hogy az országban hamarosan kétszázezer munkanélküli lesz. A munkanélküliség könnyen a forradalom újabb erőszakos kitöréséhez vezethet. Egy ilyen fordulat veszélyesebb lehet minden eddiginél és nagyszabású partizánháborúval végződhet…”