Ha az ember ma elolvas három európai politikai hírt, könnyen arra juthat, hogy Nigel Farage Reform UK-ja, a német AfD és Orbán Viktor Fidesze nagyjából ugyanaz a politikai jelenség három különböző nyelven. Bevándorlásellenesek, szuverenisták, kritikusak Brüsszellel szemben, támadják a progresszív identitáspolitikát, fontosnak tartják a nemzeti identitást, és mindhárom körül gyakran feltűnik Donald Trump neve.
A sajtó mégsem ugyanoda teszi őket.
A német AfD-t a Telex és a HVG következetesen szélsőjobboldalinak nevezi. A Reuters ugyanezt a kifejezést használja, a Deutsche Welle pedig már külön magyarázó anyagot készített arról, hogy az AfD-re a „jobboldali populista”, a „szélsőjobboldali” és a „jobboldali szélsőséges” kifejezést is használják. A Reform UK ezzel szemben a Telexnél, a 444-nél és a HVG-nél leggyakrabban „jobboldali populista”. A Fidesz pedig a magyar hírekben többnyire egyszerűen Fidesz vagy jobboldali párt, miközben a Reuters Orbánt az európai szélsőjobb egyik meghatározó alakjaként írja le, a Guardian pedig rendszeresen a nacionalista, populista vagy szélsőjobboldali politikai családba sorolja.
Elsőre úgy tűnhet, hogy valaki biztosan rosszul használja a térképet, de valójában maga a térkép bonyolultabb annál, mint hogy balra van a baloldal, jobbra a jobboldal, aztán még kicsit jobbra a szélsőjobboldal.
A politikatudományban a „far right”, vagyis nagyjából a tág értelemben vett szélsőjobboldal gyakran gyűjtőfogalom. Ezen belül szokás különbséget tenni a radikális jobboldal és a valóban szélsőséges, antidemokratikus jobboldal között. A radikális jobboldali párt indul választáson, elfogadja a választás intézményét, de gyakran erősen többségelvű, nacionalista, bevándorlásellenes, és kevésbé lelkes a liberális demokrácia olyan elemeiért, mint az intézményi fékek, a kisebbségi jogok vagy a pluralizmus. A „szélsőséges jobboldal” ennél tovább megy, és magával a demokratikus berendezkedéssel is konfliktusba kerülhet.
A hétköznapi sajtónyelv ezt általában nem bontja ilyen finoman szét, ezért lehet ugyanaz a politikus az egyik lapban „radikális jobboldali”, a másikban „szélsőjobboldali”, egy harmadikban pedig egyszerűen „nemzeti konzervatív”.
A három közül az AfD helyzete a legegyértelműbb.
A Telex szeptember elején már a címben úgy írt a szász-anhalti választásról, hogy „elhódíthatja első tartományát a német szélsőjobb”, majd magát az AfD-t is szélsőjobboldali pártként nevezte meg. A HVG a párt történelmi, közel 44 százalékos szász-anhalti győzelme után szintén úgy fogalmazott, hogy a második világháború óta először nyert nagyarányúan szélsőjobboldali párt német tartományban. A Reuters ugyancsak rutinszerűen „far-right AfD”-ként ír róla.
Ennek nem pusztán az az oka, hogy az AfD nagyon szigorú bevándorláspolitikát akar. A mai európai jobbközép is lényegesen bevándorlásellenesebb lett az elmúlt tíz évben. Önmagában attól, hogy egy párt szigorú határvédelmet vagy több kitoloncolást követel, még nem kerül automatikusan a szélsőjobboldalra. Az AfD ennél tovább jutott.
A párt 2013-ban még elsősorban euróellenes, gazdaságilag liberális protestpártként indult. A politikatudományi kutatások szerint azonban gyorsan elmozdult a populista radikális jobboldal felé. A bevándorlás, a nemzeti identitás és az autoriter rendpolitika vált meghatározóvá. Egy 2026-os német kutatás már kifejezetten „populist radical right”, vagyis populista radikális jobboldali pártként kezeli, kiemelve a nativista és autoriter magját.
Ehhez társulnak olyan ügyek, amelyek miatt Németországban az AfD besorolása különösen érzékeny. A párt egyes politikusai relativizálták a német náci múlt jelentőségét, az AfD egyes tartományi szervezeteit pedig a német alkotmányvédelem szélsőjobboldali extremista szervezetként kezelte. A DW szerint éppen ezért Németországban ma már nemcsak a „jobboldali populista”, hanem a „szélsőjobboldali extremista” besorolás körül folyik a vita.
A jobboldali magyar sajtó viszont gyakran egészen máshonnan nézi ugyanezt. Az Origo a mostani szász-anhalti győzelem után egyszerűen „német jobboldalként” beszélt az AfD-ről. Egy korábbi cikkében az AfD-t egyszerűen „jobboldali pártnak” nevezte. A Mandiner pedig egy augusztusi európai körképben az AfD-t, a Reform UK-t és más hasonló pártokat együtt az „európai jobboldali, nemzeti-konzervatív pártok” erősödésének ügyében emlegette.
Ugyanaz az AfD tehát lehet „szélsőjobboldal” és „nemzeti konzervatív jobboldal”. Ez már önmagában sokat elárul arról, milyen jelentősége van a címkének.
A Reform UK-t jóval ritkábban nevezik egyszerűen szélsőjobboldalinak.
A Telex leggyakrabban „populista jobboldali” vagy „bevándorlásellenes, populista” pártként ír róla. A 444 ugyanezt a „jobboldali populista” megnevezést használja, ahogy a HVG is. A Reuters jelenlegi tudósításaiban sokszor egyszerűen „populista brit pártnak” nevezi.
A jobboldali magyar sajtó még egy lépéssel közelebb húzza a hagyományos jobboldalhoz. Az Origo májusi választási beszámolójában Nigel Farage pártja egyszerűen „jobboldali Reform UK”. A Magyar Nemzet szintén jobboldali pártként említi, a Mandiner pedig nemcsak jobboldalinak tekinti, hanem azt is részletesen bemutatja, hogy már Farage-éktól jobbra is megjelent egy új brit politikai tér a Restore Britain körül.
Ha valakitől jobbra megjelenik egy még radikálisabb párt, attól ő természetesen nem lesz automatikusan centrista, de a politikai térben megváltozik a helye. Nagy-Britanniában ma már léteznek olyan szereplők, akik Farage-ot túl puhának, túl establishment-kompatibilisnek tartják. A Telex is „a Reformnál is radikálisabban bevándorlásellenes” kihívókról ír, a Mandiner pedig kifejezetten úgy fogalmaz, hogy a Restore Britain jobbról próbálja megelőzni Farage-ékat.
Ettől azonban a Reform még nem válik hagyományos jobbközép párttá.
Egy 2025-ös, a brit jobboldal átalakulásáról szóló politikatudományi tanulmány szerint a Reform UK legpontosabban „populista radikális jobboldali” pártként sorolható be. A szerző külön hangsúlyozza, hogy ez a politikai szélsőjobb tágabb családjába helyezi a Reformot, de nem azonosítja annak antidemokratikus, extremista részével. Egy másik, 2025-ös kutatás szintén radikális jobboldali pártként kezeli.
A Reform erősen bevándorlásellenes, az illegális bevándorlók kitoloncolását szigorítaná, az Emberi Jogok Európai Egyezményéből való kilépést is támogatta, ellenzi a nettó zéró klímapolitikát, erősen euroszkeptikus és elitellenes retorikát használ. Gazdaságilag ugyanakkor sokkal közelebb áll a Thatcher-féle brit jobboldalhoz: adócsökkentést, deregulációt és kisebb államot is támogat.
És itt már látszik, miért problémás az egyszerű bal–jobb vonal.
Farage kulturális és bevándorláspolitikai kérdésekben nagyon jobbra állhat, miközben gazdaságpolitikájának jelentős része klasszikus brit konzervatív politika. Ezért a „jobboldali populista” kifejezés nem feltétlenül finomkodás. Lehet egyszerűen pontosabb.
A Fidesz esete azért különleges, mert ugyanaz a párt az elmúlt három évtizedben szinte végigutazta a politikai térkép jobb felét.
A kilencvenes években liberális párt volt. Később jobbközép konzervatív néppárttá vált, az Európai Néppártban ült a CDU és más hagyományos kereszténydemokrata pártok mellett. A 2010-es évektől azonban egyre erősebb lett a nacionalista, szuverenista, bevándorlásellenes és társadalmilag konzervatív irány, miközben Orbán Viktor maga kezdett „illiberális államról” beszélni. A politikatudomány ezért ma már jóval nehezebben írja le egyszerű konzervatív pártként.
Egy 2025-ös tanulmány „populista jobboldali Fideszről” ír, más kutatások a populista radikális jobboldalhoz sorolják, megint mások az „illiberális populista” kifejezést tartják pontosabbnak. Egy külön kutatás egyenesen „radikalizálódott konzervativizmusnak” nevezi a Fidesz sajátos ideológiai típusát. Ez azért érdekes, mert gazdaságilag a Fidesz messze nem illeszkedik tökéletesen a klasszikus nyugati radikális jobboldalhoz.
Az állami árszabályozás, különadók, családtámogatások, rezsiszabályozás vagy stratégiai állami tulajdon nem tipikus Thatcher-féle jobboldali gazdaságpolitika. Egy friss tanulmány éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy a Fidesz gazdaságpolitikájának több eleme balosabb, miközben társadalompolitikai és intézményi kérdésekben erősen autoriter-jobboldali pozíciót vesz fel.
Ha tehát csak azt kérdezzük, hogy „bal vagy jobb?”, a Fidesz könnyen összezavarja a vonalzót.Kulturálisan és identitáspolitikailag erősen jobboldali. Nemzeti szuverenitásban erősen jobboldali. Migrációban erősen jobboldali. Család- és genderpolitikában konzervatív. Gazdaságban viszont jóval vegyesebb.
Ezért fordulhat elő, hogy a Mandiner saját politikai közegét nemzeti konzervatívként írja le, és kifejezetten vitatja azt a nyugati médiában elterjedt gyakorlatot, amely a Patriótákhoz tartozó pártokat egyszerűen szélsőjobboldalinak nevezi. Egy júniusi Mandiner-publicisztika egyenesen arról érvelt, hogy számos „leszélsőjobbozott” európai párt klasszikus értelemben inkább nemzeti liberális vagy nemzeti konzervatív.
A Telex viszont európai parlamenti elemzésében a Fideszt is magában foglaló Patrióták Európáért frakciót az „euroszkeptikus vagy szélsőjobboldali” blokkok között tárgyalja, megjegyezve, hogy a frakció lényegében a korábbi szélsőjobboldali Identitás és Demokrácia csoport kibővítésével jött létre.
A Reuters ennél is direktebb. Orbán áprilisi választási vereségéről úgy írt, mint amely „Európa szélsőjobbjának egyik pillérét” döntötte ki, és Orbánt az európai szélsőjobb meghatározó figurájaként írta le. Az AP szintén „prominent far-right figure”-ként, vagyis jelentős szélsőjobboldali szereplőként jellemezte.
Innen nézve a Fidesz jóval közelebb kerül az AfD-hez, csakhogy van egy fontos probléma. A Fidesz és az AfD még az európai jobboldalon belül sem ugyanott ül. Szó szerint sem.
A Fidesz képviselői a Patrióták Európáért frakcióban vannak Marine Le Pen Nemzeti Tömörülésével, Geert Wilders pártjával és más szuverenista erőkkel. Az AfD viszont a tőlük is jobbra álló Szuverén Nemzetek Európája frakció meghatározó ereje. Az Európai Parlament hivatalos nyilvántartása is külön frakcióként kezeli a kettőt.
Ez nem pusztán bürokratikus részlet. Megmutatja, hogy a „szélsőjobb” belülről sem homogén.
Az AfD bizonyos kijelentései és történelmi kérdésekhez való viszonya még Marine Le Pen pártjának is túl sok volt, ezért az AfD korábban kiszorult abból a politikai családból, amelyből később a Patrióták létrejöttek.
A Fidesz tehát a jelenlegi európai pártrendszerben egyértelműen jobbra van a hagyományos jobbközéptől, de nem ugyanazon a ponton, mint az AfD.
Ha egyetlen, nagyon leegyszerűsített vonalon kellene elhelyezni őket, nagyjából így nézne ki:
hagyományos jobbközép → Reform UK / Fidesz → AfD
De már ez is csal.
A Reform például gazdaságpolitikában sokkal klasszikusabban piacpárti, mint a Fidesz. A Fidesz társadalompolitikában és intézményi kérdésekben lehet radikálisabb a Reformnál. Az AfD bevándorlás- és identitáspolitikában mindkettőtől jobbra állhat, és Németország saját történelme miatt olyan kérdéseket is érint, amelyek ott különösen erős választóvonalnak számítanak.
Ezért jobb legalább két tengelyben gondolkodni. Az egyik a hagyományos gazdasági bal–jobb tengely. A másik a liberális–autoriter vagy kulturális tengely: bevándorlás, kisebbségek, nemzeti identitás, társadalmi normák, intézményi fékek.
Ezen a második tengelyen mindhárom párt látványosan jobbra helyezkedik el a mai európai politikai középtől. De nem ugyanannyira és nem ugyanabban. Talán éppen ezért beszédesebb a média szóhasználata, mint elsőre gondolnánk.
Amikor a Telex azt írja, hogy „szélsőjobboldali AfD”, már elhelyezte a pártot a demokratikus jobbközéptől távolabb. Amikor ugyanaz a lap a Reform UK-t „populista jobboldalinak” nevezi, már finomabb különbséget tesz.
Amikor az Origo az AfD-t egyszerűen „német jobboldalként” írja le, közelebb húzza a pártot a politikai normalitáshoz. Amikor a Mandiner AfD-ről, Reform UK-ról és más pártokról együtt „nemzeti-konzervatív jobboldalként” beszél, egy politikai család legitim tagjaiként mutatja be őket.
És amikor a Reuters Orbánt az európai szélsőjobb egyik vezetőjeként írja le, ugyanazt a Fideszt messzebb tolja attól a jobbközéptől, ahol egykor az Európai Néppártban ült.
Ezek közül egyik megnevezést sem érdemes önmagában bizonyítéknak tekinteni arra, hogy egy párt „valójában” hol áll. A címke ugyanis már maga is értelmezés. A program, a szavazások, a politikai szövetségesek és a tényleges intézkedések sokkal többet mondanak.
Ha ezeket nézzük, akkor az AfD, a Reform UK és a Fidesz valóban ugyanannak a széles európai jobboldali átrendeződésnek a részei. Közös bennük a bevándorlásellenesség, a nemzeti szuverenitás hangsúlyozása, a progresszív társadalompolitika elutasítása és az elitellenes vagy Brüsszel-ellenes retorika.
De ebből még nem következik, hogy ugyanazok.
A Reform UK leginkább egy brit, populista radikális jobboldali párt, amely erősen kötődik a Thatcher utáni konzervatív hagyományhoz. A Fidesz egy egykori jobbközép pártból kialakult nacionalista, illiberális és populista konzervatív erő, sajátosan államközpontú gazdaságpolitikával. Az AfD pedig egy egykori euroszkeptikus protestpártból fejlődött olyan radikális jobboldali erővé, amelynek egyes részeit Németországban már szélsőségesként kezelik.
A politikai térképen tehát mindhárom jobbra van, de hogy mennyire jobbra – és hol húzzuk meg azt a vonalat, amely után a „jobboldalból” már „szélsőjobboldal” lesz, ez már attól függ, ki rajzolja meg a térképet, amin elhelyezni kívánja a pártokat.