A Drogkutató Intézet által 2023 tavaszán végzett közvélemény-kutatás Drogszonda címen publikált eredményei alapján a több mint ezer válaszadó egyöntetűen úgy nyilatkozott, hogy a tizennyolc év alatti kiskorúakat meg kell védeni azoktól a médiatartalmaktól, amelyek pozitív színben tüntetik fel a kábítószereket. Mindezek fényében joggal merül fel a kérdés, hogy milyen szerepük van a drogmarketing propagálásában a témát feldolgozó sorozatoknak és filmeknek, amelyek gyakorlatilag nézettségi rekordokat döntenek az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő streaming platformokon.
Dr. Katona Brigitta
Roberto Saviano olasz újságíró és nemzetközileg elismert maffiaszakértő a kokain Amerikából Európába vezető útját feltérképező, Zéró, zéró, zéró című könyvének sokkoló bevezetőjében majdnem négy oldalon keresztül azt ecseteli, hogy kik közül kerülhetnek ki a kábítószer lehetséges fogyasztói. A legközelebbi rokonoktól kezdve a baráti körön, a munkatársakon, a betegeket ellátó és operáló orvosokon, a sofőröket igazoltató rendőrökön át a peres ügyeket tárgyaló bírókig vagy a szobafestőkig bezárólag bárki szóba jöhet. Ahogy Saviano fogalmaz: „aki kokaint használ, ott van melletted”, talán éppen a vonat vagy a metrószerelvény szomszédos ülésén. Mindezzel arra próbál rávilágítani, hogy sokkal több a szerhasználó, mint azt a legmerészebb rémálmainkban gondolnánk. Sokszor egészen hétköznapinak tűnő emberek folyamodnak drogokhoz, akikről még csak nem is sejtjük, hogy adósságok hálójában vergődnek a függőségük miatt, de az is lehet, hogy közben már az egészségük és a kapcsolataik is romokban hevernek. Egyesek azzal az önhittséggel közelítenek a drogfogyasztáshoz, hogy ők majd képesek lesznek kontrollálni a helyzetet, aztán egyszer csak váratlanul kicsúszik a kezükből az irányítás, a tudatmódosító szerek pedig kiütéssel győzve rombolják le az egész életüket, sőt akár a környezetükben is markáns pusztítást végezhetnek.
Kábítószerek a filmvásznon
A droghasználat elterjedését tekintve érdemes megvizsgálni egyes médiatartalmak szerepét is ebben a folyamatban. Konkrétan a témára fókuszáló filmekre és sorozatokra gondolunk, amelyeket az utóbbi években egyre fokozottabb érdeklődés övez. Még csak arra sincs szükség, hogy ezekben kifejezetten pozitív képet fessenek a hatásukról, esetleg magáról a kábítószer-kereskedelemről, mert az általuk közvetített üzenetet mindenki a korábbi tapasztalatai révén kialakult szubjektív szűrőjén keresztül értelmezi, s valójában ez befolyásolja, hogy a nézők milyen következtetéseket vonnak le a látottakból és a hallottakból. Ez dönti el, hogy követendő példának tekintik majd az alkotásokban ábrázolt drogfogyasztást vagy a szerek terjesztését, esetleg részben nyitnak a gondolat felé, de az is lehet, hogy teljesen elhatárolódnak az egész jelenségtől. Bár a filmek és a szériák az esetek túlnyomó többségében nem szándékosan válnak a drogmarketing eszközévé, mégis fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a médiatartalmak fogyasztása terén is nagyobb tudatosságra és szélesebb körű tájékozottságra lenne szükség, hogy pusztán a téma ábrázolása ne járuljon hozzá a kábítószer-használat önkéntelen népszerűsítéséhez, illetve káros és negatív hatásainak elkendőzéséhez vagy eltorzításához.
Kubiszyn Viktor újságíró és filmkritikus korábban maga is tizenhat évig a kemény drogok csalóka bűvkörének fogságában élt. A HVG-nek adott 2015-ös interjújában beszámolt arról a pokoljárásról, amelyet a füvezéstől a heroin használatának stációjáig járt be. Elmondása szerint, a tényleges mélypontot akkor érte el, amikor huszonkilenc évesen már nem volt képes tisztán gondolkodni, nyomorgott, a józan emberek mind elpártoltak mellőle, többé nem tudta finanszírozni a kábítószerek beszerzését, ráadásul annyira leépült fizikailag, szellemileg és lelkileg is, hogy a maradék életösztöne vezette el a rehabilitációra. Ma már sikeres író, filmkritikus és prevenciós szakember, aki többrészes írásában részletesen bemutatta a különféle kábítószerek filmes reprezentációjának átalakulását a korszellem, valamint a történelmi-társadalmi kontextus változásának függvényében.
A filmvásznon betöltött funkciójuk szerint az egyes drogok lehetnek jelképek, metaforák, szervezőelemek, filozofikus szimbólumok, a jellemábrázolás eszközei, de fontos szerepet játszanak a szerhasználat okainak és következményeinek feltárásában is. A marihuána már a múlt század húszas éveiben megjelent a filmipar termékeiben, ahol egyértelműen ellenségként, a bűnözői életforma „kellékeként”, a deklasszálódás, a züllés és az értékvesztés társadalomrohasztó tényezőjeként interpretálták, nagy hangsúlyt fektetve pusztító hatásának és veszélyességének a bemutatására. A narratívaváltást a hatvanas évek hippimozgalma indította el, amelynek következtében a marihuána és más tudatmódosító szerek már a társadalmi tiltakozás szolgálatába szegődtek, beleértve a politikai folyamatok és tendenciák elleni protestálást is, mint ahogy az a vietnami háború esetében is történt. Példaként megemlíthetjük a Hair című musicalből készült 1979-es filmváltozatot vagy a Szelíd motorosok című mozit. Kubiszyn Viktor rámutat, hogy a szóban forgó szer a hetvenes évektől egyfajta „kapudrogjelenséggé” vált és úgy jelenítették meg, mint a pokolba vezető első lépcsőfokot. A kilencvenes évektől aztán többnyire rekreációs anyagként tűnik fel a filmvásznon, ahol a lazaság jelképeként szerepel, mint A part című alkotásban, míg a Fűbenjáró bűn esetében már kifejezetten komikus jelleget ölt, teljesen elkenve vagy poénszintre degradálva a marihuána használatában rejlő veszélyeket.
A kokaint elsősorban a cselekmény pörgetésére és karakterábrázolásra vetik be a filmipar termékeiben. Sokáig egy jól körülhatárolható társadalmi réteg státusszereként aposztrofálták, s ennek megfelelően a média, a filmszakma, illetve az üzleti világ démoni jelképévé, az ottani csillogás, pénz és hatalom árnyoldalainak megtestesítőjévé, mondhatni bomlástermékévé vált. A kokain filmes ábrázolásának gyakori asszociációja a benne rejlő nagy profitból fakadó bűnözés beágyazása a cselekménybe, mint ahogy azt A Keresztapa-trilógia vagy a Francia kapcsolat című film esetében tapasztalhatjuk.
Míg a fűhasználat helye az utóbbi néhány évtizedben szinte a vígjátékok szintjére került a filmgyártásban, addig a heroinfogyasztásról szóló alkotások többnyire inkább már a dráma műfajába sorolhatóak. Az egyik eklatáns példa erre a Trainspotting című film Ewan McGregorral a főszerepben. Kubiszyn Viktor a filmtörténet legnépszerűbb tudatmódosító szereként definiálja, kiemelve a heroin sokrétűségében rejlő potenciált az ábrázolás szempontjából, mivel egyaránt alkalmas a drogfüggőség egyéni és társadalmi szintű hatásainak képi megjelenítésére. A filmkritikus úgy látja, hogy a heroinnal foglalkozó alkotások sokkal inkább a tragikus következményekre, nem pedig az addikciót kiváltó okokra fókuszálnak. A kokainhoz hasonlóan itt is gyakori motívum a függőség és a bűnözés összefonódása, ahol a kemény drogok struktúraszervező elemekként funkcionálnak. Általában az egy karaktert középpontba állító filmekben, azon belül is főleg az életrajzi művekben a szabadon választott önpusztítás és a nihilizmus szimbólumaként tálalják a heroint, mint az Egy kosaras naplója című filmben, ugyanakkor Az utolsó belövés már az amerikai társadalom és az ottani egészségbiztosítási rendszer kritikus látlelete is egyben. Végül az ún. fikciós drogok filmbeli adaptációiban a meglévő kábítószerek tulajdonságaira és hatásaira támaszkodnak az ábrázolás folyamatában, mint például az HBO Maxon és a mozikban egyszerre bemutatott Dűne című sci-fiben, ahol a cselekmény centrumában álló „fűszer” nevű, erősen tudatmódosító szerért folyik az ádáz küzdelem, amelyet egyébként az LSD inspirált.
A médiatartalmakban megjelenő, nem feltétlenül tudatos drogmarketing egyik leginkább szemléletes példája a római alvilág bugyrait bemutató Suburra című regényből készült sorozat és film. A szerzők, Giancarlo De Cataldo és Carlo Bonini a „Nagy Terv” néven emlegetett Waterfront-projektet állították a cselekmény középpontjába, melynek az volt a célja, hogy az olasz főváros tengerparti részét, Ostiát egy európai Dubai vagy Las Vegas szintjére fejlesszék. A gigaberuházásban érdekeltek között felsorakoztak a maffiaszervezetek és a velük együttműködő korrupt politikusok is. A kábítószerek jelenléte szinte végigkíséri a szereplők életét: egyesek kereskednek velük, mások fogyasztják is, vagy éppenséggel a dílereket üldözik. A történet egyik központi karakterét, a képmutató parlamenti képviselőt, aki politikusként a keresztény értékek és a család fontosságát szajkózza, szintén a drog indítja el a lejtőn. A film kezdeti jeleneteiben úgy ábrázolják, mint egy mindenható istent, aki bekábítószerezve azt is megengedi magának, hogy anyaszült meztelenül levizelje az utca népét a római luxushotel lakosztályának erkélyéről. Érdemes egy percre belegondolni abba, hogy mindazok számára, akik csak a pillanatnyi „diadalra” koncentrálnak, milyen üzenetet közvetíthetnek ezek a filmkockák a tudatmódosító-szerekkel kapcsolatban. Bár ezt követően megtörténik a kiegyenlítés, hiszen bemutatják a negatív következményeket is, azonban a nézők a saját szubjektív keretük szerint értelmezik az eseményeket, amely előre megjósolhatatlan konklúziókat eredményezhet. Amikor a szállodai orgia során az egyik bedrogozott prostituált túladagolásban meghal, a képviselő istenszerű imázsa egy csapásra szertefoszlik és kénytelen lesz a holttest eltüntetésében az alvilág segítségére fanyalodni. Ettől kezdve viszont folyamatosan zsarolják, újabb és újabb szívességeket követelnek tőle, ráadásul olyan leszámolási lavina indul el, amely még az óriási profittal kecsegtető „Nagy Tervet” is maga alá temeti.
A Suburrában világosan kirajzolódik az éles határvonal a józan életet élő „elit” bűnözők, valamint a drogmámorban gyilkolászó, lenézett és eszközként használt archetípusuk között. Az olasz maffiacsoportoknál például elvárásnak, sőt kőbe vésett szabálynak számít a józanság. Hiába kereskednek kábítószerekkel, tisztában vannak vele, hogy a tudatmódosító szerek hatására elegendő, ha szó szerint egyetlen apró porszem kerül a gépezetbe és máris rossz döntést hozhatnak, amellyel elbukhatják a vagyonukat, a tekintélyüket, a pozíciójukat, a szabadságukat, sőt akár az életüket is. Ha például bedrogozva kifecsegnék a bűnszervezet titkait, azonnal megbízhatatlannak bélyegeznék és „árulásért” bármikor kivégezhetnék őket.
A Suburra egyik főhőse az ostiai kerület élén álló Cesare Adami, becenevén „Nyolcas”, aki a bűntársának is számító barátnőjével együtt betépve hajtja végre a gyilkosságokat. Amikor éppen kábítószer hatása alatt állnak, úgy ábrázolják őket a film egyes jeleneteiben, mintha szuperhősök lennének, akiken talán még az ellenfeleik által kilőtt golyók sem fognak. Ez a kép jól illeszkedik abba a pszichológiai elméletbe, miszerint az aktív függőket is a patológiás nárcisztikusok közé sorolják. Ross Rosenberg amerikai pszichológus szerint az ő esetükben az addikció által kiváltott nárcizmusról beszélünk, ugyanis például kábítószert fogyasztva olyan viselkedésmintákat produkálnak, mint az említett személyiségzavarban szenvedők. Ezek közé tartozik a feljogosítottság-séma, ami azt jelenti, hogy úgy gondolják, bármihez joguk van, akármit megtehetnek, mert rájuk nem vonatkoznak a törvények és a társadalmi szabályok. A grandiozitás érzése szintén erőteljesen jelen van a függőknél, nagyszerűnek, kivételesnek élhetik meg magukat, amíg tart a drog hatása. Akárcsak a nárcisztikusoknál, az ő esetükben is jellemző lehet a sérthetetlenség-tudat, amely kockázatos magatartástípusok sokaságát generálhatja, mint amilyen a vezetés, a szexualitás, az üzleti tevékenység, a munka és a pénzügyek terén vállalt felesleges rizikó. Gyakori még náluk az a meggyőződés is, hogy a mellettük tartózkodó emberekre is ugyanúgy rávetítik ezt a hamis biztonság-érzetet, amelynek eredményeként mások testi épségét és életét is hajlamosak veszélybe sodorni. Az addikció által előidézett nárcisztikus vonások a józanság beálltával megszűnnek, hiszen a függők kóros önzését és az azt kísérő potenciális empátiahiányát az adott szer utáni sóvárgásuk váltja ki, mely az egész gondolkodásmódjukat átstrukturálja, ráadásul minden téren a függőségük tárgyát helyezi már-már kényszerességgel és megszállottsággal társuló fókuszba.
Amikor egy biznisz beindul…
A kábítószerekkel való kereskedelem filmbeli ábrázolása „narkónovella” néven külön műfajt teremtett. A drogok fogyasztásának képi megjelenítésén kívül azonban az értékesítésük mechanizmusának interpretálása is a tudatmódosító szereket propagáló üzeneteket közvetíthet a nézőközönség felé. A Roberto Saviano 2006-os bestsellere alapján készült, 2008-as Gomorra című film, illetve az azonos néven futó sorozat is kendőzetlenül nyers betekintést nyújt a Nápolyt és a környező Campania tartományt uraló Camorra nevű bűnszervezet üzelmeibe. A szerző forgatókönyvíróként és producerként is részt vett a sorozat munkálataiban, amely összesen öt évadot ért meg. Saviano a Camorra valós tagjairól mintázta meg szereplőit, a női drogkereskedőt, Annalisa Maglioccát (Scianel) például Maria Licciardi ihlette, aki 2021-es letartóztatásáig férfiakat megszégyenítő határozottsággal intézte klánja illegális ügyleteit. A kábítószer megkerülhetetlen a nápolyi bűnszövetkezet fő bevételi forrásainak szempontjából, ezért az ábrázolása nyilvánvalóan nem maradhatott ki a szériából. A Gomorra világszerte óriási sikert aratott, mondhatni kultsorozattá vált, azonban befolyásos politikusok és az igazságszolgáltatás képviselői is lesújtóan nyilatkoztak a produkcióról, valamint annak negatív utóhatásairól. Giuseppe Borelli bíró, a Maffiaellenes Kerületi Igazgatóság nápolyi részlegének vezetője szerint nem sikerült jól megragadni és visszaadni a jelenlegi Camorra jellemzőit. Federico Cafiero de Raho terrorizmussal és maffiaügyekkel foglalkozó államügyész annak az aggodalmának adott hangot, hogy a Gomorra emberséges képet fest a gengszterekről, míg Nicola Gratteri catanzarói ügyész, a nemzetközi kokainkereskedelem egyik éllovasának számító ’Ndrangheta nevű calabriai maffiacsoport szakértője úgy értékelte a sorozatot, hogy az rokonszenvesnek ábrázolja a bűnözőket és pozitívan mutatja be őket, amely veszélyes tendenciákat indíthat el, sőt a szervezett bűnözés elleni harc szempontjából is kontraproduktívnak bizonyulhat.
A Gomorra első évada 2014-ben debütált és egészen 2021-ig futott a Sky Atlantic nevű fizetős olasz tévécsatornán, amely maga is a vetítés elindításának évében kezdte meg a működését. A széria népszerűsége továbbra is töretlen, hiszen még ma is számos streaming-szolgáltató kínálatában szerepel. Nápoly korábbi polgármestere, Luigi De Magistris egy 2019-es rádióinterjúban kijelentette, hogy a Gomorra vetítése óta ugrásszerűen megnőtt az erőszakos bűncselekmények száma a városban. De Magistris 2011 és 2021 között volt Nápoly első embere, azt megelőzően pedig államügyészként tevékenykedett. Véleménye szerint a sorozat önkéntelenül is hozzájárul a Camorra tagjainak heroizálásához, ráadásul a kultúra és a törvénytisztelet helyett a bűnözői „karrier” káros alternatíváját közvetíti a fiataloknak, akiket valósággal megfertőznek a szériában tálalt „lehetőségek”. Ennek analógiájára pedig az sem teljesen elképzelhetetlen, hogy a kábítószer-kereskedelem és a drogfogyasztás is könnyen pozitív reklámként könyvelődhet el egyesek szemében a Gomorrához vagy a Suburrához hasonló médiatartalmak megtekintése révén.
A Hogyan adjunk el drogokat a neten (villámgyorsan) című sorozat kapcsán az Index 2021-ben külön cikket szentelt annak, hogy a Netflix ebben tulajdonképpen „megmutatja, hogyan kell online drogot eladni, méghozzá gyorsan”. Ekkor már a harmadik évadánál tartott a 2019-ben startolt széria, melyről a hírportál azt domborította ki, hogy jól szemlélteti azt, hogy sok szülőnek fogalma sincs arról, mivel és kikkel töltik a gyermekeik az idejüket az online térben, hiszen az esetek túlnyomó többségében sokkal kompetensebbek náluk a különböző kütyük használatában és az internetben rejlő lehetőségek kiaknázásában. A német sorozatot ráadásul kifejezetten egy valós eset ihlette. Az akkor húsz év körüli lipcsei fiatalember, Maximilian Schmidt ugyanis olyan illegális „üzleti” tippre lelt a világháló kincsesbányájában elmélyülve, melyből otthonról, a szobája és a mamahotel kényelméből hamar megszedhette magát a Shiny Flakes nevű weboldal létrehozásával, ahol marihuánát, kokaint, LSD-t, ecstasyt és vényköteles gyógyszereket árult. A környezetében élők a legvadabb álmaikban sem gondolták volna, hogy az angyalarcú, kedves és zárkózott fiú „home office-ban” egy kész kábítószer-kereskedést üzemeltetett. A „tinédzser drogbáró” rendkívül precízen dolgozott: akkurátusan becsomagolta, majd továbbította az árut a szállítást lebonyolító futárszolgálatoknak, a fizetségét pedig előrelátóan bitcoinban kérte. Úgy tudni, hogy ő maga nem fogyasztotta az általa kínált tudatmódosító szereket, azonban Maximilian Schmidt története pontosan illusztrálja az internet nyújtotta szinte korlátlan szabadság és lehetőségek, valamint az egyes médiatartalmakban felbukkanó tudattalan drogmarketing veszélyét, hiszen az egész biznisz ötletét ezekből a forrásokból merítette. Amikor végül lebukott és elkapták, négy év börtönbüntetésre ítélték, majd 2019-ben szabadult a rácsok mögül. 2021-ben a Netflix dokumentumfilmet is forgatott vele, melyben bemutatták a széria keletkezésének hátterét.
A sorozat főhőse a tizenhét éves tipikus kocka, Moritz, akit a barátnője, Lisa amerikai útján ért új impulzusok indítanak el a kábítószerügyletek útján. A tengerentúlon töltött idő alatt a lány ráébred, hogy népszerűségre, több szórakozásra és kalandokra vágyik, amihez szerinte hozzátartozik a könnyű drogok kipróbálása is. Miután szakít a menőség antitézisének számító Moritz-cal, a számítógépzseni azzal próbálja meg visszahódítani az exét, hogy online értékesíti a tudatmódosító szereket, aztán a „siker” ízétől megrészegülve elveszti a kontrollt és végül börtönbe kerül. Már rögtön az első részből kiderül, hogy Moritz-ot lecsukták, ugyanis csak a Netflix stábjának kamerái elé engedték ki bilincsben, hogy elmesélhesse a történetét. A drogbiznisz bizarr világán kívül a német széria egyúttal a Z generáció problémáit és a modern technológiához fűződő bensőséges viszonyukat is megragadja. Bár a főhős karaktere és viselkedése alapvetően nem ébreszt túl sok szimpátiát, az alkotók mégis mesteri módon elérték, hogy a nézők drukkoljanak neki, ezzel pedig lényegében sikerült példaképet faragniuk egy drogdílerből.
A latin-amerikai szálak
Az egykori kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar tündöklését, illetve bukását is számtalan filmben és sorozatban dolgozták már fel. A téma iránti érdeklődést jól mutatja ezeknek az alkotásoknak a ma sem halványuló népszerűsége. A kokainkereskedelem korábbi befolyásos alakját sokáig egyfajta Robin Hood-szerű aura övezte hazájában, hiszen annak ellenére, hogy bűnöző volt, sokat tett a nyomornegyedekben élő emberekért, a bűnözésből származó bevételei egy részét ugyanis az ő helyzetük javítására fordította. Az a stratégia, hogy az alvilág egyes szereplői szociális hálóként álcázzák magukat, az olasz maffiaszervezeteknél is tetten érhető. A cél ilyenkor az állam alkalmatlanságának bizonyítása, s ezen keresztül az adott bűnszervezet iránti szimpátia és a támogatottságuk növelése a környező társadalomban. Escobar egyébként már a gyermekkora óta arra tanította a fiát, Juan Pablót, hogy a kábítószerekből pénzt kell csinálni, viszont nem szabad fogyasztani azokat, mert jól tudta, hogy egy csapásra tönkretehetik a függőség csapdájába esett emberek egész életét. Ez a motívum többször is megjelenik a drogbáró történetét tolmácsoló produkciókban.
2017-ben Escobar címen egy olyan filmet mutattak be a kolumbiai drogkirályról, amelynek középpontjában a korszak egyik kiemelkedő médiaszereplőjével, Virginia Vallejóval folytatott románca állt. A sztori alapját a ma már menedékesként az Egyesült Államokban élő újságírónő Szerettem Pablót, gyűlöltem Escobart című könyve képezi, ahol elmeséli kettőjük viharos viszonyát és a kokainkereskedő felemelkedésének brutális részleteit. Virginia Vallejót Penélope Cruz, míg Pablo Escobart Javier Bardem keltette életre a filmben, amely egyes kritikusok szerint minden törekvése dacára is megmaradt a felszín kapargatásánál, amivel torz képet mutat a nagyságrendekkel kegyetlenebb valóságról.
A 2015-ben debütált Narcos című Netflix-széria története is Pablo Escobar és az általa alapított Medellín-kartell rémuralmával kezdődik, míg a sorozat további kolumbiai epizódjai a Cali-kartell tevékenységének állomásain kalauzolják végig a nézőket. A cselekményben fontos szerep jut az amerikai Kábítószer-ellenes Hivatal (DEA) két korábbi ügynökének, a kolumbiai drogbárók nyomában járó Steve Murphy-nek és Javier Peñának, akiknek a karakterét a való életből merítették az alkotók. Nem véletlen, hogy a sorozat forgatásakor a Netflix Peñát kérte fel tanácsadónak. A produkciót ennek ellenére is számos kritika érte, többek között azt rótták fel neki, hogy leegyszerűsítve és romantizálva jeleníti meg a dél-amerikai ország történelmének legvéresebb fejezeteit, amivel félrevezető narratívákat közvetít. Ezen kívül Pablo Escobar ábrázolása miatt is komoly bírálatokat kapott, mert egyes kritikusok szerint olyan színben tüntette fel, mintha ő lett volna a szegények „Robin Hoodja”, csak azért, mert maga is munkásosztálybeli családból származott és kórházakat, iskolákat, lakásokat építtetett a kokainból befolyt bevételei egy részéből. A foci iránti szenvedélyétől hajtva felvásárolta az Atlético Nacional nevű csapatot, amelyet pénzmosásra is használt, megalapozva ezzel a „narkófutball” fogalmát.
A Narcos 2018-ban bemutatott negyedik évadának cselekménye már Mexikóban játszódik, és megismerhetjük belőle a helyi drogháború korai éveinek eseményeit. A „főnökök főnökeként” és a „keresztapaként” is emlegetett Miguel Ángel Félix Gallardo mexikói drogbárót alakító Diego Lunát már a bejelentéskor többen bírálták a szerep elfogadása miatt, de a színész akkor úgy reagált, hogy a sorozat nem a bűnözést dicsőíti, csupán egy sokakat érdeklő témát dolgoz fel. Miután kiszállt a nagy sikerű szériából, mégis azt nyilatkozta, hogy egy ilyen fajsúlyos produkció után már valamilyen könnyedebb történetre vágyott.
A Dél királynője című 2011-es sorozat a Telemundo nevű, spanyol nyelvű amerikai tévétársaság egyik legköltségesebb produkciója volt, de a kiemelkedően magas nézettség bőségesen megtérítette a busás befektetést. A Kate del Castillo által alakított Teresa Mendoza karaktere áll a narkónovella középpontjában, ahol nyomon követhetjük a szegény fiatal mexikói nő viszontagságos történetét, amint nincstelen, kiszolgáltatott özvegyasszonyból a kábítószer-kereskedelem koronázatlan királynőjévé küzdi fel magát. Kate del Castillót azonban nem csak a Dél királynője hozta összefüggésbe a drogbiznisz világával, ugyanis a mexikói színészdinasztia sarja 2015 októberében összehozott egy nagy botrányt kirobbantó titkos találkozót amerikai kollégája, Sean Penn és az akkortájt éppen a hatóságok elől rejtőzködő hírhedt kartellfőnök, az „El Chapo” (a Köpcös) néven ismert Joaquín Guzmán között. A színésznő 2012 óta elég kétértelmű kijelentéseket tett az érte rajongó Guzmánnal kapcsolatban az akkori Twitteren, ahol úgy fogalmazott, hogy előbb hisz neki, mint a mexikói kormánynak, amely szerinte létfontosságú információkat tart vissza, majd naiv módon arra biztatta a Sinaloa-kartell akkori vezérét, hogy „kereskedjen inkább szeretettel, biztosan értene hozzá”. Az ügyhöz hozzátartozik, hogy akárcsak a kolumbiai Pablo Escobar vagy az olasz maffiacsoportok esetében, El Chapo szintén egyfajta szociális támaszként élt a helyi köztudatban. Miután 2016 januárjában elfogták és börtönbe került, évekkel később, a pandémia idején még a rácsok mögül is elintézte, hogy a nevében élelmiszert osszanak a rászorulóknak, majd a nyomaték kedvéért körbehordozták az arcképét is, hogy így tartsa fenn a tekintélyét és az emlékét a helyi köztudatban.
Kate del Castillo szavai mindenesetre szöget ütöttek a drogbáró fejében, aki elhatározta, hogy a színésznő segítségével filmet forgattat az életéről, ezért elküldte hozzá az ügyvédjét, aki producernek adta ki magát. Del Castillo érdeklődését rögtön felkeltette a páratlan lehetőség, majd Sean Penn is a képbe került, akit mindig is foglalkoztatott a latin-amerikai országok helyzete és politikája, korábban pedig már találkozott Hugo Chávez venezuelai elnökkel és a kubai vezetővel, Raúl Castróval is. Penn az amerikai Rolling Stone magazin megbízásából interjút készített a mexikói kartellfőnökkel, ahol természetesen a kábítószerekkel kapcsolatban is feltett neki néhány kényes kérdést. Joaquín Guzmán elismerte, hogy azok valóban károsak és tönkreteszik az embereket, de azt tagadta, hogy ő lenne a felelős a világszerte egyre aggasztóbb méreteket öltő addikció futótűzszerű terjedéséért. „El Chapo” leszögezte, hogy ha egy napon kikerülne a drogbizniszből, akkor majd mások lépnek a helyére, mert amíg fennmarad a kábítószerek iránti kereslet, addig a rájuk épülő kereskedelem is tovább működik majd. A színészek titokban lebonyolított látogatása után néhány hónappal a „Köpcöst” elkapták és ismét börtönben végezte. Egyes elméletek szerint pontosan Pennék voltak azok, akik akaratukon kívül a nyomára vezették a hatóságokat. Kate Del Castillo egy saját dokumentumfilmben dolgozta fel a bizarr találkozás hátterét és eseményeit, amely 2017-ben The Day When I Met El Chapo (Szemtől szembe El Chapóval) címen debütált a Netflixen. Egyébként a világszerte népszerű streaming-szolgáltató végül teljesítette Joaquín Guzmán álmát és külön filmben örökítette meg a Sinaloa-kartell vezetőjének történetét.
Az El Señor de los Cielos (Az egek ura) című Telemundo-produkció a tévétársaság zászlóshajójakét összesen nyolc évadot és több mint hétszáz epizódot ért meg, főhőse pedig egy Aurelio Casillas nevezetű mexikói drogbáró. A karaktert Amado Carrillo Fuentes inspirálta, aki repülőgéppel csempészte a kábítószert az Egyesült Államokba, ezért is kapta „az egek ura” nevet. Pablo Escobar halála után ő lett az amerikai kokainkereskedelem új emblematikus alakja. A széria főszerepét alakító mexikói színész, Rafael Amaya oly mértékben azonosult az általa megformált Aurelio Casillas-szal, hogy a stábtagok elmondása szerint még a forgatások utáni viselkedése is gyökeresen megváltozott, elkezdett agresszívvé válni, majd hosszú időre eltűnt a reflektorfényből. Sokáig folytak a találgatások a spanyol nyelvű médiumokban, hogy mi történhetett a színésszel, végül kiderült, hogy a karrierje a sorozat munkálatai alatt kialakult drogfüggősége miatt végezte a süllyesztőben. Rafael Amaya, a nők néhai bálványa csak évekkel később, elhízva, önmaga árnyékaként lépett újra a nyilvánosság elé, miután hónapokig tartó rehabilitáción vett részt egy klinikán, ahová gyakorlatilag pszichotikus állapotban került be. Annyira megszakadt a kapcsolata a valósággal és a saját személyiségével, hogy végül már a sorozatbeli karakterének, Aurelio Casillas-nak hitte magát, tehát teljesen beleveszett a szerepébe és a kábítószer-függőségbe.
A mexikói színész esete is alátámasztja azt a narratívát, miszerint a drogok fogyasztásának vagy terjesztésének témakörét feldolgozó sorozatok és filmek akár óhatatlanul is a drogmarketing eszköztárában végezhetik, hiszen azt bizonyítja, hogy még szereplőként is fokozottabban ki volt téve a tudatmódosító szerek csábításának. A különféle kábítószerek filmforgatásokra való beszivárgását jól példázza az is, ami a maffiaellenes tematikájú olasz sorozat, a Squadra antimafia – Palermo oggi (Maffiaellenes osztag: Palermo ma) forgatása folyamán történt, ahol a stábtagok kódolt nyelvet használva, telefonon rendelték meg a kokaint egy helyi maffiózótól. Nyilvánvalóan nem egyedi vagy elszigetelt esetről beszélünk, azonban számos hasonló ügyet még ma is sűrű homály fed. Érdemes itt röviden visszautalni Roberto Saviano említett könyvének döbbenetes bevezetőjére, hiszen a fenti példákból is kiviláglik, hogy sajnálatos módon a társadalom sokkal szélesebb szegmense szenved kábítószer-függőségben, mint azt valaha is gondolnánk. Ráadásul úgy tűnik, hogy bizonyos médiatartalmak önkéntelenül is generálják ezt a folyamatot, mert akaratukon kívül már magával a témaválasztással is teret engednek a drogmarketingnek, legyen szó a szerek fogyasztásáról vagy árusításáról. Az internetes anyagokból, a filmekből és a sorozatokból egyes nézők nem a tanulságokat vonják le, hanem éppen ellenkezőleg, olyan ötleteket merítenek, amelyek megvalósításával felhasználóként, esetleg dílerként könnyen a függőség és/vagy a bűnözés dekadens világában végezhetik.
Bakró-Nagy Attila
Sárosi Péter drogliberalizációs aktivista tevékenysége
Sárosi Péterről, a “Drogriporterről” 2022 áprilisának elején készítettünk portrét. Személyét most azért elevenítjük fel, mert ezúttal bemutatunk egy olyan aktivistát, aki Sárosi köréhez tartozik és a drogokat népszerűsíti, majd kitérünk a politikai kapcsolataira és az igen nagy hatással, sőt szemléletformáló erővel bíró közösségére is.
Sárosi a Kendermag Egyesület kötelékében politikai aktivistaként kezdte droglegalizációs karrierjét. Történész végzettsége ellenére megtették az Európai Bizottság drogügyi tanácsadó testületének tagjává is. Cikkeiben rendszerint igyekszik bizonyos illegális drogokat pozitív színben feltüntetni, egyszer például még marihuánasodró-versenyt is rendezett.
A magát jogvédőként és történészként is meghatározó Sárosi 2004-ben kezdett el a Társaság a Szabadságjogokért szervezetnél dolgozni, mint a TASZ drogpolitikai programjának vezetője. Ekkor hozta létre a TASZ a Drogriporter oldalt, amely azóta is az újságíró elsődleges platformja és közismert zászlóshajó-projektje. A TASZ meghatározása szerint a projekt célja „a társadalom, a szakemberek és a politikai döntéshozók hozzáállásának formálása, főleg a drogpolitika terén.” Ugyanitt került össze Sárosi Takács István Gáborral, akivel később, 2014-ben létrehozták a TASZ-os munka önállósult folytatásaként a Jogriporter Alapítványt, amely átvette a Drogriporter működtetését. A blog egyébként 2020. szeptember 1-jétől átköltözött a 444.hu közéleti portálra. Takács az Autocracy Analyst nevű oldal szerkesztője, ami a honlap szerint angol nyelven hírekkel, cikkekkel és videókkal szolgál a magyarországi önkényuralom erősödéséről, ugyanis “Orbán Viktor kormányának 2010-es hatalomra kerülése óta fokozatosan aláássa a jogállamiságot a demokratikus intézmények, a független sajtó és a civil társadalom elleni folyamatos támadásaival.” 2013-tól ír cikkeket szintén angol nyelven az International Drug Policy Consortium honlapjára. A Wikipédia oldaluk szerint egy “192 nem kormányzati szervezetből álló globális hálózat, amely nemzeti, regionális és nemzetközi szinten elősegíti a drogpolitika tárgyilagos és nyílt vitáját.”
Az egyébként jól megfigyelhető, hogy Sárosi közéleti újságíróként a droghasználat kérdése mellett más politikai témákról is szívesen ír. 2020 novemberében a Pendulum blogjára írt egy cikket, amelyben a hagyományos család ideálját kritizálta. Szerinte a Fidesz-kormány által „hirdetett” családkép egyedülállósága és univerzalitása egy olyan mesterségesen teremtett mítosz, amivel ideje leszámolni. Ezt az írást egyébként több kritika is érte, elsősorban az indulatos hangvétele, a politikai motiváltsága, a tudományos megalapozatlansága, valamint a csapongó gondolatmenete miatt. (Egy ponton például Sárosi a Fidesz-kormányzatot a házasság előtti szex elítélésével vádolja.) Szilvay Gergely, a Mandiner újságírója, a témát kulturális szempontból elemző könyvek szerzője ezt írja a 444.hu-n megjelent cikkről: „Mindezt úgy csinálja Sárosi, mint amikor az elsőéves egyetemista két nap alatt kénytelen szemináriumi dolgozatot írni: gyorsan átfut két kezébe nyomott könyvet, majd azt hiszi, ő most már fel van világosulva, és hevesen magyaráz szüleinek az asztalnál, hogy semmi se úgy volt, ahogy addig tanították.”
De nyilvánított már véleményt az elvileg drogkérdésekkel foglalkozó Drogriporter portál más, a szerhasználathoz semmilyen módon nem kapcsolódó aktuálpolitikai témákban is (emlékezzünk a TASZ által kitűzött célokra…), mint például a közpénzek felhasználása, az SZFE-ügy, a lengyel abortusz-törvény vagy akár a Karácsony Gergely-féle biciklisávok elhelyezésének kérdése. A legújabb hasonló eset a 2022-es országgyűlési választásokat megelőző héten történt, amikor Gáspár Győző (Győzike) televíziós személyiség Fideszbe való belépését egy “bad trip”-hez, azaz valamilyen hallucinogén drog használata alatt átélt rossz pszichedelikus élményhez hasonlította. A Drogriporter tehát a legaktívabb kampányidőszakban kezdett bele a napi politizálásba, ráadásul mindezt a drogfogyasztással kapcsolatos, hatásvadász áthallásokkal tette.
Elevenítsük fel egy rövid időre azt, hogy miként is határozta meg a TASZ a Drogriporter célját: „a társadalom, a szakemberek és a politikai döntéshozók hozzáállásának formálása, főleg a drogpolitika terén.” Sárosi Péter pedig jól láthatóan sokat tesz ezért a célért.
A tevékenységét áttekintve elmondhatjuk, hogy hatékony eszközökkel igyekszik terjeszteni az illegális pszichoaktív szerekről alkotott, liberálisnak mondható ideológiáját és képes tematizálni a magyar közélet szerhasználattal foglalkozó diskurzusát. Ezen törekvésében pedig úgy látszik, komoly hátteret tudhat maga mögött, amelyben különféle jellegű és indíttatású közéleti entitások támogatják pénzzel, nyilvánossággal és kapcsolatokkal. Ha már kapcsolatok: a következő cikkünkben egy hozzá hasonló aktivistát fogunk bemutatni, aki főként a hétköznapi emberek hozzáállását hivatott formálni.
Móró Levente és hatása az online térben
Sárosi Péter egyik társa a droglegalizációhoz kapcsolódó politikai aktivizmus terén Móró Levente. A Drogriporter által szervezett első Drogriporter Szabadegyetemen Móró is előadást tartott. A Szabadegyetem egyébként „elmélyült, tárgyilagos ismereteket” nyújtott olyan emberek számára, akik a drogok világát egy kicsit jobban meg akarták ismerni. Az első kurzusára 2020. január 16-án került sor a CEU auditóriumában. Témája az MDMA és az ecstasy volt, amiről a szervezők szerint „egyre inkább nem csak partidrogként, de ígéretes pszichoterápiát elősegítő gyógyszerként is lehet olvasni”. Móró Levente ezen a kurzuson a közel 400 fiatalnak olyan ártalomcsökkentő tippeket adott, amelyek hasznosak lehetnek egy ’’ekifogyasztónak’’. A Drogriporter oldalán egy angol nyelvű interjú is megjelent Móróval, ahol az európai pszichedelikus közösség jól ismert tagjaként tüntetik fel.
Sárosi a Kendermag Egyesület egyik alapítója volt. A 2011-ig működő civil szervezet célja a droghasználat teljes körű dekriminalizálása és egyes drogok legalizálása volt. Ennek kapcsán különböző akciókkal és felvonulásokkal próbáltak politikai nyomást helyezni a droghasználattal kapcsolatos jogalkotásra. A Kendermag Egyesületet elsősorban Juhász Péterrel, a korábbi ismert baloldali politikussal szokták összekötni, aki egykor az Együtt – a Korszakváltók Pártjának korábbi elnöke is volt, melynek alapítója többek között Bajnai Gordon korábbi miniszterelnök. A 2022-es országgyűlési választás kampányában a Transzparens Újságírásért Alapítvány felhívta a figyelmet arra, hogy a Bajnai Gordonhoz és Szigetvári Viktorhoz (az EGYÜTT korábbi politikusa) köthető DatAdat kft. hogyan próbálta külföldi pénzzel befolyásolni a magyar választást. Nemrégiben pedig a NAV nyomozói házkutatást tartottak, és iratokat foglaltak le a DatAdat-cégcsoport magyarországi telephelyén. Sajtóinformációk szerint a hatóság a cég hirtelen bevételnövekedésére figyelt fel, ami az elmúlt években több mint félmilliárd forintra rúgott.
Móró Levente Sárosival ellentétben nem teljesen laikus. Doktori fokozatát 2017-ben szerezte a Turkui Egyetemen, a hallucinációs módosult tudatállapotok témakörében. 2012-ben megalapította a PsyHelp nevű szervezetet, hogy biztonságosabbá tegyék a psytrance, illetve a goa koncerteket és fesztiválokat. Móró Levente a DAATH – Magyar Pszichedelikus Közösség alapítója. A DAATH fogalmát így határozzák meg a közösség honlapján: „DAATH egy a kabbalából kölcsönvett kifejezés, melynek jelentése tudás, vagy – tágabb értelemben véve – a tudás kapuja. A DAATH szefirája átjáró a magasabb isteni minőségek felé.” A szerkesztői csapat vágya az, hogy „összegyűjtsön, rendszerezzen és publikáljon a világhálón minden olyan hazai, vagy magyarra fordított írást, ami a pszichedelikus szerekkel, a pszichedelikus kultúrával kapcsolatos.”
Dr. Móró Levente és Sárosi Péter munkássága nem egyedül áll a magyar közélet terében, ugyanakkor Sárosival és Juhász Péterrel ellentétben Móró nem feltétlenül a politikai döntéshozók véleményét, hanem a hétköznapi emberek hozzáállását kívánja formálni. Érdemes kitérni arra is, hogy a DAATH – Magyar Pszichedelikus Közösség milyen módszerekkel végzi el a “tudatformáló” feladatot.
DAATH ”közösség” a Facebookon
A DAATH ”közösség” ugyanis saját Facebook-csoporttal rendelkezik, a leírás szerint pedig a „fókuszában a pszichoaktív szerekkel, különösképpen a pszichedelikus szerekkel kapcsolatos tájékoztatás és ártalomcsökkentés áll.” A csoportnak jelenleg 7600 tagja van, az egyik adminisztrátora Móró Levente, míg a másik kettő a Budapesten élő Gabriel Borkowski, illetve egy bizonyos ’’Enteo Gen’’ nevezetű Facebook-profil tulajdonosa. A csoportba egyébként könnyedén be lehet jutni, akár egy kisgyermek vagy bármely kiskorú is bele tud csöppenni ebbe a világba. Tagjai között több olyan személyt is találtunk, akik a Facebook adatlapjuk szerint egyelőre még a középiskolai tanulmányaikat végzik. De a kíváncsiság kedvéért létrehoztunk egy álprofilt, és egy 15 éves lányként beléptünk a csoportba. Egészen könnyen, nagyjából egy perc alatt jutottunk be ebbe a csoportba, így feltételezhetően valódi 15 évesek vagy még ennél is fiatalabb, Facebook profillal rendelkezők is be tudnak lépni ide.
A Facebook-csoportok fontosságára egyes helyi ügyek kapcsán már korábban is felhívtuk a figyelmet az egyik cikkünkben. Megállapítottuk, hogy a szóban forgó közösségi oldalról általánosságban is elmondható, hogy egyre fontosabb szerepet tölt be az emberek hírfogyasztási szokásaiban, ezzel együtt pedig egyre nagyobb mértékben fogja ki a szelet a tradicionális médiumok vitorlájából. Ezekben a csoportokban bárki bármilyen tartalmat megoszthat, noha az adminisztrátori szerepkörök tulajdonosai a belépési szabályokkal, a jóváhagyási kötelezettséggel, a tagok korlátozásával és tiltásával, valamint a tartalmak moderálásával befolyásolhatják a „közbeszéd” alakulását.
A DAATH – Magyar Pszichedelikus Közösség csoportja látszólag komolyan veszi ezt, igen szigorú szabályzattal rendelkezik. Legális vagy illegális szer beszerzésével kapcsolatos hozzászólást (keresés, kínálás, birtoklás, előállítás, shopok linkjei, árak) például tilos írni, de az ecstasy tabletta témájú hozzászólás és a gyógyszerek vagy illegális szerek használatának ajánlgatása sem megengedett. Azonban a csoport egyes bejegyzéseiből az szűrhető le, hogy – igaz virágnyelven vagy tolvajnyelven – de az ajánlgatások, a tippek és a trükkök bizony erősen jelen vannak a csoportban.
Van, aki vélhetően az ayahuascáról szeretne tapasztalatokat gyűjteni (1. kép) a többi csoporttagtól, más pedig az iránt érdeklődik, hogy ha LSD-t rendel úgy, hogy könyv közé rakják, akkor lebukhat-e (2. kép). Fontos, hogy a csoport résztvevői saját magukra úgy hivatkoznak, hogy “macskám”, nagy valószínűséggel azért, hogy így kerüljék meg a szabályzatot. Felmerül a kérdés, hogy mi értelme úgy egy szabályrendszernek, ha az összes csoporttag csak megkerülve tudja betartani azt? A 3. képen lévő csoporttag pedig az LSD iránt érdeklődött. Természetesen tolvajnyelven megfogalmazott állítása szerint rendszeresen fogyasztott marihuánát, kétszer LSD-t is használt (“levelet írt”), de nem érezte olyan nagy dolognak, ezért most újra próbálkozna, és a varázsgombát is kipróbálná (“gombapörköltet főzne”). Ezen kérdéskörökben kérte ki a csoporttagok gyakorlati tanácsát. Majd egy másik csoporttag bevált módszereket keres (4. kép) a füves süti elkészítésével vagy a hasis fogyasztásával kapcsolatban. Szintén egy csoporttagnak (5. kép) pedig az a terve, hogy a párjával LSD fogyasztása után szexel, és ennek a kockázatairól tudományosan megalapozott választ vár a csoporttagoktól, de az említett szer hatása alatti gyermeknemzés kockázatairól is várja a visszajelzéseket. Talán a csúcs az a 6. kép, amin egy csoporttag árulja a kaktuszait. Ezzel olyan nagy probléma nem is lenne, de a csoport tematikájából fakadóan a tagok valószínűleg nem a sziklakertbe szánják a “cuccot”. A kaktuszok termesztése és a velük való kereskedelem nem tiltott Magyarországon, de érdemes azzal foglalkozni, hogy mire is használhatók témánk szempontjából. A szóban forgó pejotl egyik alkaloidja, a meszkalin az emberi szervezetbe kerülve hallucinogén hatású. A másik kaktusz, a sanpedro alkaloidokat, közöttük meszkalint tartalmaz, ezért egyes főzetét indián népek sámánjai, illetve papjai a peyotlhoz hasonlóan, a szertartásaikhoz szükséges révület elérésére fogyasztották. Elképzelhető tehát, hogy hasonló célokra fordították azok, akik vásároltak ezekből a növényekből. Információnk szerint Magyarországon a meszkalin kábítószernek minősülő anyag, így birtoklását, fogyasztását, átadását és előállítását a törvény bünteti.
Nem érdemes több példát felsorakoztatni, de egészen hajmeresztőek is vannak még a csoportban (ahová egyébként tényleg bárki bekerülhet – érdemes saját szemmel is tájékozódni erről a szubkultúráról).
A virágnyelven megfogalmazott tippek-trükkök terjesztésén kívül egy másik érdekes tendencia is megfigyelhető az oldalon: Móró Levente a DAATH – Magyar Pszichedelikus Közösség csoportját arra is használja, hogy a vele egyet nem értő szakembereket ezen a fórumon támadja, például a Drogkutató Intézet Facebook oldala alá írt kommentjeit itt is megmutassa és lájkoltassa, illetve onnan kitörölt hozzászólásait híveivel idemásoltassa. Ezzel a tudományos vonatkozásokkal is bíró közügyek megvitatása kerül át a közösségi média világába, és míg előbbinél ez jól működhet, az utóbbinál nagy a veszélye annak, hogy bonyolult szakmai kérdések méltó kitárgyalása helyett csak a személyeskedés, a lájkvadászat vagy a trollkodás marad.
Drogtéma a hazai hírportálokon
Egy korábbi cikkünkben foglalkoztunk azzal, hogy a magyar hírportálok (a Qubit., a 444.hu, a Telex, a Magyar Nemzet, az Origo és a Mandiner) miként foglalkoznak a drogliberalizációval, a marihuána egészségügyi hatásaival, valamint említésre került-e ezeken a hírportálokon az, hogy a pszichoaktív szerek milyen szerepet tölthetnek be a gyógyászatban. A vizsgált időszak a 2021. január 1. és a 2022. szeptember 5. közötti periódus volt. Az elemzésünkben arra jutottunk, hogy a 444.hu és a hozzá tartozó Drogriporter élen jár a drogliberalizációt támogató cikkek írásában, ugyanis igen sok olyan írást találtunk itt, amelyek a kábítószerek liberalizációja mellett érvelnek, illetve a pozitív hatásaikat taglalják. Egészen pontosan a cikkek 50 százaléka van ezen az állásponton a 444.hu esetében.
„Kísérletben bizonyították, hogy a varázsgomba segíthet leszokni az alkoholról” – ezt a címet adta a Qubit. a cikknek, amelyben kifejtik, hogy egy amerikai egyetemen sikerült bizonyítani a pszilocibin jótékony hatását, bár a cikk végén kifejtik, hogy milyen precízen előkészített, orvosi körülmények között működik csak a szer. A Telex azonban a kutatásról készült beszámolójában csak egy mondatban emlékezik meg arról, hogy kevésbé ellenőrzött környezetben más hatást eredményezhet a kábítószer fogyasztása.
A drogok témájában sokszor ismeretterjesztő kategóriában jelennek meg anyagok. A 444 nagyon színes palettán dolgozik, amikor a drogokról való információk átadásáról van szó, a drogkartellek háborújától, az „Így lehet megúszni 500 ezer ember halálát” című cikken át az „A pisztrángok is rá tudnak kapni a drogra, és nincsen ez így jól” című eszmefuttatásig, de találunk olyan írásokat, amelyben jelenlegi vagy egykori függők mesélik el élményeiket.
Az ilyen beszámolók között találkozhatunk olyan cikkel is, amely a drogfogyasztás negatív oldalát ismerteti. A „Szintetizátor” című írásban egy olvasó azt mutatja be, hogy a kezdeti pozitív élmények után hogyan alakult át negatívvá a kábítószerekkel való kapcsolata. Ezzel szemben a drogliberalizáció mellett érvelő, illetve önmagában a kábítószerek pozitív hatásait taglaló cikkekből már jóval többet találunk.
A pozitív hangvételű cikkek közül sok foglalkozik bizonyos drogok kedvező élettani hatásaival (mint például a már említett „Kísérletben bizonyították, hogy a varázsgomba segíthet leszokni az alkoholról” című írás), de ezek többsége a drogliberalizáció pozitívumait fejtegeti, mint a „Kannabisz-legalizáció Uruguay-ban: az első évek tapasztalatai” című cikk. Példaként kiemelik a gazdaságra gyakorolt jótékony hatásokat, mint az állami bevételek növekedése és a piac kifehérítése. Ide kapcsolódik az a felfogás is, amely szerint nem maguk a kábítószerek károsak, hanem a feketepiacon történő kereskedelem: ez rontja a szerek minőségét, és ez teszi a drogokat valóban veszélyessé. Ezt jól szemlélteti a „Nem a bika a mérgező, hanem a feketepiac” című, vagy a „Senkinek nem kellene meghalnia az ecstasy-tól” című cikk is. Az ilyen írásokat fel lehet fogni persze vitaindítóként is, hogy kialakuljon egy társadalmi diskurzus a kábítószerek alkalmazásáról, a legnagyobb probléma ezzel az, hogy csak egyetlen oldalról mutatják be a kérdést. Azok a cikkek viszont, amelyek önmagában csak arról íródtak, hogy miért jó kábítószert fogyasztani, már sokkal súlyosabb etikai kérdéseket vetnek fel, és ezekből is találtunk szép számmal. „A heroin olyan, mint a szeretet” – című cikkben egy kutatásra hivatkozva a szerző kifejti, hogy ez a szer képes úgy stimulálni az agyunkat, ahogy az anyai szeretet is teszi, ezért a magányos emberek válnak a legkönnyebben heroinfüggővé, mivel nekik van a leginkább szükségük erre az imitált szeretetérzésre. Ezen felül számos olyan cikket találunk, ami a kábítószerek – elsősorban a marihuána – jótékony hatásairól és a használatát övező örömökről értekezik, ilyen például a „Miért szívok füvet?” című írás.
Az a tény, hogy vannak olyan portálok, amelyek ilyen pozitívan festik le a kábítószerek használatát, elsősorban a fiatalabb generációra jelent veszélyt, mert ők nagyobb eséllyel akarnak ilyen típusú „új” dolgokat kipróbálni, ezért is érezzük fontosnak, hogy kiegyenlítődjön a drogokról alkotott kép a médiában, illetve valós tudományos diskurzus alakulhasson ki a társadalomban a tudatmódosító szereket érintő kérdésekben.