2022. december 7-én jelentette be az amerikai TIME magazin, hogy a 2022-es év emberének Volodimir Zelenszkij ukrán elnököt és az „ukrán nép bátor szellemiségét” („Spirit of Ukraine”) választották. Elemzésünkben áttekintjük a díj történetét, a jó és kevésbé jó választásokat, és azokat a változásokat, amelyek nemcsak a világ egyik legismertebb elismerésének, de a társadalomnak és a média szerepének módosulásait is tükrözik.
A nagy múltú heti hírmagazin 1923-as alapítása után bő négy évvel, az 1928-as év első számban tette címlapra az előző év emberét (akkoriban az új év első számában mutatták be az előző év legmeghatározóbb emberét).
A „franchise” több mint hetven évig „Man of the Year” néven futott (ami angolul kizárólag férfiakra vonatkozik), természetesen mindig hozzáigazítva az aktuális választotthoz. A nemi kirekesztést végül 1999-ben haladták meg, ekkortól a nemsemleges „Person of the Year” a megnevezés, rögtön kétszer is használhatták az új titulust: Jeff Bezos Amazon-alapító az adott év, Albert Einstein pedig a század utolsó magazinjának címlapját elfoglalva az „évszázad személyisége” lett.
A legendássá vált címlapon való megjelenés a mai napig a világ egyik legtekintélyesebb elismerésének számít, sokan gondolják, hogy a díjazottak sora jól tükrözi az elmúlt közel száz esztendő politikai, társadalmi és kulturális folyamatait. Az pedig, hogy ezeket – általában – egy személlyel szimbolizálja, a versenyzés izgalmát is hozzáadja, miközben kihasználja az irodalom és a film alapszentenciáját: egy jól megrajzolt karakteren keresztük kapcsolódhatunk igazán egy sztorihoz. A tendenciákat egy személybe vagy személyek egy csoportjába sűríti, megidézi azt a Phil Grahamnek (a Washington Post korábbi tulajdonosának) tulajdonított mondást, miszerint az újságírás a történelemírás első vázlata.
Pedig a kezdetek nem voltak éppen méltóságteljesek, az ötlet – egyfajta tűzoltásként – klasszikus szerkesztői probléma áthidalására született. Egy 1944-es (az év embere Dwight D. Eisenhower, ekkor még amerikai hadvezér) levelezésből derült fény az eredettörténetre: közeledett az 1928-as év első számának lapzártája, a megjelenési dátum közeledtével azonban a szerkesztők tanácstalanok voltak, ki kerüljön a címlapra. A TIME szerkesztőségi politikája szerint a címlapra – amely csak nemrég kapta meg jellegzetes vörös szegélyét – az adott héten maradandót alkotó ember arcának kellett kerülnie, igényes, képzőművészeti szintű portréábrázolással. 1928. elején viszont nem találtak olyan személyt, aki méltó lett volna az ikonikus ábrázoláshoz. „Ezért valaki azt javasolta, hogy hagyjuk abba a hét embere keresését, és válasszuk ki az év emberét” – emlékezett vissza az akkori kiadó, P.I. Prentice az újság 1945. január 1-i számban. „Könnyű volt a választás: Charles Augustus Lindbergh, aki mindössze 33 óra 39 perc alatt repülte át az Atlanti-óceánt, 1927 hőse volt.” Ráadásul ezzel a szerkesztőség két legyet ütött egy csapásra: a történelmi utazást követően elmulasztották Lindbergh-et a címlapra tenni, a repüléstörténeti mérföldkőről tudósító lapszám címlapjára, eléggé elavult hírérzékenységre vallva, V. György angol király és Mária királynő egy régi, jelmezes képe került.
Az első „Év embere”-címlaphoz kapcsolódó cikken érezhető volt, hogy az utolsó pillanatban varrták a gombhoz a kabátot: miközben az utóbbi évtizedekben az ilyen lapszámok nagy részét a címlapsztori teszi ki, 1927-ben még az is kihívást jelentett, hogy valaki megtalálja az újságban a kapcsolódó írást, amely nem túl ambiciózus portrét festett az év választottjáról:
“Magasság: 6 láb 2 hüvelyk. Kor: 25. Szemek: Kék. Arc: rózsaszín.
Haj: homokszín. Lábak: nagyok. Amikor megérkezett a franciaországi nagykövetségre, nem találtak elég nagy cipőt neki.
Szokások: Nem dohányzik; nem iszik. Nem játszik szerencsejátékot. Kiadós reggelit fogyaszt. Előnyben részesíti a könnyű ebédet és vacsorát, ha erre lehetősége van. Kerüli a megterhelő ételeket. Szereti az édességet.”
Az alig két hasábos cikk elmeséli, merre repült, majd azzal ér véget, hogy édesanyja mindig is „a világ legnagyobbjának” tartotta. A minimalista írás ellenére az év emberének megválasztása elég sikeres volt ahhoz, hogy egy év múlva megismételjék, Walter P. Chrysler autómágnás, „az év kiemelkedő üzletembere” került 1929 első borítójára.
„Az Év embere ötlet, kissé minket is meglepve, nagy sikert aratott, ezért úgy döntöttünk, hogy éves eseménnyé tesszük” – írta a magazin felelős P.I. Prentice a már említett 1945. január elsejei számban. Prentice elelmélkedett a választás szempontjain is: „A választás semmiképpen sem valamiféle elismerés, nem is Nobel-díj a jó cselekedetekért. Semmiképp sem erkölcsi ítélet.” Utóbbit remekül illusztrálta, hogy Al Capone a korszak hírhedt maffiavezére 1928 vészterhes és őrült évében második lett a versenyben. Az alapkritérium a kezdetektől az volt, hogy ki volt az évben a legnagyobb befolyással a hírekre, akár negatív, akár pozitív értelemben. Az egyik hírhedt kiválasztottnak, Sztálinnak mindkét verzió kijutott: 1939-ben a negatív azáltal, hogy Hitler oldalára állva részt vett a második világháború kirobbantásában, 1942-ben pedig pozitív, miután a sztálingrádi csata megnyerésével elhozta a végső fordulatot a háború menetében.
Az „év emberének” ilyetén definíciója hamar visszaütött: annak ellenére, hogy a magazin gyakran kommunikálta ennek ellenkezőjét, a jelölésre inkább megtiszteltetésként, kitüntető díjként gondolnak, már csak a (javarészt) csodálatra méltó korábbi díjazottak névsora miatt is. Ezért is tartják sokan visszásnak, hogy olyan ellentmondásos történelmi alakok, mint Adolf Hitler (1938), az említett Sztálin, Nyikita Hruscsov (1957) vagy az Iránt ókonzervatív teokráciává változtató, a teheráni amerikai követség személyzetét kvázi túszul ejtő Khomeini ajatollah (1979) is megkapták a címet, annak dacára, hogy a történelem eseményeire gyakorolt hatásuk elvitathatatlan.
A vita végül 1979-ben dőlt el: az Egyesült Államokban olyan viharos nemtetszést váltott ki Khomeini megválasztása, hogy a TIME azóta tartózkodik attól, hogy erkölcsileg egyértelműen negatív megítélésű személyt válasszon. Szembe kellett nézniük azzal, hogy az eredeti definíció alkalmazása az eladásokat és a reklámbevételeket is érzékenyen érintő PR-fiaskóhoz vezet.
Ennek megfelelően a 2001-es év embere, közvetlenül a 2001. szeptember 11-i támadást követően, New York város polgármestere, Rudy Giuliani lett. A választás továbbra is érvényben levő alapelve („egyén vagy személyek csoportja, akik a legnagyobb hatással voltak az év híreire”) szerint nyilvánvaló, hogy Oszama bin Laden volt a legerősebb jelölt abban az évben. A Giulianit az év emberének nyilvánító számban szerepelt egy cikk, amely kitért a TIME dilemmájára Khomeini ajatollah kiválasztásánál (és a döntés tanulságaira), valamint arra, hogy 1999-ben „az évszázad személyiségének” megválasztásakor Hitler volt a legkomolyabb esélyes, végül azonban szerkesztők elvetették az ő címlapra emelését. Úgy tűnt, a cikk azt sugallja, hogy önmagában Oszama bin Laden erősebb jelölt Giulianinál, Hitler pedig Einsteinnél, a választás pedig végső soron az alapján történt, hogy ki képviselte legméltóbban az évet vagy az évszázadot, kinek a hívei és követői voltak nagyobb befolyással a történelemre, függetlenül az egyszemélyi hatástól és a hírek átmeneti uralásától.
Ezek szerint Rudy Giulianit a szeptember 11-i támadásokra adott amerikai válasz jelképeként választották ki, Albert Einsteint pedig a XX. század tudományos áttöréseinek és csodáinak szimbolikus alakjaként. Ez a probléma az idei választásnál is felmerülhet, valószínűleg a háborút elindító Putyin orosz elnök (a 2007-es győztes) jobban befolyásolta a híreket, mint a védekező Zelenszkij, ezért kellett az „bátor ukrán szellemiséget” is bevonni, hogy a szerkesztőség morális értékítélete is megmutatkozhasson a választásban.
Annak ellenére, hogy a lista sokszínű, majdnem a kezdetektől elmondható, hogy az Egyesült Államok elnökeinek hitbizományává vált az ikonikus címlap: minden hivatalban lévő elnöke legalább egyszer volt az Év embere, Calvin Coolidge (ő az első megjelenés idején volt hivatalban), Herbert Hoovert (az ezután következő elnök), és Gerald Ford kivételével – utóbbi nem nyert elnökválasztást, Richard Nixon alelnökeként, annak lemondása után lépett elő egy csonka elnöki időszakra. Dwight D. Eisenhower, aki 1944-ben a Szövetséges Inváziós Erők legfelsőbb parancsnokaként, nyolc évvel megválasztása előtt már megkapta a címet, majd 1959-ben, immáron hivatalban levő elnökként duplázott. Franklin D. Roosevelt az egyetlen személy, aki háromszor kapta meg a címet: először megválasztása évében (1932), majd hivatalban lévő elnökként a New Deal első sikereit követően (1934) és pearl harbour-i támadást követően (1941), utóbbira még visszatérünk.
A politikusok közül e tekintetben sikeresek voltak a Szovjetunió vezetői: Sztálin és Mihail Gorbacsov kétszer-kétszer (1939 és 1942, illetve 1985 és 1989), Nyikita Hruscsov és Jurij Andropov pedig egyszer-egyszer (1957 és 1983). Gyakran tűnnek fel Németország kancellárjai is: Adolf Hitler (1938), Konrad Adenauer (1953), Willy Brandt (1970) és Angela Merkel (2015), illetve a katolikus egyházat vezető római pápák: XXIII. János (1962), II. János Pál (1994), illetve Ferenc pápa (2013).
Kínával más a helyzet, dacára annak, hogy az ázsiai ország megkerülhetetlen tényezővé vált a világpolitikában, és immáron globális vezető szerepről szó terveket, a kínai kommunista párt (ily módon a Kínai Népköztársaság) első számú vezetőjét az elmúlt 37 évben nem részesítették ilyen megtiszteltetésben, két „címüket” Teng Hsziao Ping nyerte. Először 1978-ban (amikor a kíméletlen hatalmi harcot megnyerve átvette az ország vezetését), majd 1985-ben (amikor átfogó gazdasági reformjai végképp átalakították a kínai politika Mao Ce Tungtól megörökölt képét).
Ahogy említettük korábban a hagyományos cím „alapállapota” kifejezetten férfire utalt, ennek ellenére az 1999-es koncepcióváltás előtt négyszer nőt díjaztak (a titulus kiigazításával), “Woman of the Year” lett a király iránt érzett szerelmével az angol monarchia válságát okozó amerikai elvált asszony, Wallis Simpson (1936), II. Erzsébet angol királynő (1952), Corazon Aquino a Fülöp-szigeteken demokratikus fordulatot hozó vezető (1986), míg „Az amerikai nők” csoportját 1975-ben ismerték el. Az átnevezést követően immáron „hozzáigazítás” nélkül diadalmaskodtak az Enron-botrány lavináját elindító „whistleblowerek” (Cynthia Cooper, Coleen Rowley és Sherron Watkins) 2002-ben, a filantróp Melinda Gates (Bill Gates-szel és Bonóval közösen) 2005-ben, Angela Merkel német kancellár 2015-ben, a metoo-mozgalommal a szexuális visszaélésekkel kapcsolatos hallgatás falát ledöntő „”Silence Breakers” 2017-ben, Greta Thunberg 2019-ben és Kamala Harris megválasztott alelnök (Joe Biden megválasztott elnökkel közösen) 2020-ban.
A nők korábbi háttérbe szorításáért 2020-ban nagyszabású gesztussal vezekelt a szerkesztőség: a Nemzetközi Nőnap alkalmából 89 új Time-borítót adtak ki (virtuálisan), amelyek mindegyikén a korszakukat meghatározó nők láthatók korhű címlapkivitelben. (Szerepelt a listán, sok más nő mellett, Coco Channel, Virginia Wolf, Amelia Earhart, Eva Peron, Marilyn Monroe, Golda Meir, Aretha Franklin, Indira Gandhi, Madonna és Margaret Thatcher.)
Több példát láthatunk arra, hogy több személyt együttesen emeltek pajzsra, ez történt az Apollo 8 legénységével (1968), Richard Nixon elnök és Henry Kissinger külügyminiszterrel a nagy kínai nyitás kapcsán (1972), Ronald Reagan amerikai elnök és Jurij Andropov szovjet pártfőtitkár hidegháborús riválisokkal (1983), valamint a dél-afrikai Nelson Mandela és F. W. de Klerk, illetve a palesztin Jasszer Arafat és az izraeli Jicsak Rabin,sikeres béketárgyalásokat vezető politikusokkal (1993).
A névtelen hősök kollektív díjazásának példái között ott vannak a számunkra talán legkedvesebb „Magyar Szabaságharcosok” (1956) mellet az „Amerikai tudósok” (1960), a konzervatív, kisvárosi amerikaiak csendes többsége (1969), a kétszer is díjazott „Amerikai katonák” (1950 és 2003), vagy az egyik legkülönösebb címlap 2006-ból, ahol „You” felirat alatt az újságot kézben tartó olvasó magát láthatta egy tükröződő felületen, a számítógépes felhasználók tartalomkészítési forradalmának letéteményeseként. (Nem sokkal korábban indult el világhódító útjára a Facebook és a Google.) 2018-ban pedig „Az őrzők” címszóval újságírókat díjaztak, akik üldöztetésnek, letartóztatásnak vagy akár gyilkosságnak voltak kitéve munkájuk miatt. Kiemelték Jamal Khashoggit, a Washington Post publicistáját, akit a koronahercegről cikkei miatt meggyilkolt a szaudi titkosszolgálat, Maria Ressát, a Rappler Fülöp-szigeteki hírportál szerkesztőjét, aki ellen Rodrigo Duterte elnök erőszakos politikájával kapcsolatos kritikus tudósításai miatt emeltek vádat, Wa Lone-t és Kyaw Soe Oo-t, a Reuters újságíróit, akiket Mianmarban fogtak el, miközben az Inn Dini mészárlás ügyében nyomoztak és a The Capital nevű marylandi újság kollektíváját, akiknek irodáját egy fegyveres támadta meg, öt alkalmazottal végezve egy lövöldözésben
Előfordult, hogy élettelen tárgyak vagy elvont fogalmak diadalmaskodtak, így 1982-ben a számítógép (Az év gépe), 1988-ban a veszélyeztetett Föld (Az év bolygója) vagy az idei évben „Ukrajna bátor szellemisége”.
1941-ben pedig valószínűleg az egyik legérdekesebb választást söpörte el a történelem vihara az utolsó pillanatban: az azonos nevű Disney-rajzfilm karakterét, Dumbo elefántot választották volna az „Az év emlőse” titulussal, már a borítót is elkészítették, amelyen Dumbo az akkor szokásos formális portré stílusban volt látható. A Pearl Harbour elleni december 7-i támadást követően azonban megváltoztatták a döntést: a háborúba besodródó Egyesült Államok elnökét, Franklin Delano Rooseveltet (rekordot jelentő harmadik alkalommal) választották, bár Dumbo „Az év emlőse” profilja megjelent a magazin belső oldalain.
Megfigyelhető, hogy egyre gyakrabban választanak arctalan (vagy kiválasztott arcokkal szimbolizált közösségeket. Ez a tendencia nyilván válasz arra a társadalmi igényre, hogy az emberek az általuk fontosnak tartott társadalmi mozgásokat szeretnék minden lehetséges fórumon megünnepelni, mindez azonban a díj elszürküléséhez is vezet, hiszen az egyéni jelöltek kiválasztása indig adott némi drámai ízt és szintetizálási törekvést a jelölésnek, míg a médiumokban és a közösségi médiában egész évben hájpolt „sztártendenciák” kitüntetése halovány kivonattá teszi a korábban kiemelt érdeklődéssel figyelt bejelentést. Nyilván valahol kényszerhelyzetben van a szerkesztőség, erre a „kivonatra” valószínűleg igényt tartanak az egyre inkább engesztelhetetlen ideológiai harcossá váló olvasók. A polarizáltságot jól mutatja, hogy az elmúlt néhány év döntései közül négy is komoly vihart kavart: a liberálisok Donald Trump és Elon Musk, a konzervatívok Greta Thunberg és a Joe Biden/Kamala Harris páros megválasztását kifogásolták, ebben a feszült politikai helyzetben.
Úgy tűnik a jelenlegi kultúrharcos közegben már nem lesz elég, hogy Adolf Hitler vagy Khomeini ajatollah többé nem kerül az ikonikus címlapra. Az is lehet persze, hogy a pillanatnyi politikai narratívák győzelme a történelmi szemlélet felett éppúgy szimbolizálja a XXI. század harmadik évtizedét, ahogy Lindbergh repülőútja szimbolizálta az 1927-es évet.
*Forrás Time.com
